Március 11-én, szerdán az általános kihallgatást a Szent Péter téren tartották, ahol a Szentatya az Olaszországból és a világ más tájairól érkezett hívőkkel és zarándokcsoportokkal találkozott. Ennek keretében folytatta a II. vatikáni zsinat dokumentumairól szóló katekézissorozatát. Mai beszédének témája: A Lumen gentium dogmatikus konstitúció – Az Egyház mint Isten népe.
A Szentatya több nyelven is összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelen lévő hívőket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!
Folytatjuk a Lumen gentium dogmatikus konstitúcióról szóló elmélkedésünket. Ma a második fejezettel foglalkozunk, amely Isten népéről szól.
Isten, aki megteremtette a világot és az emberiséget, és aki minden embert üdvözíteni akar, úgy viszi végbe üdvözítő művét a történelemben, hogy kiválaszt egy konkrét népet, és annak körében lakozik. Ezért meghívja Ábrahámot, s olyan nagyszámú utódot ígér neki, mint az ég csillagai és a tenger fövenye (vö. Ter 22,17–18). Ábrahám gyermekeivel – miután kiszabadította őket a rabszolgaság állapotából – Isten szövetséget köt, kíséri őket, gondjukat viseli, és valahányszor eltévednek, összegyűjti őket. Ezért e nép identitását Isten cselekvése és a belé vetett hit adja meg. Arra kap meghívást, hogy világosság legyen a többi nemzet számára, mint egy világítótorony, amely magához vonzza az összes népet, az egész emberiséget (vö. Iz 2,1–5).
A zsinat kijelenti: „Mindez azonban csak előkészítése és előképe volt annak az új és tökéletes szövetségnek, amely majd Krisztusban köttetik meg, s annak a teljesebb kinyilatkoztatásnak, amelyet Isten megtestesült Igéje fog közvetíteni” (LG 9). Krisztus ugyanis az, aki testének és vérének ajándékában önmagába gyűjti és végérvényesen összegyűjti ezt a népet. Ez a nép immár minden nemzetből származó emberekből áll. Egységét az adja, hogy a Feltámadott Lelke által vezérelve hisz Krisztusban, ragaszkodik hozzá, és az ő életéből él. Ez az Egyház: Isten népe, mely Krisztus testéből táplálkozva létezik (vö. Joseph Ratzinger: Il nuovo popolo di Dio, Queriniana, Brescia, 1992, 97), és amely maga is Krisztus teste (vö. Yves Congar: Un popolo messianico, Queriniana, Brescia, 1976, 75);
ezért az Egyház – a zsinat gyönyörű megfogalmazása szerint – „azoknak a gyülekezete, akik hittel tekintenek Jézusra” (LG 9).
Az Egyház messiási nép, épp azért, mert feje Krisztus, a Messiás. Akik ehhez a néphez tartoznak, nem érdemekkel vagy címekkel dicsekszenek, hanem csupán azzal az ajándékkal, hogy Krisztusban és általa ők Isten leányai és fiai. Ezért minden feladatot és szerepkört megelőzően az számít igazán az Egyházban, hogy Krisztusba oltottak és kegyelemből Isten gyermekei vagyunk. Egyben ez az egyetlen tiszteletbeli cím, amelyre keresztényként törekednünk kellene.
Következésképpen a kapcsolatokat szabályozó törvény az Egyházban a szeretet, ahogy azt Jézusban kapjuk és megtapasztaljuk. Az Egyház végcélja pedig Isten országa, amely felé az egész emberiséggel együtt halad.
A Krisztusban, minden férfi és nő Urában és Üdvözítőjében egyesített Egyház sosem zárkózhat önmagába, hanem mindenki felé nyitott és mindenkiért létezik. Ha a Krisztusban hívők tartoznak is az Egyházhoz, a zsinat emlékeztet bennünket arra, hogy „Isten új népébe minden ember meghívást kap.
Ezért azok is, akik még nem kapták meg az evangéliumot, valamiképpen Isten népéhez vannak rendelve. Az Egyház pedig, Krisztus küldetésével együttműködve, arra kapott meghívást, hogy mindenütt és mindenkinek hirdesse az evangéliumot (vö. LG 17), hogy mindenki kapcsolatba kerülhessen Krisztussal. Ez azt jelenti, hogy az Egyházban mindenki számára van hely és kell is lennie helynek, és hogy minden kereszténynek hirdetnie kell az evangéliumot, és tanúságot kell tennie róla abban a környezetben, ahol él és tevékenykedik. Ez a nép így mutatja meg katolicitását:
Ebben az értelemben az Egyház egy, de mindenkit magában foglal. Ezt egy kiváló teológus így fogalmazta meg: az Egyház „az üdvösség egyetlen bárkája, melynek be kell fogadnia tágas belsejébe az emberi sokféleség minden formáját; az egyetlen menyegzős terem, melynek felszolgált ételeit az egész teremtés szolgáltatja; Krisztus varratlan ruhája, mely ugyanakkor József sokszínű köntöse” (vö. Henri de Lubac: Cattolicismo. Aspetti sociali del dogma, Jaca Book, Milano, 1992, 222).
A remény nagy jele – különösen napjainkban, amikor megannyi konfliktustól és háborútól szenvedünk –, hogy az Egyház olyan nép, amelyben a hit erejéből különböző nemzetiségű, nyelvű és kultúrájú nők és férfiak élnek együtt: ez az emberiség közepébe helyezett jel prófétai felhívás arra az egységre és békére, amelyre az Atyaisten minden gyermekét meghívja.
*
XIV. Leó pápa felhívása az általános kihallgatás végén:
A libanoni Qlayaa városában ma temetik el Pierre El Raii atyát, aki egy dél-libanoni keresztény falu maronita plébánosa volt. Az ottani falvak ezekben a napokban ismét a háború drámáját élik át. Lélekben közel vagyok az egész libanoni néphez e súlyos megpróbáltatás idején.
Arabul az „El Raii” azt jelenti: „pásztor”. Pierre atya valódi pásztor volt, aki mindig népe mellett maradt, Jézusnak, a jó pásztornak a szeretetével és áldozatával. Amint meghallotta, hogy egyházközségének néhány tagja a bombázás következtében megsérült, habozás nélkül a segítségükre sietett. Adja meg az Úr, hogy kiontott vére a béke magvetése legyen a szeretett Libanon számára!
Legyen imádságunk vigasz a szenvedőknek és a remény magvetése a jövő számára!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media; Zalán Árpád Miklós
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
