Május 27-én százéves Henry Kissinger Nobel-békedíjas volt amerikai külügyminiszter.
Heinz Alfred Kissinger a németországi Fürth városában, középosztálybeli zsidó családban látta meg a napvilágot. Középiskolai tanár apja Hitler hatalomra kerülése után elvesztette munkáját, a család helyzete egyre romlott, és 1938-ban kivándoroltak Amerikába.
Kissinger – már Henryként – a főiskolát esti tagozaton kezdte, napközben egy borotvapamacsokat előállító gyárban dolgozott. Húszévesen, honosított állampolgárként katonai szolgálatra hívták be, az európai hadszíntéren, majd 1946-ig Németország amerikai megszállási övezetében tolmácsként és kihallgatóként tevékenykedett.
Leszerelése után három év alatt elvégezte a Harvard egyetemet, doktori értekezését a napóleoni háborúk után létrehozott európai békerendszerről írta. Ebben az ideológiai tartalmat mellőzve csodálattal adózott Metternich művének, mondván:
nem az a fontos, hogy az reakciós volt-e, vagy haladó, hanem az, hogy világos és stabil.
Kissinger neve 1957-ben Az atomfegyverek és a külpolitika című könyve nyomán lett széles körben ismert, az amerikai külpolitikát sokáig meghatározó, a NATO „rugalmas reagálás” doktrínáját megalapozó mű 14 hétig a bestseller-listán is szerepelt.
Kissinger 1955-től dolgozott különböző kormányszerveknek és az elnökök is kikérték tanácsait, Kennedyt a Berlini Fal 1961-es megépítésekor ő beszélte le az erőszak alkalmazásáról.
1968-ban minden személyes ismeretség és habozás nélkül vállalta el az elnökké választott Richard Nixon mellett a nemzetbiztonsági főtanácsadó tisztét, ráadásul úgy, hogy a republikánus előválasztás idején Nixon ellenlábasa, Nelson Rockefeller kampányában serénykedett.
A briliáns elméjű professzor hamarosan az amerikai külpolitika tényleges irányítója lett, a külügyminiszteri tisztséget 1973-tól töltötte be. Elemzéseivel szinte minden fontos döntés meghozatalakor befolyásolta Nixont, akihez éjjel-nappal szabad bejárása volt. Nagy szerepet játszott az amerikai-szovjet fegyverzetellenőrzési, majd fegyverzetkorlátozási megállapodások kidolgozásában. Titkos úton készítette elő Nixonnak a világpolitikai egyensúlyt alapjaiban megváltoztató pekingi látogatását, „a kínai kártya” kijátszását, hogy kihasználja a két kommunista nagyhatalom, a Szovjetunió és Kína ellentéteit.
Ő irányította amerikai részről a vietnami háború befejezését eredményező béketárgyalásokat, ezért 1973-ban megkapta a Nobel-békedíjat.
A döntés hatalmas vihart kavart, a vele együtt kitüntetett vietnami Le Duc Tho visszautasította az elismerést, a Nobel-békedíj bizottság két tagja pedig lemondott. Kritikusai szerint Kissinger érdemtelen volt a kitüntetésre, mert ő állt Kambodzsa kíméletlen bombázása mögött, támogatta az ellenzékiek ezreit kivégző és megkínzó dél-amerikai diktatúrákat, a Ciprust kettészakító török inváziót. Kissinger, akiről az amerikai politikatörténetben korszakot neveztek el, azután is hivatalban maradt, hogy Nixon 1974-ben belebukott a Watergate-botrányba. Csak 1977-ben, Gerald Ford elnök választási veresége után távozott, azóta nem alakítója, csak elemzője a világpolitikának.
Nagy ideológiai ellenfele Zbigniew Brzezinski volt, akivel személyesen jó kapcsolatokat ápolt, a 2017-ben elhunyt lengyel születésű volt nemzetbiztonsági tanácsadót meleg szavakkal méltatta a temetésen felolvasott üzenetében.
A problémákat mindig nagy vonalakban, összefüggéseiben igyekezett megközelíteni, példaképei, Metternich és Bismarck szellemében a nagyhatalmak közötti egyensúly fenntartása volt a célja. Ám gyengeségének is ezt tartják, mert a kisebb államokat csak gyalogoknak tekinti a politika sakktábláján. Hasonlították Stanley Kubrick filmszatírájának főhőséhez, dr. Strangelove-hoz és Raszputyinhoz, nevezték könyörületes héjának és éber galambnak, de sohasem tudták egyértelmű politikai kategóriákba gyömöszölni; magát mindig függetlennek minősítette, némi liberális vonzalommal.
Anyagi gondjai nincsenek:
1977-es lemondásakor csak az emlékirataiért kétmillió, tévészerepléseiért egymillió dollárt kapott, számos nagyvállalat busásan dotált igazgatósági tagja, előadásaiért horribilis összegeket kasszíroz és tanácsadó céget is működtet.
Tekintélye is töretlen, 2014-ben a politológusok és külpolitikai szakértők körében végzett felmérés szerint ő lett az elmúlt fél évszázad legjobb amerikai külügyminisztere.
Kissinger még életében legendává vált, és olyanná, amilyenné ő akart válni. Mesterien kezelte a sajtót, befolyásolt és kiszivárogtatott, cserébe a lapok bő terjedelemben foglalkoztak egyébként is hálás témának bizonyuló személyével. Élvezte az életet, a legelőkelőbb éttermek vendége volt, szépségekkel, sztárokkal mutatkozott, operába és futballmeccsekre járt, még kilencvenévesen is ott volt szülővárosa, Fürth csapatának egyik Bundesliga-mérkőzésén. Az aranyköpéseket is ontotta, mint például:
Nagy hibám, hogy nem vagyok képes száz százalékig egyetérteni azokkal, akik bírálnak.
Neki tulajdonítják azt a Brexit kapcsán is idézett kérdő mondatot:
Kivel kell beszélnem Európában, ha megállapodásra akarok jutni?
Hiába derült ki, hogy ő volt a legnagyobb héja a vietnami háború idején – persze csak a legszűkebb körű megbeszéléseken -, a közvéleményben a kompromisszumkereső politikus képe él róla, s hiába derült ki, hogy fogalma sincs a francia konyha rejtelmeiről, Amerikában „a” kifinomult ínyencnek számít.
Egészsége már nem a régi, de elméje még mindig friss, az orosz-ukrán háború kapcsán is több elemzést tett közzé, interjúkat adott.
Legutóbbi, tavaly megjelent kötetében a múlt század hat meghatározó politikai vezetőjének – Konrad Adenauer, Charles de Gaulle, Richard Nixon, Anvar Szadat, Li Kuan Yu (Szingapúr első miniszterelnöke) és Margaret Thatcher – portréját vázolta fel.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
