125 éve kortársunk Balázs Ferenc

125 éve kortársunk Balázs Ferenc

Van úgy, hogy egy történelmi alak szoborrá dermed vagy ünnepi beszédek kötelező hivatkozási pontjává válik. És van úgy, hogy valaki százhuszonöt év távlatából is olyan frissen és időszerűen szól hozzánk, mintha most lépne ki a mészkői paplak ajtaján és leülne mellénk egyet teázni, beszélgetni. Balázs Ferenc ilyen figura. A Magyar Unitárius Egyház által 2026-ra meghirdetett emlékév arra vállalkozott, hogy felmutassa és tudatosítsa: a mindössze harminchat évet élt lelkész annyira megelőzte korát, hogy ma kortársunk lehetne.

De ki is volt ő valójában? Lelkész, népfőiskola-szervező, világjáró utazó, író, gazdasági újító, transzilvanista cselekvő – és mindenekelőtt egy olyan ember, aki nem elégedett meg a langyos állóvízzel.

 

A kerek világ utazója, aki hazatért a „rög alá”

Balázs Ferenc nem turista volt. Azért járta a világot, hogy tanulja, tanulmányozza azt, s hogy mindebben megtalálja azt, amit itthon érdemes megvalósítani. Teológiai, tanulmányi ösztöndíjjal utazott Oxfordba, onnan Amerikába hajózott, majd Japán, Kína és India érintésével érkezett haza. 1923–1928 között több mint harminc országot látogatott meg. 

Gandhi tiszteletén túl különösen megérintette Rabindranath Tagore alakja, aki nemcsak elméleti szinten bölcselkedett, hanem iskolát alapított, és az eszméit emelte át a gyakorlati életbe. Balázs Ferenc ezt a szemléletet is hazahozta Erdélybe. 

Hazatérése után a székelykeresztúri unitárius gimnáziumban lesz nevelő, majd az aranyosszéki Mészkőt, ezt a kis, etnikailag és társadalmilag is tarka falut választja szolgálata helyszínének.

 

Christine – menyasszony a világ másik végéről

Világkörüli útja nemcsak szellemi horizontját tágította ki, hanem a magánéletét is sorsfordító módon alakította. Amerikai tartózkodása során találkozott későbbi feleségével, az angol-dán származású Christine Frederiksennel, aki hűséges társa lett erdélyi szolgálatában is. A lelkészlakban Gyermekek Házát hozott létre, krétákat és képeskönyveket szerzett, és előadásokat tartott a falusi asszonyoknak egészségügyi és higiéniai kérdésekről. Bár az amerikai asszony sokszor idegennek érezte magát az erdélyi falusi környezetben, mégis igyekezett alkalmazkodni és részt venni férje küldetésében. 

 

„Lelkész vagyok: egy kicsit pap, nagyobbrészt próféta”

1930-ban érkezik Mészkőre. Hivatását, lelkészi feladatait egészen újszerűen értelmezte. Számára a lelkész nem passzív, csendestárs, hanem a közösség motorja, aki beleszól a gazdálkodásba, az építkezésekbe és a szellemi, kulturális életbe is. „Az én hivatásomat tisztán láttam; előttem a lelkészi pálya s az egyházi munka alkalmat jelentett a falu társadalmi és gazdasági életének az átalakítására… Isten országának vagyok a munkása s Isten országa: élet.” 

Nem tűrte a közömbösséget. Megmentette az utókornak a középkori templomot, bővítette az iskolát, hogy a magyar gyerekek ne kényszerüljenek idegen tannyelvű intézményekbe, és olyan vallásos estélyeket, közösségi alkalmakat teremtett, amelyek után a falu népe „kicsi lámpáit gyújtogatta, hogy hazataláljanak”, míg a lelkük már égve lángolt. 

Ez a fajta radikális elköteleződés persze feszültségeket szült. Nem mindenki értette meg Mészkőn, vagy az egyház vezetésében. Azzal vádolták, hogy túl szabadon gondolkodik, ám ő bátran vállalta a prófétai hivatás nehézségeit: 

Hírdetés

„Nehéz munka, keserű kenyér a lelkészi munka… A harag kijár a prófétának, a szeretet a papnak. Nekem jut mind a kettőből bőségesen.” 

 

Az ifjúságszervező és nevelő

Balázs Ferenc pedagógiai és ifjúságnevelési programjának a középpontjában a fiatal nemzedék önállóságra, belső fegyelemre és közösségi felelősségvállalásra való ösztönzése állt. Miután a székelykeresztúri gimnáziumban megtapasztalta a merev iskolarendszer korlátait, hamar rájött, hogy a fiatalok igazi nevelése nem a kényszerzubbonyként működő tantermekben, hanem a szabadság és a közösségi élmények terében dől el. Vetítőgépes előadásokkal járta a székelyföldi falvakat, hogy felébressze a tudásvágyat, és az így teremtett adományokból hívta életre a Kévekötés című ifjúsági lapot. Vallotta, hogy az ifjúság nevelése csak akkor lehet teljes, ha az értelmi fejlesztés mellett teret kap az érzelmi és kulturális kibontakozás is – a fiatalok „kiénekelhetik, kitáncolhatják, kijátszhatják” magukat. 

 

Népfőiskola, szövetkezet és az önszerveződő falu

Balázs Ferenc nemcsak beszélt a fejlődésről, hanem tett is érte. A dán mintára alapozott népfőiskolája a „több emberre” – az önmagukat jobb életre szánó fiatalokra és gazdákra – épült, akik fejlődni, tanulni akartak. Hétfőnként mértant és földmérést tanultak a helyi ácsmestertől, szerdánként irodalmat, péntekenként pedig történeteket hallgattak. 

Ugyanezt a gyakorlatias szemléletet hozta be a gazdaságba is. Létrehozta az Aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezetet, tejszövetkezetet, közös gépprogramot indított. 

 

Az író és a transzilvanista cselekvő

Zsenge korától írt. Mesét, verset, zenét szerzett. Három legismertebb műve a Bejárom a kerek világot, a Zöld árvíz vagy a szociografikus mélységű A rög alatt. 

Íróként is a tiszta forrást kereste. A Tizenegyek antológiájának egyik szellemi elindítójaként benne élt az erdélyi önszerveződés vágya. Számára a transzilvanizmus nem elmélet volt, hanem cselekvés: annak a felismerése, hogy a szülőföld nem kiváltság, hanem feladat. 

 

Balázs Ferenc és mi

Balázs Ferenc hite szerint a világ a kiteljesedés felé halad. Egyéni, emberi feladatunk pedig e nagy világcél minket illető részének a megvalósítása, a végtelenben egyetlen láncszem kikovácsolása. „Élnem kell az isteni életet, engedve, hogy sodorjon az engem eltöltő erő a rendeltetésem betöltésére: Isten országának megvalósítására” – mondja. Isten országa pedig szerinte az emberek szeretetközössége, amely lassan, fokozatosan épül, ahogyan maga a szeretet is. Saját, kicsi feladatunk teljesítésében merjünk egy kicsit Balázs Ferencnek lenni. Nem langyosnak lenni, hanem égni. Nem a kötelezőt, hanem annál jóval többet tenni. Egy kicsit megszállottnak, prófétának lenni. Ébresztgetni magunkban is a többrevágyás szellemét.

Koppándi  Júlia

 

Balázs Ferenc hitvallása 

Hiszem, hogy a világ nem a véletlenségek láncolata. Hiszem, hogy minden valamiért van… Hiszem, hogy a világcél megvalósítása sok apró szándék, embernyi akarat kiteljesedésén keresztül munkálkodik, hogy minden nemzetségnek, minden egyénnek a végtelen lánc egy szemének a kikovácsolása jutott osztályrészül… Legelőször is az egyéniségemet, a világot tükröző harmatcseppet akarom tisztává és teljessé tenni. Nem fojtom el én sokrétegű személyiségem egyik megnyilatkozását sem; a „testemnek” éppen annyira élek, mint a „lelkemnek”, – de igyekszem minden kívánságomat, vágyamat, ösztönömet, rángásomat összhangba hozni az én eddigelé kifejlődött legmagasabb, legértékesebb tulajdonságommal. Ezenkívül arra törekszem, hogy másokkal, testvéreimmel a közös társaságban kiépítsem a szeretet kapcsolatait. A békességet mindvégig megőrizni kívánom, s azokkal, akikhez ölelős, forró szeretet köt, közös érdekeink közös szolgálására szövetkezem. Hiszem, hogy ha az én kicsi célomat az én rövid életemben megvalósítom, valamit tettem, aminek önmagában is értéke van, s aminek értékét a halál sem tudja elvenni…

Hiszek az ember méltóságában, s ha magát a világcéllal azonosítja: az akarata szabadságában. Hiszem, hogy az én igazi énem akarata az az akarat, amelyik a világcélban jut kifejezésre, s hogyha a világcélt követem, a saját akaratomat követem. És hiszem az Istent… Ne kérdezzék, hogy mit jelent nekem ez a szó. Nekem olyan ez, mint a jaj a szenvedőnek, az oh a meglepettnek, a kacagás az örvendezőnek: mindent kifejt, mert semmit sem mond. Én nem szállok vitába, nem állítok, nem bizonyítok, következetes nem vagyok, okokat nem hozok föl, én csak sóhajtok, sírok, ujjongok, lelkesedem: Isten.

A vallás megadja az én életem célját, a tudomány hozzásegít az eléréséhez, a művészet alkalmat ad, hogy benne gyönyörrel elmerüljek. Az én imigyen teljessé váló életemben várom Istent, hogy kinyilatkoztassa magát.


Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »