Aradi Éva világhírű India kutatónknak köszönhetően egyre többet tudhatunk meg az ázsiai hunokról, és ezen belül az indiai hun birodalomról. Kr. u. az 5-ik században az Attila által vezetett európai hunoknak, valamint a heftalitáknak, azaz a fehér hunoknak a birodalomépítése hozzájárult a Római Birodalom bukásához, az utóbbiak pedig alaposan legyengítették az ókor két virágzó államát: Perzsiát és Indiát.
A hunokkal foglalkozó kutatók szerint, a fehér hunokról több forrás maradt fenn, mint az ázsiai fekete hunokról. A heftalitákról fennmaradt bőséges kínai, indiai, perzsa, görög, bizánci, sőt arab forrás. A hunok indiai szereplése után keletkezett Kalhána, a káshmíri szanszkrít író Rádzsatarangíni-je, azaz ”A királyok története”, melyet híres kutatónk Stein Aurél fordított angolra. Kalhána ebben a könyben felsorolja a hun uralkodókat, sőt a később Káshmírban trónra lépett leszármazottaikat is, pontos évszámokkal együtt.
Prokópiusz görög történetíró beszámol a heftalita uralkodók által kibocsájtott nagyszámú pénzérméről, állításait utólag az ásatások igazolták. Toramána és Mihirakula heftalida uralkodók pénzérméi Káshmírban és Kabulban még a 13-ik században is forgalomban voltak. Az 1900-as évek elején, kutatónk Stein Aurél még talált Toramána érméket a kabuli bazárban. A heftalita pénzérméken a királyok nevén és évszámán kívül a páva, a bika, a Nap és a Hold, nyíl-íj és tűzoltár ábrázolása látható. Indiában a páva szent állat, a monszun előjelzője.
Upendranáth Thakur benáreszi professzor a fehér hunok baktriai és indiai hódításairól, háborúiról, uralkodóikról, vallásukról, leszármazottaikról írt egy tartalmas könyvet 1967-ben. Szerinte a hunok, Indiába jövetelük előtt a tüzet imádták. Kr.u. 420-ban foglalták el Baktriát és Perzsia egy részét, s az uralkodók, valamint a vezető réteg hamarosan a zoroaszteri előtti óiráni vallást követte. Firdauszi perzsa történész arról ír, hogy sok zoroaszter pap élt a hun városokban.
Rengeteg hun várost sorol fel, többek közt Kagan (Bokhara mellett Üzbegisztánban), ez volt a kagán székhelye, később a mai Afganisztán területén Badhagíz lett a főváros. Egy másik fontos hun város volt Zabula, ami nem más mint Kabul hun neve, és többnyire Zabola névvel említik. A gurdzsárok ősei Gurzaszthán hun városban laktak, ma Guzár a neve, és Üzbegisztánban van Turkesztán hun neve Tokarisztán. A tokarok a türkök voltak hun nyelen. A kínai zarándok írók türk nemzetiségűeknek tüntetik föl a hunokat.
A hunoknál a fejedelemasszonyt khatunnak hívták, a felségcímek:kagán, tegin voltak, akár csak az avaroknál. Ez is igazolja László Gyula történsz hun-avar-magyar folytonosságát. A hun uralkodó osztály Indiában is a tüz vallását követte, a persza Behram szerint is, de a nagy többség továbbra is természetvallású volt, a Napot imádták. Hiüen Csang kínai utazó szerint szerint a Napot a heftaliták Kshun-nak nevezték és egyben leírja Nap-istenük templomát Zabola városban.
Gula (Gyula) hun név, Koszmasz Indikopleusztész említi, hogy a hunok utolsó indiai nagykirálya Gollasz, vagy Gullasz volt. A baktriai tartózkodásuk alatt a heftaliták érméiken is már a perzsa baktriai nyelvjárását használták, ezt megtartották Indiában vert pénzérméiken is, magukat ezen a nyelven „sahan-sáhi”-nak, azaz a királyok királyának neveték. Stein Aurél szerint Mihira-Gula nevének jelentése: a „Napisten virága”. A Gula névből alakult ki a ma is uralkodó mewári (udaipuri) maharánák családneve, mely 1400 év óta: Guhil, Guhilot, Géhlot változatokban használatos.
Toramána és fia családneve egy a Pandzsábban, Kura városban talált kőfelirat szerint Dzsaula volt, s ebből keletkezett Kabul akkori neve, azaz Zabola. A fehér hunok rombolták a buddhista kolostorokat, viszont Shíva (a hindu vallás Hadura) követője volt a hun vezérkar. Shíva számára templomot építtetett Sákala fővárosában, majd Kásmírban Mihirapura városátt hozta létre Shíva tiszteletére. A Napistent a hunok mindig hét lóval ábrázolták, ez húzta a Nap szekerét, s ez az ábrázolás fennmaradt 1300 éve a rádzsasztáni hindu templomok szobrain. A dzsaina vállást követő hun leszármazottak zarándokhelye Arbuda, azaz Buda hegye, ami 40 templomból áll. Attila Buda bátyjának a neve is számtalan hun helységnévben szerepel.
Az indiai hunok egyik központja Malva, körülötte hun falvak vannak: Hunavászi, Hunaganv. A Napisten imádattal majdnem egyenrangú az anyát megtestesítő Matadzsí, a mi Nagyasszonyunk megfelelője, melynek még több ünnepe van, mint nálunk Máriának. Templomaikban a mandala nagyon hasonlít a mi kazettás menyezetű templomaink kazettáira, elgondolkodtató ez a párhuzam. A páva ábrázolás, a tűzzománcos, színösszetételében: kék és türkisz pávaminta három helyen található: Mewárban (Rádzsasztán), Belső Ázsiában és a Kárpát medencében.
A Szent Koronán az úgynevezett „párta-lemezeken” látható félköríves minták, de az udaipuri maharána palota szobáiban, folyosóin a pávák szárnyain ugyanaz a minta, a szinek és a tűzzománc technika. Papjaik, a csélák, nem mások mint a mi táltosaink, nemcsak a szertartásokat végzik, hanem gyógyító emberek is. Az ősöket tisztelik, kis házi oltáraik vannak. Az indiai hunok történetével Aradi Éva kutatónk foglalkozik.
A háromszéki Zabola községközponthoz, Székelypetőfalva, Székelytamásfalva és Szörcse tartozik. Páva község 1964-ben olvadt bele. A fentiekben láthattuk, hogy a hunoknak több Zabola városa, települése volt, a háromszéki is az egyik. Hasonló hun eredetű községek: Oszdola és Bodola, hisz mindkettő a Zabola egy-egy változata. Azonkívül a páva ábrázolás, helységmegnevezés is a hunoknál található, ezt is igazolja a háromszéki Zabolához tartozó Páva község. A falu és vidéke ősidőktől folyamatosan lakott.
A belterületen végzett régészeti ásatások felszínre hozták a csiszoltkő-korszak, a vas-, majd a bronzkorszak tárgyi emlékeit. A római légiók 271-től ezt a vidéket is feladták, csakhamar különböző népek felvonulási területévé vált. A helyi lakosság hosszabb-rövidebb ideig gótok, hunok, gepidák, avarok fennhatósága alá került. A határában nyugatra 2 km-re emelkedő Tatárdombon bronzkori és honfoglaláskori temetőt tártak fel. Ide temették el az 1658. évi tatár betörés áldozatait is. 1466-ban székely nemzetgyűlés színhelye volt, 1478-ban a Mikes család vásártartási jogot nyert.
Zabola ősi váráról Orbán Balázs ezt írja: “A várárok, mely ez erődöt környezte, s melybe a Zabola pataka beereszthető volt, öreg emberek állitása szerint néhány évtizeddel ezelőtt még épségben volt. Sőt egyik lőréses bástya is még fennállott. Most azonban az árkokat betöltötték – mert Háromszéken minden talpalatnyi föld értékesitve van – beépitették, kertté, udvarrá alakitották, s szabad téren pedig medrébe tavak gyültek össze; de ha az ember e vonalon ásatásokat tesz, mindenütt régi, szilárd falzat nyomaira akad.
A várnak lerombolt falaiból épültek hihetőleg a várkastélyos templom s a zabolai udvarházak is. Eltünt a vár, de a hagyomány megvédte emlékét s meg egy szép regét is, melyet Finta István pávai ref. lelkész oly költői tollal s oly szép felfogással dolgozott fel.” 1910-ben 3166 lakosából 2650 magyar, 425 román, 29 német volt. A trianoni békediktátumig Háromszék vármegye az Orbai járáshoz tartozott. Más megközelítésben, a szkitáknak, hunokmak, magyaroknak a ló totemállatuk is volt, Zabola neve a zablához is kapcsolódik. A zabla vagy fékemlő, szájvas, zabola lószerszám egyik része, amelyet a lószájába helyeznek, hogy az állatot ezen keresztül irányíthassák. A zabla általában fémből, ritkábban más anyagból, gumiból vagy bőrből, esetleg ezek kombinációjából készül. Egy középső elemből és két karikából áll. A szájrész, amely a karikák között van, állhat egy vagy két darabból. Ezeknek a daraboknak a vastagsága megválasztható aszerint, hogy a ló erősebb vagy gyengédebb irányítását tartjuk-e szükségesnek. A honfoglaló magyarok a zablát “fék”-nek hívták.”Emlő, a gyeplőnek egyik régi magyar neve (eremlő, fékemlő)”. A ló, nyereg, fék, ostor szavunk a legősibb magyar szavaink közé tartozik.
A világon a következő Zabola nevek találhatók: Zabola (Erdély, Háromszék, 45° 53′ 29”, E 26° 7′ 57”), Zabola (Spanyolország, Baszkföld, N 43° 2′ 19”, W 2° 33′ 9”), Zarbola (Zimbabwe, Midlands, S 19° 10′ 0”, E 29° 48′ 0”), Zabola (Kongó, Nord Ubangi, N 3° 29′ 57”, E 20° 27′ 1”).
A fentiek szerint feltételezhetünk a hun és a baszk nyelv között egy kapcsolatot. A baszk nyelvet időszámításunk kezdetekor bizonyítottan a Pireneusoktól északra és délre, valamint Észak-Spanyolország nagy részén beszélték. A rómao uralom után a nyelvterület tovább növekedett délnyugat felé, egészen a Rioja Alta tartományig. A keleti baszk nyelvjárásokat a feltörekvő újlatin nyelvekkorán kiszorították. A középkorban a vidéki, íratlan baszk nyelv csak nehezen tudott érvényesülni az újabb keletű újlatin írott és kultúrnyelvekkel, anavarrai és okcitán nyelvekkel szemben.
A 10. századtól kezdve a baszkot délen kiszorította a folyamatosan teret hódító spanyol nyelv, ma azonban mégis nagyjából ugyanazzal a földrajzi elterjedéssel bír, mint a 16. században. A baszk nyelv eredetével rengeteg tudós foglalkozik, többek közt magyarok is. 1866-ban jelent meg Ribáry Ferenc munkája a Nyelvtudományi
Közleményekben, Budapesten, ő az első ismert magyar kutatója a nyelvnek. Majd 1877-ben jelent meg a Baszk nyelvtan Párizsban, francia fordításban, ezt követően 140 évvel később jelent meg Morvay Károly baszk nyelvtana.
Egyes kutatók hasonlóságokat vélnek felfedezni a baszk és egyes afrikai nyelvek között. Nevezettek a berber, azaz az afroázsiai nyelvek egyik alcsoportja, a nílusi-szaharai szonghai nyelvek, valamint a manda nyelvek csoportja, ami a niger-kongói nyelvek közé tartozik. Ezt talán a fent felsorolt helységnevek is alátámasztják.
dr. Bencze Mihály / megjelent Brassói Lapok, 31. évfolyam, 4. sorozat, 1509. szám, 2019. január 10.
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
