Komárom, a szabadságharc utolsó védőbástyája még a péterváradi erőd 1849. szeptember 7-i feladását követően is tartotta magát. Klapka György vezérőrnagy a lehető legjobb feltételekkel volt csak hajlandó átadni az erősséget, míg a császáriak igyekeztek alkudozni és attól sem riadtak vissza, hogy bomlasszák a védők morálját és merényletet kíséreljenek meg Klapka ellen.
A császári-királyi és a cári csapatok a kéthetes fegyverszünet lejártát követően, szeptember 2-án vontak ostromzárat Komáromnál. A tárgyalások kötélhúzáshoz hasonlítottak, s a császári erők magyarországi főparancsnoka,
A szeptember 20-i kibővített haditanács feltételei közül kivette az általános amnesztiára és a Kossuth-bankók beváltására vonatkozó pontokat, de a katonai kérdésekben ragaszkodott álláspontjához. A császáriak ezt is sokallták, így a védők megmakacsolták magukat és szeptember 23-án kijelentették, feltételeikből jottányit sem engednek, az erődöt pedig megtartják.
Klapka megesküdött, hogy „mi, az utolsó haditanácsban kimondott elvekhez híven, mint magyarok s katonák becsületünkre hivatkozva a várat az utolsó emberig védelmezni fogjuk”. Ezt honvédeivel szeptember 25-i napiparancsában tudatta: „A megegyezés útja, melyen mi a hazának – nem magunknak – nem! csak a szegény elvérzett hazának szolgálni akartunk, most már el van vágva, mert a részünkről kikötött követelések visszautasíttattak, e szerint kényszerítve vagyunk a már kialvóban volt harcot újból folytatni életre halálra, hogy vagy legdrágább kincsünket, fegyvereink becsületét megmentsük, vagy férfiasan dicsteljes halált haljunk a hazáért. Bajtársak! Mi egyedül önmagunkra vagyunk utalva; segítség és szabadulás csakis tőlünk, egyet értésünktől és együttműködésünktől várható. Jaj annak, aki ezt szétrombolni akarná!”
Klapka emlékirataiból ismeretes, hogy „ellenséges emisszáriusok is lopóztak a várba, akik a csapatokat felbujtogatták (…) Én, hogy a szökéseknek és lázongásnak elejét vegyem, kényszerítve láttam magamat kegyetlen és elrettentő büntetéseket szabni. Ez volt a legnehezebb kötelességem egész hadjáratunk alatt! Nem is mulasztották el gyilkosokat bérelni ellenem, akiknek egyike szobámban tetten éretve, gyalázatos szándékáért halállal lakolt, a másik azonban ép bőrrel kijutott a várból”.
Erre fegyveres összetűzések vették kezdetüket. Szeptember 24-én 23 órakor egy erős császári lovas őrjárat a magyar lovasság vonaláig merészkedett Ószőnynél, majd „kölcsönös lövöldözések után visszavonta magát”.
Szeptember 25-én a hajnali órákban egy osztály gyalogságból és lovassági fedezetből álló „vizsgálódó” császári őrjárat lepte meg a komáromi 37. honvédzászlóalj három századát az ószőnyi szőlőknél. Füsti Kálmán őrnagy legényei azonban ellenálltak és tüzérségi támogatással az ellenség „háromszori roham után táborukig visszaveretett.” Az összetűzésben egy honvéd megsebesült, a császáriak egy halottat és ismeretlen számú sebesültet vesztettek. Másnap Ószőnynél folytak csatározások, amelyek szeptember 27-én, a hajnali órákban értek véget.
A 37. honvédzászlóaljbeli udvardi Cserna István hadnagy évtizedekkel később emlékezett vissza arra, hogy kosztolányi Kosztolányi Mór ezredes hadosztályparancsnok olasz hitvese, Fanni Mambrini szőlő után epekedett. Az ifjú hadnagy nem volt rest, két káplárral és 25 honvéddel azonmód kivonult az ószőnyi szőlőkbe, ahol szőlőt nem, de osztrákot annál inkább találtak, és azokat szuronnyal piszkálták ki a hadi események folytán gondozatlan szőlősorok közül.
Cserna István a továbbiakról is beszámolt: „(…) az őserdővé sűrűsödött bozótban, lépésről lépésre előhaladni alig lehetett – De a sógorok golyót küldtek utánunk. – »Ne hadd magad magyar!« kiáltám harsányan és szuronyszegezve neki mentünk a sűrű bozótnak. Egy jó negyedóra múltán, a szőllők Grebics felé eső oldalán, kívül a kerítésen, kezdte a német megfutamodott seregét felállítani. Velök volt két ágyú is: azok is hamar bele kotnyeleskedtek a hec[c]be s mi jó gyors lábbal ott hagytuk a szőllős kerteket. – De a német nem hagyta annyiban a dolgot. Utánunk jött. A reggel szürkületéhez hozzá járult a köd. És a ködben, csak úgy találomra egyre ágyúzott reánk. Ennek hallatára mi volt természetesebb, mint hogy a mi tüzéreink is, kik a szőnyi temető alatt bivoaukiroztak, felmozdonyoztak, és visszafelelgettek a német ágyúknak.” Erre az Ószőnybe bekvártélyozott honvédek és huszárok is bekapcsolódtak a küzdelembe, „(…) és olyan jóra való nótát kezdtünk, hogy a föld is rengett az ágyú zenére. (…) Mily kétségbeesve rohant ki Komáromból az egész vezérkar, nem tudván megmagyarázni a harc okát, meg lévén már a capitulatió és állapítva. – Hogy senki el nem esett, oka volt a harapni való sűrű köd. A csata helyszínén ott termettek közt volt a szép olasz menyecske is férjével Kosztolányi ezredessel. Én kerestem egy alkalmas pillanatot. Oda lovagoltam melléje. – Nagysád! mondám, én voltam a szőnyi szőllőben, de ott az idén senki nem kapált, ennélfogva, fájdalom, szőllőt sem hozhattam. – Ez volt az utolsó harcnak, melyet mi vívtunk, az oka. – Rövidebb volt az idő, mintsem a várparancsnokság utánajárhatott volna: ki hogyan és miért kezdte a csetepatét (…)
Ez volt szabadságharcunk utolsó csatája, itt lőtték el az utolsó töltést, itt villant meg az utolsó szurony, az utolsó kard, és ezt a csatát egy szép menyecske tüzes pillantása idézte elő.”
Három nappal később, 1849. szeptember 30-án este dördültek el a magyar függetlenségi háború utolsó ágyúlövései, méghozzá az igmándi és a monostori sáncokban, ahol „egy főtiszt sem volt, az altisztek elkeseredésükben sütötték ki ágyúikat.”
(Babucs Zoltán hadtörténész/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
