XIV. Leó pápa homíliája: A Szent Péter-bazilika a hit és a befogadó szeretet jele

XIV. Leó pápa homíliája: A Szent Péter-bazilika a hit és a befogadó szeretet jele

November 18-án délután a Szentatya ünnepi szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában, a vatikáni bazilika felszentelésének négyszázadik évfordulóján. Az alábbiakban XIV. Leó pápa homíliáját teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves testvéreim!

A mai ünnep, mely örömben gyűjt egybe bennünket, mindannyiunkban felvet egy kérdést: mit éreztünk, amikor beléptünk a Szent Péter-bazilikába? Valahányszor ellátogatunk ebbe a fenséges templomba, mélyen megérint bennünket: a hit szakralitása, a történelem ereje és a művészet szépsége által ébresztett csodálat tölt el bennünket. Mindez azonban egy szegényes síron nyugszik: a galileai halász, Jónás fia, Simon sírján. Miért lett ez a sírhely a világ egyik leghíresebb műemléke, a katolikus világ szívében? A választ az imént hallott evangélium adja meg (Mt 16,13–19), amikor egy olyan ember hitéről beszél, aki Mesterének és Urának, Jézusnak az akaratából új teremtménnyé válik. Ez az elbeszélés ma lángra lobbantja szívünket ezen az ünnepi eucharisztián, melyet a vatikáni bazilika felszentelésének négyszázadik évfordulóján mutatunk be. A bazilikát 1626. november 18-án szentelte fel VIII. Orbán pápa, akinek földi maradványai éppen itt, az apostol katedrája mellett nyugszanak.

A bazilika felszentelésekor elmondott imádságátível az évszázadokon, és világosan megmutatja az értelmét és értékét ennek a remekműnek, mely otthont ad nekünk, s amelyet a Szentszék különös gonddal őrzött, a Szent Péter-bazilika fenntartásáért felelős hivatal munkája révén is. Örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy szívből köszönetet mondjak Mauro Gambetti bíboros úrnak a bazilika főpapjaként és a fenntartásért felelős hivatal elnökeként végzett szolgálatáért, és köszöntsem Vittorio Viola érsek urat.

Ez az egész épület minden egyes részletével valójában egyetlen valóságot szolgál: a hitet. Péter hitét, a katolikus hitet, a mi hitünket. Ezért az egész bazilikában visszhangzik a kérdés, amelyet Krisztus feltett tanítványainak: „Hát ti kinek tartotok engem?” (Mt 16,15). Miközben Jézus szavait hallgatjuk, Szent Péter kézen fog bennünket, akik oly sok különböző nemzetből érkeztünk, hogy együtt valljuk meg az üdvhozó igazságot:

olyan hitvallás, amely termékennyé tette a vatikáni domb földjét, hogy az évszázadokon át az életszentség gyümölcsét teremje.

Ma, kedves testvéreim, mi vagyunk ez a gyümölcs: élő kövek, a Szentlélek temploma, amely Krisztusra, az alapra épül. Az évszázadok során pedig ez a gyümölcs a folytonos apostoli utódlásban, az Egyház élő hagyományában ölt testet, melynek maga Jézus a forrása és mércéje. Az Úr szavai ezért vannak felvésve – latinul és görögül – a bazilika felső részén körbefutó frízre: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat” (Mt 16,18). E szavakon elmélkedve Nagy Szent Leó így kiáltott fel: „Ahogyan megmarad az, amit Péter Krisztusról hitt, úgy megmarad az is, amit Krisztus Péter személyében alapított” (De Natale ipsius, III [SCh 200, 256]); vagyis az egész Egyház szolgálatára és a világ üdvösségére rendelt szolgálat. Nem csupán egy múltbeli eseményről van tehát szó:

Ugyanezt a párbeszédet folytatva az Úr ezt kérdezi majd apostolától: „Szeretsz engem?” (Jn 21,17). Szeretsz engem? Ez a kérdés minden pápa szívében ott lüktet, amint elődeim is felismerték, hiszen „a küldetés, amelyet Péter kapott, hogy legeltesse a juhokat és a bárányokat, mindig ezzel az ingyenes szeretettel, ezzel a baráti szeretettel van kapcsolatban” (Ferenc pápa: Christus vivit szinódus utáni apostoli buzdítás, 250). Simon Péter számára, akárcsak Jézus minden tanítványa számára, a hit tapasztalata elválaszthatatlan a Jézussal való barátságtól: Jézust éppen emberségén keresztül ismeri fel igaz Istenként. Az új név, melyet Simon kap, arról tanúskodik, hogy „az embernek a szó igazi értelmében nincs élete önmagában és csak önmagából: az élet kapcsolat. És az élet a maga teljességében kapcsolat azzal, aki az élet forrása” (XVI. Benedek pápa: Spe salvi enciklika, 27).

Hírdetés

Ebben a Jézussal való kapcsolatban, melyet a figyelmes hallgatás és a bizalom, az elbukás és a talpra állás jellemez, Péter megkérdezi: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,68). Íme, a hit, amelyben mi is részesedünk: Jézust Urunknak és Mesterünknek elismerni annyit jelent, mint megtalálni önmagunk igazságát, mert „Krisztus tudja, »mi lakik az emberben«: egyedül ő tudja!” (Szent II. János Pál pápa: Homília a péteri szolgálat ünnepélyes megkezdésekor, 1978. október 22.). Az ember bensőjében, belső templomunkban Jézus a nevünkkel együtt mondja ki az üdvösség szavát. A bazilika pedig, mely ma otthont ad nekünk, bizonyos értelemben a lelkiismeret szent terének jelképe: ebben a térben lüktet a hit,

Ezért Szent Péter sírja a hit helye és a megváltás emlékhelye mindannyiunk számára, ókori római temető korától egészen napjainkig. Konstantin császár ugyanis első bazilikát építtetett az apostol sírja fölé. Ebben a templomban VIII. Kelemen pápa szentelte fel azt az oltárt, amelyen ma is ünnepeljük a szent misztériumokat. A 16. század elején a konstantini épület már átfogó felújításra szorult. Ekkor öltött formát az a terv, amelynek megvalósításában a kor legkiválóbb elméi, zseniális mesterei és művészei működtek közre, köztük Bramante, Raffaello és Michelangelo. Velük együtt ma mindazokról megemlékezünk, akik tehetségükkel, fáradozásukkal és javaikkal hozzájárultak e templom felépítéséhez, és így dicsőítették Istent: a ház, melyben otthonra találunk, valóban az egész Egyház közös műve! Így az új bazilika ugyanarra az alapra épült: a Szent Péter-bazilika építészeti története a benne ünnepelt hit történetét tükrözi, vagyis az Egyháznak mint élő szervezetnek, Krisztus testének a történetét. Ennek különleges jelei az itt összeült egyetemes zsinatok: az I. és a II. vatikáni zsinat, melyek együtt adják át nekünk a hit szavait, hogy azokat a világ minden részén hirdessük.

Ő az az alap, amelyet e világ hatalmasai elvetettek, de amely a népek számára „kiválasztott, becses szegletkő, és aki hisz benne, nem vall szégyent” (1Pét 2,6; vö. Iz 28,16). Ebben az értelemben Péter új neve az apostol Krisztushoz való hasonulását és a vele való életközösségét fejezi ki, egészen a keresztig. A bazilika felszentelése, melyre ma emlékezünk, megpecsételi ezt az összetartozást: ünnepélyes cselekmény, amely mindannyiunkat érint, mert Jézus élete mindig jelen van ebben a templomban, mégpedig az itt történő legfontosabb eseményben, az Eucharisztia ünneplésében.

Ez a szentség a legnagyszerűbb remekmű, amelyet szemlélhetünk, akár a Szent Péter-bazilikában, akár a világ legkisebb templomában.

(Iz 56,7). Hamarosan, a kenyér és a bor átváltoztatásának pillanatában tekintetünk és szívünk a leölt és feltámadt Bárányra irányul: ebben a cselekményben az egész Egyház egyesül. Azért épült ez a pompás bazilika, hogy róla, Isten élő Fiáról tanúságot tegyen. Az Egyház azért létezik és járja útját a történelemben, hogy őt szolgálja minden férfiban és nőben. Az Egyházon „a pokol kapui nem vesznek erőt” (Mt 16,18):

Ez a mi küldetésünk, ugyanaz, mint amelyet Szent Péter a Galileai-tó partján kapott, és amely az idők végezetéig továbbadatik utódainak, a szeretet világos parancsa szerint: „Legeltesd juhaimat!” (Jn 21,17). E szolgálat teljesítése érdekében azok, akik előttünk jártak a hitben, előbb a történelembe vésték az evangéliumot, s csak azután a márványba: ennek az apostoli munkálkodásnak a szépsége mindannyiunkat életszentségre hív, hogy buzgón folytassuk elődeink munkáját.

Kedves testvéreim, tekintsünk a bazilika hatalmas kapuira, boltíveire, erkélyeire és ablakaira: a bazilika kitárul a tér felé, és az egész világ előtt megnyílik egy mindenkihez szóló meghívással: „Jöjjetek, lépjetek be, ízleljétek meg!” Egyszóval: „Higgyetek!” Ne a szép kövek miatt higgyetek (vö. Lk 21,5), melyeket az idő feltartóztathatatlanul kikezd, hanem a belőlük sugárzó hit miatt, mely a Krisztus testét alkotó lelki épület visszfénye és emlékeztetője. A vatikáni bazilika tágassága így a befogadásra szóló állandó hivatásunkat tükrözi, hogy minél többen találjanak helyet az Egyházban. Ebben a fényben szemlélhetjük a főhajó padlóján végighúzódó, a nagy templomok méreteit jelző mérőskálát is: annak a katolikus vendégszeretetnek a tanújele és emlékeztetője, amely itt, Rómában összegződik, a remény jeleként az egész világ számára.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »