Október 8-án délelőtt a Szentatya a Szent Péter téren tartotta az általános kihallgatást, amelynek keretében folytatta a Jézus Krisztus, a mi reménységünk című jubileumi katekézissorozatát. Olasz nyelvű mai beszédének témája: Újra fellángolni. „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton?” (Lk 24,32).
Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya, Magyarország főpatrónája ünnepén népes magyar zarándokcsoport vett részt XIV. Leó pápa szerdai általános kihallgatásán a Szent Péter téren. Jelen volt Erdő Péter bíboros, prímás, Ternyák Csaba egri érsek, Udvardy György veszprémi érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) alelnöke, Németh Gábor, az MKPK titkára, Törő András, a Pápai Magyar Intézet (PMI) rektora, továbbá az Egri Főegyházmegye szentév alkalmából Rómába érkezett zarándokcsoportja, a Weiner Leó Katolikus Zeneiskola Alapfokú Művészeti Iskola és Zeneművészeti Szakgimnázium szentévi zarándokcsoportja, Kovács Elemérné, Boldog Bódi Mária Magdolna unokahúga, valamint az Örök Városban érkező nagy számú magyar zarándok.
A Szentatya más nyelveken is összefoglalta katekézisét, üdvözölte a jelenlévő híveket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és apostoli áldással zárult.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma arra szeretnélek hívni benneteket, hogy Krisztus feltámadásának egyik meglepő vonásán gondolkodjunk el: az alázatán. Ha felidézzük az evangéliumi elbeszéléseket, észrevesszük, hogy a feltámadt Úr semmi látványosat nem tesz annak érdekében, hogy tanítványai hitét kierőszakolja. Nem angyalok seregében jelenik meg, nem hajt végre látványos tetteket, és nem tart ünnepélyes beszédeket, hogy felfedje a világegyetem titkait. Ellenkezőleg:
Mária Magdolna kertésznek nézi (vö. Jn 20,15). Az emmauszi tanítványok idegennek tartják (vö. Lk 24,18). Péter és a többi halász azt hiszik, hogy egy közönséges járókelő (vö. Jn 21,4). Mi látványos jeleket, erőmegnyilvánulásokat, elsöprő bizonyítékokat várnánk. Az Úr azonban nem erre törekszik: inkább a közelség, a megszokottság és az asztalközösség kifejezésmódját választja.
Testvéreim, ebben mély értelmű üzenet rejlik:
A feltámadt Jézus eszik a halból tanítványai szeme láttára: ez nem mellékes részlet, hanem annak megerősítése, hogy testünk, élettörténetünk és kapcsolataink nem eldobandó csomagolást jelentenek, hanem az élet teljességére rendeltettek. A feltámadás nem azt jelenti, hogy árnyékszerű szellemekké válunk, hanem hogy mélyebb közösségbe lépünk Istennel és testvéreinkkel, a szeretet által átalakított emberi létben.
Krisztus húsvétjában minden kegyelemmé válhat. Még a legegyszerűbb dolgok is: az evés, a munka, a várakozás, az otthonunkkal való törődés, a barátunk segítése.
Minden hálaadással és közösségben végzett cselekedet elővételezi Isten országát.
Van azonban valami, ami gyakran megakadályozza, hogy felismerjük Krisztus jelenlétét a mindennapokban: az az elvárás, hogy az öröm ne járjon együtt sebekkel. Az emmauszi tanítványok szomorúan bandukolnak, mert más befejezést reméltek: egy olyan Messiást, aki nem ismeri a keresztet. Bár hallották, hogy a sír üres, mégsem derülnek fel. De Jézus melléjük szegődik, és türelemmel segít megérteniük, hogy a fájdalom nem az ígéret cáfolata, hanem az az út, amelyen keresztül Isten kinyilvánította mérhetetlen szeretetét (vö. Lk 24,13–27).
Amikor végül asztalhoz ülnek vele, és megtörik a kenyeret, felnyílik a szemük. Ráébrednek, hogy a szívük már lángolt, még ha nem is tudták (vö. Lk 24,28–32).
Testvéreim, Krisztus feltámadása arra tanít bennünket, hogy
Bármennyire távolinak, elveszettnek vagy méltatlannak érezzük is magunkat, nincs olyan távolság, amely kiolthatná Isten szeretetének rendíthetetlen erejét.
Néha azt gondoljuk, hogy az Úr csak az elcsendesedés, a lelki buzgóság perceiben látogat meg bennünket, amikor úgy érezzük, méltók vagyunk rá, amikor életünk rendezettnek és ragyogónak tűnik. Ezzel szemben a feltámadt Krisztus éppen a legsötétebb helyeken jön közel hozzánk: kudarcainkban, megfáradt kapcsolatainkban, a vállunkra nehezedő mindennapi terheinkben, és elbátortalanító kétségeinkben. Semmi sem idegen számára abból, akik vagyunk, életünk egyetlen mozzanata sem.
Nem erőlteti ránk magát, és nem várja el, hogy rögtön felismerjük. Türelmesen várja, amíg szemünk felnyílik, és felismerjük benne a barátot, aki képes a csalódást bizakodó várakozássá, a szomorúságot hálává, a beletörődést reménnyé változtatni.
A feltámadt Krisztus csak azt kívánja, hogy jelenlétét megmutathassa, hogy útitársunkká váljon, és fellobbantsa bennünk a bizonyosságot, hogy az ő élete erősebb minden halálnál. Kérjük tehát azt a kegyelmet, hogy felismerjük alázatos és diszkrét jelenlétét, ne akarjunk megpróbáltatások nélküli életet, és felfedezzük, hogy minden fájdalom, ha a szeretet lakozik benne, a közösség helyévé válhat.
És így, miként az emmauszi tanítványok, mi is örömtől lángoló szívvel térjünk haza! Azzal az egyszerű örömmel, amely nem eltünteti, hanem megvilágítja a sebeket. Azzal az örömmel, amely abból a bizonyosságból fakad, hogy az Úr él, mellettünk halad, és mindenkor megadja nekünk az újrakezdés lehetőségét.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
