Szeptember 8-án a Rózsák terei Szent Erzsébet-templomban a Jérôme Beau, Bourges érseke által celebrált, majd 10-én a Hungexpón a Jean-Claude Hollerich bíboros által bemutatott szentmisét kísérik Pejtsik Péter zsidó jellegű dallamokra épülő új műve, a Budapest Klezmer Mise tételei. A művésszel komponálásról, összekapcsoló értékrendekről és zenei rádöbbenésekről beszélgettünk.
A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) vonatkozásában először az 1938-as himnusz áthangszerelőjeként emlegették Pejtsik Péter nevét. Jó barátja és a feladatra ajánlója, Kovács Ákos a zenészi sokoldalúságát emelte ki a téma kapcsán vele készült interjúban: „Péter csellóművész, az After Crying zenekar alapítója, profi vonóshangszerelő és dirigens, a karvezetői és karmesteri feladatokat is ő látta el a produkcióban.”
– Autonóm alkotóként az eucharisztikus himnusz frissítése kihívás, megoldandó feladat, zeneszerzői stílusgyakorlat volt, afféle „variációk egy témára”…?
– Miközben a köznapi életben gyakran rosszul tűröm, alkotóként kifejezetten jó, ihlető hatással vannak rám a kötöttségek, olyannyira, hogy akkor is önként vállalt „szabályokat” követek, amikor teljesen a saját műveimet írom. Ráadásul én az életem során készített több száz átdolgozást és hangszerelést is a leggyakrabban alkotómunkának fogtam fel. Mindenképp kihívás volt, hogyan lehet egy majdnem évszázados dallamot (és egyben egy több évezredes gondolatot) „ma született bárányként” láttatni. Ha sikerült jól megoldanom a feladatot, a mű tükrözi mindazokat a realitásokat, amelyekkel ma az Egyháznak meg kell küzdenie. Habár az átiratnak nem volt egyértelműen pozitív a fogadtatása, örülök, hogy hozzájárulhattam ehhez a produkcióhoz. Előre tudtam, hogy nem fogok tudni mindenkinek megfelelni. Az olyan egyházzenészi vagy közönségvélemények, miszerint „minek kellett hozzányúlni, jó volt az úgy”, vagy „nem kell próbálni tetszeni a mai világnak”, illetve „ha nem tetszik, amilyen az Egyház, nem kell idejönni, lehet máshova menni” már eleve szöges ellentétben álltak Erdő Péter bíboros úr felkérésével is, miszerint: szólítsuk meg a mai hallgatót. Hozzáteszem, ha az egyházzenében ez a – mindig is létező – szemlélet győzött volna, még mindig kizárólag gregoriánt énekelnénk. Pedig azért jó néhány művet sajnálnék az elmúlt ezredév egyházzenéjéből! Másokat persze nem annyira, de hát ahol gyalulnak, ott hullik a forgács.
És valóban „variációk egy témára”: roppantul élveztem a (szakmai zsargonnal szólva) strofikus dal „átkomponálását”, azaz egy négy versszakon és refrénen át építkező, nagyobb zenei forma kialakítását, amiben a szövegábrázolás régi mestersége volt segítségemre. Számomra egyébként az a mértékadó változat, ahol kórus énekli a dallamot az eredeti, egyenletes ritmikával. Habár más országokban, szubkultúrákban az utóbbi évszázadban kialakult az egyházi énekek szabad ritmikájú előadásának hagyománya (gondoljunk például a gospelre), honi kulturális környezetben e hagyomány híján nehéz hasonló hatást kelteni. Egy fecske nem csinál nyarat, sőt úgy tűnik három sem, lett légyen az Ákos vezette fiatal énekesek produkciója bármilyen jó lelkületű és tehetséges is.
– Úgy tűnik, hogy a NEK ihletően hatott a különböző műfajokban alkotó szerzőkre, zenészekre, előadóművészekre. Megszületett az első lovári nyelvű mise, a Le Devleske, a programsorozat keretében elhangzik P. Armando Pierucci Eucharisztikus szimfóniája, és ebbe a sorba illeszkedik az Ön Budapest Klezmer Miséje is. Belülről jövő, spirituális „közléskényszer” eredménye, egy szakmai kihívásra adott válasz, netán a zenei kísérletezés része ez a mű?
– Érdekes egybeesése a felkérésnek és a belülről jövő, spirituális közléskényszernek. Ki-ki hite szerint láthat bele véletlent vagy szándékot. Erdő Péter bíboros indítványára és felkérésére született a mű, de azt is el kell mondanom, hogy először nem ez. A felkérésre először azt kezdtem el összegezve megírni, amit az Ó- és Újszövetség kapcsolatáról, az évezredes utakról és terhekről, a különböző istenképekről gondoltam, éreztem. Amikor a vázlatokat megmutattam a bíboros úrnak, ő meglepődve kérdezte: „Ó, hát ez ilyen monumentális? Számomra a klezmer egy könnyed, táncos muzsika!” Erre átírtam az egészet, csak az Agnus Deit tartva meg. Nagyon örülök, hogy ez így történt, mert ez a változat egészen új dimenziókat nyitott számomra az egyházzenében, de a hitéletben is. A régi vázlatok pedig egy Requiemben találták meg a helyüket, amelynek a bemutatója november 2-án várható. A Budapest Klezmer Mise előadásai közül egyébként a szeptember 8-ai bemutató nem regisztrációköteles, de mivel nem tudjuk előre az érdeklődők számát, a honlapomon nyitottunk egy saját regisztrációt, hogy ülőhelyet biztosíthassunk azoknak, akik előre jelzik részvételi szándékukat.
– Jó lenne, ha tisztáznánk az első pillantásra képzavarnak tűnő klezmer mise műfajbesorolást. A jiddis zene bevonásával egyfajta kiterjesztett ökumenizmusra, vallásközi párbeszédre utal a zene nyelvén? Esetleg úgy volt vele, mint a konvertita Mahler, aki az egyetemes „világdráma” szimfóniáiban előszeretettel használta fel és ötvözte szűkebb pátriája, Közép-Európa zenei hagyományait és hitvilágát?
– Nagyon jó és informatív a kérdés: valóban, mindezek együtt. Nagyon örültem a felkérésnek, mert már magát a műfaji meghatározást is – ha szabad ilyen kifejezéssel élnem – vagánynak, frissnek és gondolatébresztőnek találtam.
És ezek a vallások, a beléjük kódolt gondolatok és nézetek főszereplői és formálói az említett egyetemes világdrámának. Formálnak minket és a leszármazottainkat is. Quam olim Abrahae – omnes generationes.
– Sokszor beszélt már arról, hogy tévesnek tartja azt a nézetet, amely a komolyzenét (klasszikus zenét) és a könnyűzenét élesen elválasztja. Ebből fakad, hogy az After Cryinggal és egyéb zenei projektjeivel Ön is tudatosan és folyamatosan átlépi ezeket a határokat? Röviden fogalmazva: Ön szerint nincs is komoly- és könnyűzene, csak kortárs zene?
De engedtessék meg, hogy ne fogadjak el egy olyan kategorizálást, ahol Mozart kifejezetten szórakoztató szándékkal, ablak alatti szerenádozás céljára írt divertimentói a „komoly” kategóriába tartoznak, amit székrecsegés nélkül, rezzenetlen arccal, csokornyakkendős áhítatban kell hallgatni, a King Crimson Starless-e pedig könnyűzene, ami egyben értéktelenséget is sugall. Sosem a zenével van a baj. Az is közkeletű mondás, hogy „csak jó és rossz zene van”, de ha alaposabban megvizsgáljuk, ez a mondat pont nem mond semmit, hiszen mindenkinek más a jó és a rossz zene, kultúrától, szubkultúrától függően. Sőt, amikor valaki rossznak nevez egy olyan zenét, amit más jónak talál, szoktam tréfásan mondani, hogy „ne légy rosszista” burkoltan arra utalva, hogy a másik ember kultúrájában akár központi érték is lehet az, ami neked szemét, s ezzel adott esetben az ő egész kultúráját minősíted.
– A klezmerben szintén lehetőséget látott a könnyű- és a komolyzene „egyesítésére”?
– Igen, nagyon is adta magát a lehetőség hogy a veretes, komoly egyházzenei hagyományt, amelyben gyermekkorom óta élek, felpezsdítsem a táncos lüktetésű klezmer zene utalásaival. Ahogy arra is, hogy az intézményes bűntudatnak, megbocsátásért könyörgésnek személyes, fájdalmas dimenziót adjak a jiddis dallamokon átszűrődő mélységes, évezredes szomorúsággal.
– A mű – Ön által vezényelt – előadásban az Operaház zenekara és a VoiceStation kórus mellett a felesége, Andrejszki Judit közreműködik énekes szólistaként, aki régizenei előadó, barokk szólista, csembalista, orgonista egyszerre. A Budapest Klezmer Mise egyenes folytatása mindannak, amit például az After Cryingban is tettek házaspárként a komoly- és a könnyűzene házasításával?
– Judit sallangmentes, tiszta, sokszínű hangja az After Cryingtól a Havasi Symphonic-on keresztül különböző filmzenékig és egyéb művekig számtalan produkcióban volt már segítségemre a különböző mondanivalók kifejezésében, tehát igen, ez egy hosszú sorozat folytatása. A hegedűszólókat a felvételeken magam improvizáltam, de az előadáson Kiss Balbinat Ádám előadásában hangzanak majd el. A VoiceStation vezetője egyébként a nagylányom, Pejtsik Panna, akit dalszerző-énekesként is ismerhet már az ország. Hosszú évek rengeteg film- és popzenei felvétele alatt alakítottuk ki azokat a szokásokat és normákat, amelyek ezt a fiatal és lendületes kórust képessé teszik szinte bármilyen zenei stílusú feladat kiváló megoldására. Az Operaház zenekarával együtt dolgozni szintén intenzív érzelmeket okoz: nagybátyám és mesterem, Pejtsik Árpád György, aki a múlt év végén hunyt el, negyven esztendőn át volt a zenekar csellistája. Sajnálom, hogy nem érhette meg, hogy a saját műveimet dirigálom a zenekar élén, mégis felemelő érzést ad ez a folytonosság.
– Röviden hogyan mutatná be a miséjét a címválasztástól a gondolati „vezérmotívumokig”?
– Azért lett a címe Budapest Klezmer Mise, mert a Budapesten rendezett eucharisztikus kongresszusra íródott. És Budapestnek, ahogy egyébként más közép-európai városoknak is, igencsak van elszámolni valója a hitével és történelmével.
Ezzel a szimbolikusan is értelmezhető ténnyel mindmáig nem néztünk szembe. A bemutatóra megjelenő „pro multis” című albumon – amely többek között a Budapest Klezmer Misét és az átdolgozott eucharisztikus himnusz számomra mértékadó változatát is tartalmazza – ezt kifejezendő szerepel Radnóti Töredékének megzenésítése is az After Crying zenekar előadásában. Radnóti versének utolsó szavát folytatva egy Ésaiás-szöveg, („Jaj azoknak, akik gonosz törvényeket hoznak…”) megzenésítése és az ezt követő „Tantum ergo” teszi teljessé az album koncepcióját. A majd’ ezeréves himnusz számomra legfontosabb két sora és mondanivalója (Babits fordításában): „…és a régi Szövetséget új rítussal váltani”. És ez alatt én ennek az albumnak a koncepciójában egyáltalán nemcsak az Ó- és Újszövetség közötti átmenetet értem, hanem a mindenkori önvizsgálat és erkölcsi, etikai, emberségbeli megújulás lehetőségét és programját is. Úgy érzem, nagyon is volna min változtatnunk, de csak hagyományainkat erős górcső alá véve van esélyünk erre.
– Különleges kitérő, egy fejezet a pályafutásában, életművében ez a mise, vagy lesz, lehet folytatása?
– Először azt hittem, hogy egy különálló sziget lesz, mint néhány más megrendelésre készült darab. De a munkafolyamat során egyre inkább egymásba épültünk a művel, olyannyira, hogy végül kialakult körülötte a „pro multis” album, és ez – legnagyobb meglepetésemre – egy négy albumból álló sorozat addig hiányzó kezdődarabjaként találta meg a helyét. A második a Requiem pro voluntarie defunctis, vagyis a Requiem az önként megholtakért, a harmadik az After Crying készülő Ecce Homo című albuma, a negyedik pedig mindezek szubjektív értelmezése és jegyzetanyaga, a Kiűzetés a Paradigmából című szólólemezem lesz. Fontos számomra, hogy felismeréseim és ezekből adódó változásaim elmúlt évtizedekben bejárt útját megosszam mindenkivel, aki szívesen tart velem, mert egészen biztos vagyok benne, hogy ezek a gondolatok sokak életét megkönnyítik majd.
Szerző: Pallós Tamás
Fotó: Csendes Krisztina/Pejtsik.com
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
