Augusztus 29-én délután a Szentatya Castel Gandolfóba utazott, és este hatkor szentmisét mutatott be a Szent VI. Pál által felszentelt Tavi Szűz Mária-templomban, amely a Villanovai Szent Tamás-plébániához tartozik. Ezt követően vett a Tó Madonnája szobrának körmenetén: a szobrot egy hajó fedélzetén körbevitték az Albano-tavon.
Beszédében a pápa arra emlékeztetett, hogy Jézus a kereszten mutatta meg végérvényesen dicsőségét, és feltárta, hogy csak a szeretet üdvözít. Arra buzdított, hogy a keresztények a sérelmek és igazságtalanságok ellenére se engedjék, hogy a gyűlölet és az erőszak eltorzítsa emberségüket, hanem továbbra is szeressenek, adjanak és bocsássanak meg. Hangsúlyozta, hogy a szeretet útja az élet útja, és arra biztatta a hívőket, hogy egymással egységben Isten jelenlétének megnyugtató visszfényei és szeretetének visszhangjai legyenek a világban.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közöljük.
Kedves testvéreim!
Örömmel ünneplem veletek a Tó Madonnájának ünnepét, ahogyan korábban néhány elődöm is tette: Szent VI. Pál, aki kezdeményezte és támogatta ennek a Máriának szentelt templomnak a felépítését, majd felszentelte azt, valamint Szent II. János Pál, aki itt felidézte elődje emlékét és megújította üzenetét.
Az igeliturgia olyan szövegeket tár elénk, amelyek szépen illeszkednek ehhez a hagyományos ünnepi alkalomhoz.
Az olvasmányban Jeremiás próféta arról a leküzdhetetlen belső késztetéséről beszél, hogy válaszoljon a kapott meghívásra: „Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj. […] mintha perzselő tűz gyúlt volna szívemben […]. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni” (Jer 20,7.9). Isten kinyilatkoztatta neki, hogy már anyja méhétől fogva ismerte és kiválasztotta (vö. Jer 1,5), és hogy örök szeretettel szereti népét (vö. Jer 31,3); beszélt neki üdvözítő tervéről, ő pedig többé nem hallgathat. Fékezhetetlen késztetést érez arra, hogy mindenkihez elvigye Isten üzenetét, jóllehet tudja, hogy emiatt olyan dolgokat kell majd mondania és tennie, amelyek sokaknak nem tetszenek, szenvedéssel és meg nem értéssel kell szembenéznie, olyannyira, hogy „nap mint nap nevetségessé” válik (Jer 20,7). A szeretet azonban arra ösztönzi, hogy megalkuvás nélkül, mindvégig népe javáért cselekedjen.
Jézus is ezt tanítja nekünk az evangéliumban. Nem sokkal korábban öt kenyérrel és két hallal jóllakatott ötezer embert (vö. Mt 14,15–21), majd hét kenyérrel és néhány hallal további négyezret (vö. Mt 15,32–38). Most azonban, túl azon a sikeren, amelyet ezekkel a tettekkel aratott, feltárja tanítványai előtt tetteinek messiási értelmét: elmondja, hogy „neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból” (Mt 16,21).
Elmagyarázza, miként fogja a sok végbevitt csoda után végérvényesen kinyilvánítani dicsőségét: szabadon feláldozza életét (vö. Jn 10,17–18), és megtört kenyérként odaadja önmagát a kereszten. Majd hozzáteszi, hogy ugyanezt kell tennie mindenkinek, aki folytatni akarja küldetését: „Ha valaki követni akar engem – mondja nekünk –, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen” (Mt 16,24).
Az a szeretet, amelyet Isten mutatott meg nekünk azzal, hogy emberré lett, meghalt és feltámadt értünk, és válaszként az a szeretet, amellyel mi is alázatosan odaadjuk magunkat neki és testvéreinknek: a mindennapi szeretet hűséges állhatatosságával éppúgy, mint a legrendkívülibb tettekkel, olykor egészen a vértanúságig, ahogyan sajnos ma is sok kereszténnyel történik a világ különböző részein.
Szent Ágoston azt mondta, hogy „az arató öröme […] a magvető szándékát mutatja meg” (Háromszázharmincadik beszéd, 2), mi pedig szeretnénk magunkévá tenni az ő érzéseit: Isten segítségével mindenütt el akarjuk hinteni a világban az ő végtelen szeretetének magvait, fáradhatatlanul, mérték nélkül, hogy ma és mindenkor legyen, aki örömmel takaríthatja be gyümölcseit.
Sajnos nem mindenki érti meg a Teremtő ezen álmának szépségét, jóságát és konkrét valóságát, sőt sokan utópiának tartják. Odafordítani a másik arcunkat (vö. Mt 5,39) – mondják – a vesztesekre jellemző, az elutasítás ellenére is adni naivitás, korlátlanul megbocsátani (vö. Mt 18,21–22) gyengeség. Nem kell ezen csodálkozni. Még Péternek is nehéz volt elfogadnia ezt az új és másfajta gondolkodásmódot (vö. Mt 16,22). Jézus azonban határozott marad: csak a szeretet útja az élet útja.
Ezt látjuk nap mint nap, mindennapi családi életünk kis világától egészen a világ nagy színpadáig. Minden azt igazolja, amit Jézus tanított nekünk: „aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt” (Mt 16,25).
Ezért bármilyen sebet kaptunk is, bármilyen sérelmet szenvedtünk is el, ne engedjük, hogy a rossz eltorzítsa emberségünket és megrontsa szívünket! Ne igazodjunk a világ gondolkodásmódjához (vö. Róm 12,2). Továbbra is szeressünk, adjunk és bocsássunk meg, „élő, szent, Istennek tetsző áldozatul” (Róm 12,1) ajánlva magunkat, hogy megőrizzük és egyre teljesebben kibontakoztassuk önmagunkban és másokban a lelkünkben hordozott isteni képmás végtelen méltóságát! És ne csüggedjünk, ha ez nehéz: erőnk az Úrban van, és az ő segítségével minden lehetséges (vö. Fil 4,13).
Erre emlékeztet bennünket a tavon tartott körmenet is, amelyre nemsokára sor kerül. Ez Jézus egy másik csodáját idézi fel, amely kevéssel az imént hallott események előtt történt, amikor a Mester a Tibériás-tavon a vízen járva odament a megrémült tanítványokhoz, majd lecsendesítette a vihart és partra vezette őket (vö. Mt 14,22–33). Éppen akkor, amikor a legjobban féltek, és ki voltak szolgáltatva az ellenszélnek, arra buzdította őket, hogy higgyenek és imádkozzanak, hogy visszanyerjék békéjüket, és vele együtt tovább hajózzanak a kívánt cél felé.
Ezzel a hittel veszünk részt ma este a szentmisén.
Azután a tanítványokhoz hasonlóan együtt elhagyjuk a partot, magunkkal visszük példaképünk és vezetőnk, Mária képmását, hogy a tó partja mentén elvigyük a kapott áldást.
Egyszerű gesztusok ezek, amelyekkel megújítjuk Istenbe vetett bizalmunkat és az ő legszentebb anyja iránti gyermeki tiszteletünket. És még mélyebb jelentést nyernek, mivel – amint Szent VI. Pál szerette hangsúlyozni – annak a gondoskodásnak köszönhetően valósulhatnak meg, amellyel az itt élő kis közösség egész éven át őrzi ezt a békés helyet, hogy ünnepi alkalmakkor Isten egész népe összegyűlhessen itt; éppen úgy, ahogyan Mária befogadta méhébe és názáreti otthonába Isten emberré lett Fiát, hogy üdvössége mindenkihez eljuthasson.
egyúttal annak a szeretetnek a jelképe is, amellyel az Úr legszentebb anyja által úgy akart közel jönni hozzánk, mint egy közülünk, hogy elvegyüljön közöttünk, az emberiség nagy sokaságában (vö. Homília a Boldogságos Szűz Mária mennybevételének főünnepén, 1977. augusztus 15.).
Ma este tehát húzódjunk közel Jézushoz és Máriához, a Fiúhoz és az anyához, hogy egymással egységben ne csak a tavon, hanem a világ minden éjszakájában Isten jelenlétének megnyugtató visszfénye és szeretetre hívó szeretetének ellenállhatatlan visszhangja legyünk!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
