Kassán, a Thália Színházban kezdett harmadéves, pozsonyi főiskolásként Gubík Ági, és húsz-egynéhány év után ott lépett most újra közönség elé. Már a bemutató közelében járt, amikor a tatabányai MOST FESZT-en a közönségzsűri díját kapta Egressy Zoltán Nem, nem, köszönöm című drámájának szuggesztív tolmácsolásáért.
John Ford Kár, hogy k… című darabjában látta őt először szélesebb közönség a Vidnyánszky Attila rendezte kassai előadásban, most pedig Ivan Viripajev Illúziók című, hol fanyar, hol szórakoztató, négyszemélyes darabjában szerepel.
Két jó nevű zselízi pedagógus lányából hogyan nem lesz tanárnő?
Úgy, hogy egyáltalán nem akart az lenni. Egyébként elég rosszul viseltem ezt a helyzetet. Abba a gimnáziumba jártam, ahol apám akkor igazgató volt, anyuka pedig a magyartanárom. Apu fizikát és kémiát tanított, de nekem, hál’ istennek csak az előbbit. Nem volt ez olyan felszabadító időszaka az életemnek. Emiatt aztán egy pillanatig sem gondoltam, hogy pedagógiai pályára kellene lépnem. Jöhet bármi, csak az ne, ezt eldöntöttem. A nővérem lett pedagógus. Esztergomban él, Dorogon tanít az általános iskolában.
Hogyan szólította a szüleit a gimnáziumban? Tanárnő, tanár úr, kérem?
Én sehogy sem szólítottam őket, de ahogy ők szólítottak engem, az röhejes volt. Otthon Ágikának hívtak, Ágika így, Ágika úgy, de ha kihívtak felelni, akkor Ágnes voltam. Nagy gondok nem voltak velem. Jól tanultam. Talán azt kellett jól kezelniük, hogy az osztálytársaim ne a diri lányát lássák bennem, és magam miatt kedveljenek. Rá is pakoltam erre, nehogy bárki azt érezze az osztályból, hogy kivételeznek velem. Erre nem is volt szükség, mivel a nővérem is, én is szerettünk tanulni. Anyuka óráit egyszerűen imádtam. Az irodalom érdekelt. A fizikát is megtanultam, de utáltam. Egyáltalán nem volt kedvem hozzá. Főleg nem a dolgozatokhoz, amelyekkel apu bombázott bennünket. Meg is jegyezte párszor, hogy nem érti, hogyan tudom megoldani a feladatokat, hiszen otthon sosem lát tanulni. Azt hitte, valakiről lestem. Mindig ötkérdéses dolgozataink voltak, de az ötödik feladatra nem lehetett készülni. Ott valami problémát kellett megoldani. De úgy látszik, bejött a kreativitásom, mert azokkal is megbirkóztam. Apu persze ezt sem értette. Ami még érdekes volt: a negyedik évben, amikor jelentkeztem a színművészetire, apu igazgatóként szembesült ezzel. Otthon én ezt meg sem említettem, tehát nem tudott róla. Akkor szembesült a döntésemmel, amikor igazgatóként alá kellett írnia a jelentkezési lapomat.
Otthon aztán kiborult, hogy kislányom, te ezt komolyan gondolod?
Valami ilyesmi volt. De annyira nem hitt ebben, annyira elképzelhetetlennek tartotta, hogy felvesznek, hogy azt mondta, jó, próbáld meg, ha nagyon akarod, aztán majd csak jó útra térsz. Két reál tantárgy tanáraként más szemmel nézett erre a világra, amelyben szavalóként akkoriban én már a szárnyaimat bontogattam. Ő nem látta át, hogy itt kinek van, vagy kinek nincs esélye. Az ő közegétől ez a pálya nagyon távol állt. Féltettek is az ismeretlentől. Egy nem szakmabeli szülő nyilván így érez. Apám elég domináns fő a családban, aki féltette a lányát, mert úgy gondolta, erkölcstelen közegbe lép, és éjszakázni fog. Én nem félteném a gyerekemet, mert már tudom, hogy ez a pálya annyi sok munkával jár, hogy nem tudsz minden éjjel mulatozni, hiszen akkor nem tanulod meg azt a rengeteg szöveget. Ezen a pályán nagyon józannak kell maradni. Apámnak ez mondén életnek tűnt. Időbe telt, míg rájött, hogy ez nem így van.
Huszonkét éve, hogy átvette a színészi diplomáját. Másodszorra is neki tudna futni ennek a pályának?
Nekem ez a hivatás ma is szenvedélyt, örömet és maximális odaadást jelent. Egyetlen pillanatig, még a legnehezebb időszakban sem éreztem, hogy nekem mást kellene csinálnom. A bizonytalansági faktor valóban nagyon erős ezen a pályán, de az élet más területein sem könnyű talpon maradni. Itt nem lehet sikertelen az ember, mert az boldogtalanságot szül. Talán épp ettől féltettek a szüleim. A kudarcoktól. Hogy képes leszek-e megküzdeni az esetleges elutasításokkal. Aminek semmi köze a tehetséghez. Ettől én is félteném a gyerekemet, miközben a kudarcoktól nem tudom megvédeni őt. Az életösztön, a humorérzék, az újrakezdés lehetősége talán átlendíti majd őt ezeken a helyzeteken.
Tizennyolc éves múlt a fia. Látható már nála, melyik az a pálya, amelyik igazán vonzza?
Az ELTE-n tanul szabad bölcsészet és művészettörténet szakon, de már tudom, hogy az édesapját követve a rendezés érdekli. Előbb-utóbb a színházban fog kikötni.
Az elmúlt másfél év bizonytalansági faktora mennyire befolyásolta az életét?
Nehéz időszak van mögöttem, de hozzászoktam már az ilyen furcsa helyzetekhez. Ha van is következő munka, nem biztos, hogy akkor jön, amikor jönnie kellene. Csúszhat. Főleg, ha filmről van szó. Évekbe is telhet, míg beindul a produkció. De olyan is van, hogy egyik pillanatról a másikra jön be valami. Mindenféle előzmény nélkül. A színházi szerepeknél is néha így van ez. Én már megtanultam nem félni.
Az Illúziók, Viripajev két házaspárról szóló darabja hogyan találta meg?
Hirtelen jött. Az eredeti felállás szerint két férfi és két női szereplője van a darabnak. Nálunk négy nő játssza. Varga Anikó, Bandor Éva, Spolarics Andrea és én. Életről, halálról, szerelemről, összetartozásról szól a darab, anélkül hogy mindenáron a nemek harcát keresnénk benne. Mind a négyen mesélői vagyunk a történetnek. Fantasztikus élmény húsz év után találkozni azokkal a lányokkal, akikhez a pályakezdésem évei kötöttek Kassán és Komáromban. Lévai Adinát, a darab rendezőjét is régóta ismerem. Fantasztikus élmény, hogy ugyanott folytathattam velük, ahol egykor abbahagytuk. Jól ismerjük egymást, csak az útjaink más irányba vittek bennünket. Simogató érzés volt ezekkel a lányokkal dolgozni. A sok női energia mindegyikünket felrázott, megmozgatott.
Viripajev nem egy rózsaszín világba helyezte hőseit. Szandrára, akit ön játszik, mennyire jellemző, hogy illúziókba kapaszkodik?
Különböző módon mind a négyen illúziókat kergetünk. Máshogy emlékezünk a fiatalságunkra, a házasságunkra. Viripajev harminc-harmincöt éves színészekre írta a darabot, de mind a négy szereplő közvetlenül a halála előtt meséli el a történetét. Akkor, amikor talán a legőszintébb az ember.
Marad az előadás Kassán, vagy viszik tovább, különböző városokba?
Szeretnénk bemutatni Budapesten, Pozsonyban és más helyeken is. Varga Anikó vállalta magára a produceri feladatokat, és nagyon ügyesen végzi a dolgát.
Emília Vášáryová és Martin Huba növendékeként, Jakab Róbert, Nádasdi Péter, Vladimír Kobielsky, Lukáš Latinák, Marián Miezga és Juraj Kemka osztálytársaként kezdett Kassán, a testvérszerelem Rómeó és Júliájában, John Ford darabjában. A fivérét Trill Zsolt játszotta.
Ugyanis a beregszászi színházzal koprodukcióban született az előadás. Én akkor játszottam először magyarul, addig csak szlovákul, a főiskola színpadán, vizsgaelőadásokban. Pozsonyból utazgattam Kassára. Állandóan ingáztam. Hol éjszaka, hol hajnalban érkeztem a városba. A pályaudvarról mentem egyenesen a színházba. Tavasz volt és boldog voltam. Életem egyik nagyon szép időszaka marad ez, hiszen már főiskolásként színházban szerepelhettem. Vágytam a közönséget. Tele voltam energiával, örömmel. Sokat tanultam Vidnyánszky Attilától, élveztem a munkát. Most már nem Intercityvel utazom Kassára, hanem a jó kis kocsimmal, Budapestről. Változtak a körülmények. Nem hátizsákkal, hanem bőrönddel megyek, de a nyitottság megmaradt bennem. Az öröm is, hogy újra Kassán játszom. Ezért sem váltanék pályát. Én ebbe nem tudok beleunni.
A Macskajáték Egérkéjeként is Kassán láthatta a közönség.
Egy évig tagja is voltam a kassai társulatnak, aztán elcsábítottak Komáromba, onnan pedig Szolnokra, és úgy kerültem fel Budapestre.
Korán szétkapkodtak mindenkit az osztályukból, a fiúk is jó pozícióban vannak.
Nádasdi Péter kivételével ők együtt maradtak, és vitték tovább legendás előadásukat, a Komámasszony, hol a stukker?-t. Bevallom, egy kicsit irigyeltem is őket, hogy nem szakadtak el egymástól. Magyarországon engem senki nem ismert, amikor Szolnokra szerződtem.
Kivel találkozott legutóbb a főiskolai osztálytársai közül?
Jakab Robival, egy forgatás során. A Covid miatt rég láttam már a többieket, akik hozzám képest zártabb közegben mozognak, s így talán kevesebb új hatás éri őket. Mindennek megvan az ára. Én több stílusra, több irányzatra, több rendezőre vagyok vevő. A fiúk nehezebben lépnek ki a komfortzónájukból. Ezen a pályán nagyon észnél kell lenni. A Barátok köztből is időben kellett kilépnem. A népszerűségemen nagyot lendített a sorozat, de ha ráállsz erre a sínre, és ott ragadsz, könnyen kerülsz hátrányos helyzetbe. Okosan kell kezelni a dolgokat. Bevallom, én sem voltam mindig ennyire tudatos, inkább ösztönös döntéseim voltak. Bár azt mondják rólam, szabadúszóként sehol nem érzem otthon magam. Ez így is van, nem szoktam lehorgonyozni sehol. Még nyomot sem hagyok magam után az öltözőben. Mindig mindent viszek magammal. Sehol nem érzem azt, hogy ez a szék az enyém, mindent itt hagyok, hiszen holnap is ugyanide jövök. Nem kerültem bele egyetlen klikkbe sem. Mindenhol kívülálló vagy vendég vagyok, és az is maradok. Őrzöm a szabadságomat. Mindenütt jól érzem magam, de mindenhonnan könnyű szívvel megyek tovább. Hamar kezdek valami újba. Mindezt nem pozitívumként mondom, hiszen van ebben egyfajta kötődésképtelenség is a részemről. Több helyről visszahallottam már, hogy nem tudok gyökeret ereszteni. Én inkább úgy jellemezném magam, hogy mindig készen állok az újra.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
