A pár nap múlva ismét megrendezésre kerülő híres lengyel függetlenség napi felvonulás idején érdemes kiemelt figyelmet szentelni annak a nemzetközi zsidó támadásnak, ami az országot az elmúlt időszakban érte. Nem csak bajtársi szolidaritásból, de azért is, mert – amint azt látni fogjuk – hazánk is azon a „listán van”, melynek alapján újonnan a lengyelek állják az ütéseket. Amint szintén látni fogjuk, ennek a zsidó-lengyel ellentétnek hosszú múltja és jelentős oka van.
A jelenlegi nemzetközi támadás háttere, hogy a cionistákat mindig engedelmesen kiszolgáló Donald Trump amerikai elnök még 2018-ban aláírta az ún. „Igazság a Kompenzálatlan Túlélőkért Ma” (Justice for Uncompensated Survivors Today Act) elnevezésű, S447 jelzésű törvényt, ami a „holokauszt idején ellopott” vagyonokkal kapcsolatos kártérítést követeli meg 46 országtól. Mindez Amerikát nem ruházza fel végrehajtási erővel, de előírja a kongresszusnak való jelentéstételeket, melyeken keresztül Amerika további nyomást kíván gyakorolni az érintett országokra, hogy azok ezen nyomás hatására mélyebben a zsebükbe nyúljanak.
Az S447 az ún. Terezini Nyilatkozaton alapul, melynek aláírói elkötelezik magukat a zsidók kárpótlása mellett (ismét), itt főleg az elvileg eltulajdonított értékek megtérítése kapcsán. A 46 aláíró ország között hazánk is ott van (bár a hazai jog nem igazán teszi lehetővé az S447-féle követeléseket nálunk, a holokausztipar mindig talál módot a további sanyargatásra). Idén ezen S447 kapcsán egyfajta össztűz indult Lengyelországot célozva. Nemzetközi zsidó szervezetek és a szokásos kóser kiszolgálóik az eddiginél is hangosabban indítottak offenzívát az ország ellen, ahol a második világháború idején a legtöbb zsidó élt Európában.
A lengyelekkel szembeni elvárás jelenleg, hogy a világháború után az egykoron elvileg zsidók által birtokolt, de örökösök nélkül maradt, majd a kommunista hatalom által államosított, és később a dolgok normális útján eladott vagy kiadott házakat és lakásokat tulajdonképpen „adja vissza” most Lengyelország a zsidóknak. A háborúk alatt gyakori, hogy ingatlanok tulajdonosok és örökösök nélkül maradnak, számos lengyel otthonával is ez történt. Ilyenkor az államra száll mindaz, majd új tulajdonost talál. A jelenlegi lengyel törvénykezés lehetővé teszi annak, aki tulajdonának jogtalan elvételét bizonyítani tudja, hogy jogi úton visszakaphassa azt, esetleg kárpótolva legyen. Az S447 viszont nem erről szól. Itt konkrétan „örökös nélkül maradt” („uratlan”) ingatlanokat céloznak a zsidók, ami rengeteg családot, akár egész városrészeket is érintene, ezen ingatlanokat, avagy bőséges kárpótlást (mely egyes becslések szerint kb. 300 milliárd dollárnyi lenne) pedig nemzetközi zsidó szervezeteknek és „holokauszttúlélőknek” adnának – nem jogos örökösöknek.
Az újabb követelőzések élén a Zsidó Kárpótlási Világszervezet (World Jewish Restitution Organization, WJRO) áll, mely világossá teszi, hogy „a korábban ilyen zsidó családok által birtokolt tulajdonokat arra kell felhasználni, részben, hogy a holokauszt élő áldozatainak növekvő és sürgős igényeit kielégítsék” – értsd: aki ún. „túlélő” (ami ma már szinte minden zsidót jelent, akár „harmadik generációsat” is), az tőle független zsidók egykori állítólagos tulajdonából kapna kártérítést, esetleg magát az ingatlant. A nyilatkozat idején az MTI is így számolt be erről: „A tavalyi prágai holokauszt konferencia résztvevői egyetértettek abban, hogy amennyiben nincs mód az elrabolt zsidó magánvagyon visszaadására a jogos örökösöknek, akkor a pénzt elsősorban a holokausztot túlélők szociális támogatására kell fordítani.”
Így a lengyel főváros jelentős része nemzetközi zsidó kézbe kerülne, a saját otthonaikat pedig azóta jogszerűen megvásárolt vagy kibérelt lengyelek így albérlőkké válhatnának, illetve az amúgy a háború, majd később a zsidókommunista rezsim alatt (lásd a második részben) rengeteget szenvedett lengyelek elképesztő összegeket fizetnének olyan zsidóknak, akiknek semmi közük nincs az adott örökösök nélkül maradt tulajdonokhoz. A Wikipédia-cikkben is azt olvashatjuk egy ilyen zsidó szervezet eddigi haszonszerzései kapcsán, hogy „Az ilyen módon megszerzett vagyonokat a JRSO [Zsidó Kárpótlási Utódszervezet] zsidó intézmények és szervezetek között osztotta szét, főleg az USA-ban és Izraelben”. Máshol azt olvashatjuk, hogy az így megszerzett javakat „a szükségben szenvedő holokauszttúlélőkre, megemlékezésekre és holokausztoktatásra kell fordítani”. Zsidó szervezetek húznának hasznot egy olyan háború pusztításából, ami a lengyeleket is romba döntötte, a mai lengyelek adójából és jogszerűen megvett otthonaiból. Az Izraeli WJRO mellett olyan szervezetek gazdagodnának mindebből, melyek amúgy cionisták, és a palesztinok kapcsán nem egészen hasonlóan tekintenek a „kárpótlásokra”, amint azt egy Háárec-cikkben is felvetette valaki:
Az S447 esetében persze még csak nem is jogos tulajdonosokról van szó. Mindenesetre ez a képmutatás se nem új, se nem fog álmatlan éjszakákat okozni ezen zsidók számára. Például a Zsidó Világkongresszus akkori elnöke, Israel Singer már 1996-ban így beszélt Lengyelország kapcsán: „több mint hárommillió zsidó halt meg Lengyelországban, és a lengyelek nem lesznek a lengyel zsidók örökösei. Soha nem fogjuk ezt megengedni. […] Hallani fognak felőlünk addig, amíg Lengyelország újra be nem fagy. Ha Lengyelország nem elégíti ki a zsidó igényeket, nyilvánosan lesz támadva és megalázva.”
Ugyanez a zsidó vezető később saját szervezetét károsította meg anyagilag, és ironikusan „nem tulajdonított vissza” értékes eszközöket annak, de mindenesetre a Zsidó Világszervezet jelenlegi vezetője, Ronald Lauder, pár hónapja tartotta magát Singer hadüzenetéhez, mondván, a lengyelek évtizedeken át „húztak hasznot” a „holokauszt áldozatainak ellopott vagyonából”. A Singer-féle hozzáállás mentén az elmúlt 1-2 évben beindult az addiginál is intenzívebb nemzetközi támadás a lengyelek ellen: a The Times of Israel arról ír, hogy „Zsidó csoportok figyelmeztetnek, az ingatlanok iránti igényekkel kapcsolatos lengyel viták antiszemitává váltak”. A lengyel elit egyenlőre állítja, hogy elutasítja a követeléseket, és nem hajlandó mindebbe belemenni. Meglátjuk, képesek lesznek-e ezt be is tartani: a népesség messzemenőkig ellenzi a zsidó törekvéseket. Mateusz Morawiecki lengyel elnök szerint „Mi voltunk a leghevesebben gyilkolt áldozatai itt a második világháborúnak, és soha nem fogunk beleegyezni semmiféle fizetésbe senkinek emiatt, semmiféle jóváhagyásba sem”. (Morawiecki, bár egy Fidesz-féle kóserkonzervatív, egyes tévhitekkel szemben, ha minden igaz, származásilag nem zsidó, két nénikéje házasodott bele a judaizmusba, onnan a félreértés.)
Miközben zsidó médiumok és szervezetek, sőt, Izrael maga támadja a lengyeleket, zsidók tömegei igyekeznek az országban megvetni a lábukat: „250 százalékkal nőtt a lengyel állampolgárság iránti izraeli kérelmek száma”, olvashatjuk. „Lengyelország rekordszámú útlevelet ad ki izraelieknek” – írja a The Times of Israel. Ennek ellenére, szintén ők írják máshol, hogy „Egy felmérés szerint a [zsidó] válaszadók 49 százaléka »kedvezőtlen« véleménnyel van Lengyelországról”. Feltehetően tehát nem a lengyelek szeretete miatt akarnak odamenni, más lehet a céljuk. Közben a lengyelek sincsenek elragadtatva az izraeli látogatóktól, amit a Háárec augusztusi cikkének címe is elárul: „Olyanok, mint a hurrikán”: Izraeliek özönlenek Lengyelországba, és a helyiek nem örülnek.
A lengyelellenes vádak tiltásának elgáncsolása
Az idei S447-es követelőzés a tavalyi lengyelországi törvényjavaslat miatti felháborodást követi. Akkor a lengyelek törvényben kívánták tiltani Lengyelország megvádolását a „zsidó holokauszt”-ban játszott esetleges szerepéért. A lengyel álláspont szerint megszállt ország voltak, és többet segítettek a zsidókon, mint amit ellenük elkövettek, így a „lengyel holokauszt”, „lengyel haláltáborok” szerintük rágalom. Itt sajnos megint azt látjuk, hogy a kóser hozzáállás a zsidó nézőponthoz idomul: ahelyett, hogy azt hangoztatnák, mennyire filoszemiták, és világháborús zsidóellenességük vádját tiltanák, inkább a már több mint 20 éve betiltott holokausztrevizionizmust kellene legalizálniuk ismét, és a zsidók által ellenük elkövetett bűnöket felemlegetni a mentegetőzés helyett. Felesleges is volt, mert a lengyel törekvéseket a nemzetközi zsidóság úgy értelmezte, hogy az kicsinyíti a holokauszt jelentőségét, és mentegeti a bűnösöket. A jelenlegihez hasonló össztűz zúdult rájuk, tulajdonképpen a „holokauszt tagadásával” vádolva az országot, amiért kikérték maguknak ezen vádakat.
A zsidó Ruderman Family Foundation egy hisztérikus videót is készített, amiben azt kérik a zsidóktól, hogy követeljék a lengyelek bojkottálását, az azokkal való minden viszony felfüggesztését. Később a videót törölték, de itt még elérhető:
Az izraeli külügyminiszter Israel Katz – Jichák Sámír egykori miniszterelnököt idézve – azt mondta, hogy „a lengyelek az anyatejjel szívják magukba az antiszemitizmust”. A The Times of Israel szerint ez „a világhálón gyűlöletbeszéd hullámait váltotta ki” (mert az az ő bajuk, nem Katz kijelentése), idézve Konrad Dulkowskit, egy „rasszista és idegengyűlölő viselkedést figyelő” civil szervezet fejét, aki hozzátette: „sajnos ezek a hozzászólások igazolták, hogy amit Katz mondott, igaz”. Miközben Katz vélekedését ő maga is tehát osztja, nem nehéz kitalálni, vajon Dulkowski „gyűlöletbeszédnek” ítélné-e, ha valaki azt mondaná, hogy a zsidók az anyatejjel szívják magukba a pofátlanságot.
Mindez az „antiszemitizmus” három lépéses örök körforgása: jelen esetben (1) egy (magas rangú) zsidó rágalmazza és származásuk kapcsán sértegeti a lengyeleket; (2) a lengyelek ezt kikérik maguknak, kik finomabban, kik nyersebben; (3) a zsidók az ellenállást, a behódolás és csendben maradás hiányát az „antiszemitizmus” bizonyítékaként értelmezik. Avagy: zsidó akció; gój reakció; zsidó sirám. Az „antiszemitizmus” számtana.
Végül a nemzetközi nyomás hatására a törvényt tulajdonképpen enyhítette a lengyel elit, nem lett büntetendő az őket érő vád. A „zsidó holokauszt” fősodratú verzióját közben továbbra is védi a törvény a kritikától…
A „polokauszt” és a „holokauszttagadás”
Miközben a zsidó mártírmítosz törvényileg védett, nemrégiben a Háárec egy hosszas írást közölt, ami, tulajdonképpen, „holokauszttagadó” – csak éppen egy a lengyeleket „elgázosító” állítólagos „haláltábort” „tagad”. Mert mások vélt vagy valós „kiirtásának” történetét nem illegális így kezelni. Cikküknek címe A hamis náci haláltábor: a Wikipédia leghosszabb átverése, leleplezve. Ebben egy „agresszívan Izrael-párti” cionista aktivista Wikipédia-szerkesztő harcát részletezik, aki elérte végül, hogy egy varsói lengyeleket állítólag „elgázosító” és nagy számban megölő tábor szócikkét (az ún. „polokauszt”), ami 15 évig volt elérhető, írják át teljesen, rámutatva, hogy a történet nem igaz.
A varsói „gázkamra” története valóban minden bizonnyal nem igaz, ahogy az ottani 200 ezres lengyel áldozati szám se. A zsidóknak itt igazuk van, de lehetetlen úgy olvasni ezt a cikket a revizionista történészek munkáját ismerőnek, hogy ne fedezze fel a súlyos áthallásokat a hivatalos „zsidó holokauszt” történetével, ahogy azt alább majd látni fogjuk… A „lengyel haláltábor” története sokáig nem zavarta a zsidókat, mert, ahogy azt Simon Wiesenthaltól tudjuk, pár milliónyi nem zsidó áldozat bevonása a holokauszt történetébe segít a nem zsidóknak is azonosulniuk a zsidó mártíromsággal, s egyben a nemzetiszocializmus ellenzésével – akkor is, ha hazudni kell. Az utóbbi időben viszont a lengyelek felbőszítették a zsidókat, talán ezért is pont most kerül közlésre egy ilyen írás. Ezt sugallja, hogy a cikk megjegyzi:
A lengyeleknek, akiknek sokáig megadatott, többé-kevésbé, hogy a nemzetiszocialisták és az ún. holokauszt áldozataként tűnjenek fel, ma már tulajdonképpen ezen holokauszttörténet aktív előidézőinek kell lenniük. A lengyelek között valóban volt jelentős zsidóellenesség és együttműködés a németekkel, de az is tény, hogy nagyon sok ellenállás és zsidómentés is fűződik hozzájuk. (Van is érte köszönet.) Grabowski továbbfejti a fenti gondolatmenetet:
Dreifuss hozzáteszi:
A levegőből előhúzott áldozatok esete a Dreifuss-féle holokausztiparosok számára nem lehet újdonság, hiszen a zsidó narratíva szinte követhetetlenül változik folyton: Nürnbergben a szövetségesek 4 millióval vádolták a németeket szovjet adatokra hivatkozva. Eugen Kogon The Theory and Practice of Hell című 1950-es könyve szerint 3,5-4,5 millió volt a szám. Gerald Reitlinger, egy zsidó specialista The Final Solution című 1953-as könyvében 1 millióra tette az áldozatok számát és 750 ezerre az „elgázosítottakét”. Az 1955-ös Night and Fog híres dokumentumfilm 9 millióról beszélt. Auschwitz táborának emléktábláin 1989-ben leszállították az áldozati számot „négymillió”-ról „másfél millió”-ra, akik „többnyire zsidók voltak”. Franciszek Piper, az Auschwitz múzeum igazgatója 1994-ben 1,1 millióra tette a számot. Jean-Claude Pressac 1994-es könyvében 631-711 ezerre tette a számot, melyek közül „elgázosítva” szerinte 470-550 ezer volt. Fritjof Meyer később 510 ezerre tette azt, közülük szerinte 356 ezer lett „elgázosítva”… (Mark Weber: New ’Official’ Change in the Auschwitz Story, 2002) És mindez csak Auschwitz és fősodratú történészek kapcsán – vannak táborok (Dachau, Buchenwald), melyek évtizedeken át voltak „gázkamrák” üzemeltetésével megvádolva, de azóta már a hivatalos történet szerint se kell ebben hinni (a tömeges tévhit viszont fennmaradt máig).
Dreifuss aztán felvet egy logikus dolgot, de az irónia itt is erős:
Vajon a zsidó történész hallja-e magát, és ugyanezen logikát alkalmazza-e a zsidó legendáriumokra, túlzásokra, hamis állításokra, amikor például a revizionisták alacsonyabb áldozati számok mellett érvelnek? Nem teszi, ha azt tenné, nem lenne a világ legtekintélyesebb holokausztközpontjának a munkatársa.
A sokszor súlyosan eltúlzott lengyel áldozati számokat a revizionista történészek mellesleg már régen is cáfolták, de itt megfigyelhető, hogy egyeseknek a lengyel történet most már kellemetlen. Christian Davies, a The Guardian munkatársa szerint „Ha bizonyítani lehetne, hogy a németek gázkamrát építettek nem zsidó lengyelek kiirtására, az aláásná a holokauszt rangját mint egy egyedülálló bűntettét.” Valóban erről van szó. A törvényileg védett és hivatalos álláspont pedig az, hogy kb. 3 millió lengyelországi zsidót „irtottak ki”. (És hogy miért fontos erővel fenntartaniuk ezt a hivatalos álláspontot, saját maguktól tudjuk majd meg a második részben.)
Zsidó számok és kérdőjelek
Revizionisták, mint a statisztikus Carl O. Nordling, rámutatnak már, hogy a „hárommillió” zsidó halálának száma súlyosan eltúlzott. Hivatalos zsidó történészek, mint Raul Hilberg (aki a Zündel-ügy ’80-as évekbeli egyik tárgyalásán beismerte, hogy nincs tudományos bizonyíték elgázosításokra) szerint a lengyelországi zsidóknak mindössze 1,5 százaléka élte túl a „holokausztot”, írta alapműnek számító Az európai zsidóság elpusztítása című 1961-es könyvében, de 1985-ben ezt a számot már 10 százalékra tette. (Lásd: What Happened to the Jews in Poland, 2004). A lengyelországi zsidóság jelentős (állítólag kb. 90 százaléknyi) eltűnése a revizionista álláspont szerint megmagyarázható (a zsidóellenes cselekmények általi halálozások mellett) többek között az ország határainak változásával, névváltoztatásokkal, és a többirányú tömeges emigrációval. De például a németek a lengyelországi zsidókat részben a szovjet megszállási zónába, „a San folyón túlra, a szovjetek által megszállt területre” is deportálták, illetve „1940 nyarán sokakat száműztek a belső szovjet területekre” (Encyclopaedia Judaica, Volume 11, második kiadás, 2007, 89. o.).
A szovjetek maguk is kivették a részüket a zsidók deportálásából, amint azt a The Star című egykori szovjet újság zsidó szerkesztője, Herschel Weinrauch egy 1954-es, a szovjetek zsidókat érintő bánásmódjáról szóló, zsidó csoportokkal közösen tartott ülésen is részletezte. 1940-ben kb. egymilliónyi zsidót deportáltak Szibériába Nyugat-Lengyelországból, egyesek szerint valamivel kevesebbet. (Walter N. Sanning: The Dissolution of Eastern European Jewry, 2015-ös kiadás, 40. o.) Ezen tömegek között volt például az egykori Irgun-terrorista és izraeli miniszterelnök, a Nobel-békedíjas Menáhém Begín is. Megemlítendő itt, hogy Izraelben ma közel 1,3 milliónyi lengyel útlevélre jogosult lengyelországi leszármazott zsidó él (ahogy a valóban súlyosan csökkent számuk ellenére mégis képesek voltak a későbbi kommunista rezsim domináns részét képezni, lásd a második részben). Nordling tanulmányának következtetése, hogy kb. 200 ezernyi lengyelországi zsidó halhatott meg a nemzetiszocialista üldöztetés miatt, és kb. egymilliónyi a háborús viszonyok következtében, melyet a leningrádi oroszok veszteségéhez hasonlít, akik szintén elvesztették népességük hatalmas részét. Rámutatva, hogy nincs bizonyíték „elgázosításokra”, azaz tudatos „kiirtásra”: a zsidó veszteségek valóban magas volta nagyjából egybevág a hadifoglyok híresen magas halálozási arányaival, főleg aktív háború alatt.
Hogy a „holokauszt” és „elgázosítások” áldozatának tüntessenek fel olyanokat még a Jád Vásém emlékközpontban is, akik bizonyíthatóan máshol és másban haltak meg, nem újdonság, lásd itt.
A folytatásban a lengyel-zsidó ellenségesség történelmi gyökereinek és a „żydokomuna” (zsidókommunizmus) áttekintése mellett még visszatérünk a holokauszt témájára, prominens zsidók állásfoglalása mentén pedig megtudhatjuk azt is, miért fontos számukra a „szent narratíva” fenntartása, illetve hogy miért is fontos a lengyeleket támogatnunk.
Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
