Zene, színház, hangulatok – ilyen volt a VéNégy Fesztivál Lovas Emőke2025. 07. 11., p – 13:34 Nagymaros |
Június 2. és 5. között zajlott Nagymaroson a VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozó koncertekkel, HangParttal, színházi előadásokkal. „Festői környezetben…”, írhatnánk, de ez nem mondana el eleget (semmit?) arról, milyenné válik a Duna-part erre a pár napra.
Ahogy érkezünk – a második napon –, kezdődik az Esti Kornél koncertje. Természetesen csupa kihagyhatatlan dal jön velük, ahogy velünk jött egész úton a rohadt eső, de mire ideérünk, kisüt a nap. S a szívünk az időt megakasztja. Az elején még szünet nélkül toljuk le a koncerteket, a Bëlga után Dzsúdló a nagyszínpadon, a látvány pazar, az erősen önreflexív, szatirikus, szakítós dalok közben muszáj megölelni, akit szeretünk…
Közben elmegy az utolsó vonat, de nem opció, hogy hazamenjünk, itt maradtunk, az éjszakában, / „fel se tűnt, hogy…”
A tűzzsonglőrök kínpoénjain szusszanunk egyet, én már-már azt hiszem, több erőm nincs, inkább csak leülnék már valahová, de akkor a koncertsátorból skandálás hallatszik (igen, a kurzus ellen), SiSi a színpadon, az a női rapper, aki egyetlen év alatt hódította meg a magyar zenei piacot. Hihetetlen energiái élőben hatnak igazán, önazonosságában, egyenességében is fantasztikus az, amit a színpadon csinál. Utána Lil Frakk már csak levezetés… A parton közben Techno Műhely indul, a homokra fényfestéssel rajzolnak, a fák között óriásmedúzáknak tűnő fények és lámpafüzérek.
Hajnalban a nagymarosi vonatállomáson világmegváltó „kocsmai” beszélgetések, egy srác filmtervet ír egy piros jegyzetfüzetbe, nyár.
Másnap, a zárónapon már sokkal elszántabban, és sokkal fáradtabban indulunk útnak. Lassan indul be a buli, a HangPart kellemes, Kolibri-koncertre érkezünk. Utána egy-egy dupla presszó mellett üldögélve látjuk, hogy egy lány nagyon sír a raklapokból összekalapált fotelek egyikén. Odamegyek, hogy megvigasztaljam (itt, ma, senki ne sírjon), és kiderül, hogy ő is a boldogságtól teszi. Kis, együttlélegzős, fesztiválos oversharing, s már megyünk is tovább, mosolyogva, hogy láttunk valakit, aki találkozott a csodával.
A Quimby hozza a vastikás (Vastag Gábor gitáros)-kisstibis minőséget, izgalmas hangszereléssel, új tagokkal és vendégzenészekkel, ők se hajlandóak belekényelmesedni tizen-huszonéves dalokba. „Ha nagyon fogom unni, itthagylak, jó?” „Jó”, egyezek bele, senkit nem kínoznék zenével, aztán mégis marad ő is; egy fesztivál utolsó napján, az utolsó előtti koncerten már csak egy dolog számít, és azt a Quimby biztosan hozza: hosszú volt, de legalább jó.
És megint tévedek… A Bohemian Betyars záróbulija fergetegesre sikerül. Akkora energiák szabadulnak fel, pörgünk és táncolunk, ugrálunk, és egy szó villan belém: színház. Az ősi rítusok ereje, a rituális összelélegzés néző/hallgató és a zenészek között.
Már csak egy nyugágyban pihenő, didergő levezetés vár ránk a HangParton, mielőtt nekivágunk a 8 km-es gyalogútnak Kismarosra. Az úton azon jár az eszem, amit – ha jól emlékszem – Kiss Tibi mondott Schoblocher Barbarának, a Blahalouisiana énekesnőjének, mikor arról kérdezte, hogy legyen jó frontember. És ő valami olyasmit mondott, hogy csak menjen ki a színpadra, meztelen lélekkel, és a közönség menni fog utána. Mert nem azért jönnek ám, hogy vele találkozzanak. Sokkal inkább azért, hogy önmagukkal.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
