Az Akadémiai Kiadó gondozásában, a Hadiakadémia sorozat részeként megjelent könyvből nem csak Billnitzer Ernő életét ismerhetjük meg, és ezáltal a hadi eseményeket, hanem a magyar rohamtüzérség történetét és a csapatnem által használt Zrínyi rohamtarackot, amiről eddig sehol nem közölt fotókat is láthatunk.
A könyv bemutatásán előadást tartott Bonhardt Attila ezredes, a Hadtörténelmi Levéltár és Irattár igazgatója, a kötet szerkesztője és a visszaemlékezés kommentárainak írója. Rajta kívül meghallgathattuk Székely Sándort a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatóját, valamint Számvéber Norbert alezredest, a Hadtörténelmi Levéltár és Irattár Bécsi Kirendeltségének vezetőjét.
Ki volt Billnitzer Ernő?
Bill apó egyik különlegessége, hogy hiába vált parancsnokká, a magas rendfokozat ellenére végig az első vonalban maradt. Amikor csak tehette, tiszti pályafutásának kezdetétől végig a katonái körében szolgált, hogy aztán innen essen hadifogságba 1945. február 14-én. Oroszlánrészt vállalt a Magyar Királyi Honvédség egyik legkorszerűbb fegyvernemének, a rohamtüzérségnek a megalkotásában, melynek felügyelője volt.
Visszaemlékezéseit önmagának és az utókornak írta, az 1970-es években gyakorlatilag másodrendű állampolgárnak számított korábbi tevékenysége miatt, így esély sem volt rá, hogy háborús tapasztalatai nyilvánosságot kapjanak. A XX. századi magyar történelmet is remekül jellemzi az ő dióhéjban összefoglalt útja: végigharcolta a két világháborút, az akkori magyar haderő egyik legkorszerűbb fegyverneméhez szervesen kötődött, valódi harctéri tapasztalatokkal bíró katona volt, akit aztán a szovjet fogság után háborús bűnösként kezeltek, emiatt raboskodott is, hogy utolsó évtizedeit segédmunkásként élje. Miért nem próbálta elhagyni az országot? Elmondása szerint azért nem, mert mindig hű maradt tiszti esküjéhez:
„…zászlóinkat, csapatainkat el nem hagyom.”
Nem hiába akasztották rá a Bill apó becenevet. Alárendeltjei parancsnokként és emberként is tisztelték, sőt, szerették, akárcsak a szabadságharc honvédei a legendás Bem apót. Vezérőrnagyként a rohamtüzér-kiképző tábor parancsnoka és a rohamtüzérség felügyelője volt, ezért nevezték néha úgy is, hogy rohampápa.
Fiumében született, nem készült hivatásos katonának, a Műegyetemről egy év elvégzése után bevonult tüzér önkéntesnek a törvény által előírt tényleges katonai szolgálatra, itt tartalékos tiszti képzést kapott. Leszerelése után visszatért az egyetemre, de annyira megkedvelte a katonaéletet, hogy újra egyenruhára váltott.
Az első világháborút tüzértisztként harcolta végig különböző beosztásokban. Itt rengeteg tapasztalatot szerzett és sok szörnyűséget átélt. Látta, ahogy a rohamozó gyalogságot géppuskák és lövegek tüze fogadja. Megtanulta, hogy a katonáknak látniuk kell azt, hogy a parancsnok tényleg vezeti őket, velük együtt harcol és nem pótolható veszteségként kezeli őket.
A Monarchia összeomlása után századosi rendfokozatban érkezett haza. Szomorúan konstatálta, hogy itthon hadsereg- és főleg tisztellenes hangulat alakult ki, ami gyakorlatilag anarchiával fenyegetett. Úgy döntött, hogy maga is szerepet vállal a helyzet rendezésében, ezért a Nógrád megyei nemzetőrség megszervezésébe kezdett. Billnitzer távol állt a kommunista eszméktől, de belépett a Vörös Hadseregbe a Tanácsköztársaság kikiáltása után.
„A proletárdiktatúra kormánya igyekezett egyrészt az országban a fegyelmet helyreállítani, másrészt megvédeni mindazokat a magyar területeket, amelyekre a csehek, a románok és a szerbek állandóan betörtek azzal a céllal is, hogy mennél több területet megszállandó, majdan a békét tárgyaló asztalnál kihangsúlyozzák azt, hogy az általuk megszállt részek jogosan megilletik őket. A Vörös Hadseregben megvolt a lelkesedés a visszaszerzendő magyar területekért”
– indokolja a döntését.
A második világháborúban
1943 májusában, ezredesként, felmentést kapott hadtest-tüzérparancsnoki teendői alól, amivel valószínűleg már a nyugdíjazását készítették elő. A háború viszont zajlott, így nem gondolta, hogy katonaként nyugalom vár rá. Billnitzer Ernő megkapta az új csapatnem, a rohamtüzérosztályok felügyeletét (bár ez valószínűleg háború nélkül is megvalósult volna), széles hatáskör mellett irányította a hajmáskéri kiképzőtábort.
Legfőbb harci tapasztalait ugyan nem a második világégésben szerezte, de így is részt vett Budapest védelmében a róla elnevezett rohamtüzér-harccsoport élén, ami egy esetlegesen összerakott, de számottevő tűzerővel rendelkező csapat volt az egyenlőtlen harcban.
Az ostrom végén a hadvezetés azt hitte, hogy Billnitzer a megmaradt tüzérekkel át akar állni az ellenséghez, ezért az Alagútba hívták, ahol a parancsnokság működött. Itt tájékoztatást kapott a kitörés tervéről, de olyan későn, hogy nem tudott visszatérni az egységeihez. A németek valószínűleg utóvédként akarták alkalmazni őket. Ezt a helyzetet így ismerteti:
„…a rohamtüzérosztályok azonban ne mozogjanak a sötétben sehová, maradjanak a helyeiken…tekintettel arra, hogy lőszerünk, benzinünk nincs, semmi értelme, hogy embereimet oly viszontagságoknak tegyem ki, amelybe sokan belepusztulnának. Hiszen kellőképp már védekezni sem tudunk. A leghelyesebb tehát, ha a jelenlegi helyzetükben bevárják az oroszt. Én a kitörést megkísérlem, és ha ez sikerült, személyesen tájékoztatni fogom a fővezérséget olyan értelemben, mint ahogyan azt már a körülzárás alkalmával írásban tettem.”
Ehhez még azt is hozzáfűzi, hogy hiábavaló volt a város rombolása, a polgári lakosság szenvedése. A németek magatartása miatt úgy érzékelte, mintha ők is ellenséges városként tekintenének Budapestre.
Ezután sikerült elhagynia a fővárost, de a kimenekítő akció kudarcba fulladt, a vezetése alatt álló csoportot Perbál térségében elfogták a szovjetek.
Bill apó felfogását a lehető legjobban jellemzi ez az idézet tőle:
„…nincs az, hogy a csapatot már megmenteni úgysem lehet! Akkor is a parancsnoknak az élükön kell maradnia, mert csupán az a tudat, hogy a parancsnokuk velük maradt, megnyugvást, biztonsági érzetet ad az alárendelteknek, azért is, mert a parancsnokuk valamilyen súlyos helyzetben is enyhíteni tud azon.”
Billnitzer Ernő nem csak mesél, hanem válaszokat is keres
A könyvben ezeken kívül is számos érdekes történetet olvashatunk. Az első világháború örömmámoros kezdetétől, a harci cselekményeken kereszül, a zavaros, szomorú vereségig. Első kézből ismerhetjük meg az olasz harctéri körülményeket, az első és második isonzói csatát, a dél-tiroli harcokat, majd az orosz frontot.
A háború utáni magyar hangulatról is képet kaphatunk, a Tanácsköztársaság létrejöttéről és megszűnéséről egyaránt, a román hadifogsággal együtt. Az is kiderül, hogy hogyan próbálták kijátszani a trianoni békeszerződés által a haderőépítésre vonatkozó korlátokat. A második világháború előtt beszámol Horthy Miklós megítéléséről a polgárok és katonák körében, majd Szálasi Ferenc fellépéséről és a budapesti harcokról, később a szovjet hadifogságról és a megbecsültség nélküli, horthystának titulált egykori tiszt viszontagságairól a szocialista rendszerben, fizikai munkásként.
Ezek mellett részletes betekintést nyerhetünk a magyar rohamtüzérség létrejöttébe, megszervezésébe és működésébe, különös tekintettel a Zrínyi rohamtarackra és a tüzérosztályok harcba vetésére.
Végezetül álljon itt a Billnitzer Ernő elleni népbírósági vádbeszéd, szovjet hadifogságból való hazatérte után, amikor háborús bűnösként előbb három- majd a politikai helyzet feszültebbé válása miatt nyolc év szabadságvesztésre ítélték. A realitást és az igazságosságot jól mutatja, hogy védőbeszédnek is beillik, ami alapján elítélték.
„Tényként állapította meg a Népbíróság, hogy vádlott alárendeltjei, a legénység körében is igen népszerű volt, őt Bill apónak nevezték. A vádlott igyekezett a páncéloshadosztálynak alárendelt egységeit a harcból kivonni, ez azonban nem nagyon sikerült. Vádlott Budapest körülzárása után felterjesztéseket tett a város feladására, és lépéseket tett a hidak megmentése érdekében, s bár Hindytől úgy értesült, hogy a németek nem robbantják fel a hidakat, 1945 januárjában külön tervet kísérelt meg e célra kidolgozni. A vádlottat, aki ezredes volt (helyesen: vezérőrnagy), Budapest körülzárása után rádión léptették elő vezérőnaggyá (helyesen: altábornaggyá), s ugyanekkor felszólították, hogy hagyja el a körülzárt várost. Ő azonban nem volt hajlandó itteni egységeit a bajban itt hagyni, és nyugaton új páncélosbrigádot szervezni.”
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
