A bíborosok testülete június 26-án és 27-én kétnapos rendkívüli konzisztóriumra gyűlt össze a Vatikánban, hogy a Szentatya által legfontosabbnak és legsürgetőbbnek kijelölt témákról tanácskozzanak. XIV. Leó pápa június 26-án, pénteken reggel a rendkívüli konzisztóriumot megnyitó szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában.
A rendkívüli konzisztóriumon beszélnek majd az igazságos háború idejétmúlt elméletéről, a béketeremtés fontosságáról, a Magnifica humanitas enciklika alapján a hatalom kultúrájáról és a szeretet civilizációjáról, valamint a szinódusi folyamat mostani és előttünk álló szakaszairól.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk, melyet június 26-án, pénteken reggel a Szent Péter-bazilikában mondott el.
Kedves Testvéreim!
Az Úr oltára körül, Szent Péter sírjánál gyűltünk össze, hogy megkezdjük a konzisztóriumot. A világ minden tájáról érkeztünk, hogy bemutassuk ezt a szentmisét: életünkkel együtt tehát
Ez a sokféle érzelem és gondolat most egyetlen pontra összpontosul: megtalálja ragyogó középpontját, Krisztust. Ő maga fordul hozzánk ezekkel a szavakkal: „Én vagyok az igazi szőlőtő” (Jn 15,1). Jézuson keresztül árad életünkbe a kegyelem és az igazság (vö. Jn 1,17), mely bensőleg megújít bennünket: ezek az isteni ajándékok jelentik a ma kezdődő konzisztóriumnak is a termékeny éltető nedvét.
Maga az evangélium fogalmazza meg annak feltételét, hogy konzisztóriumunk gyümölcsöző legyen: „Maradjatok bennem, és én tibennetek” (Jn 15,4). Egyrészt a Mester arra figyelmeztet bennünket, hogy „nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5), másrészt azt akarja, hogy tanítványai „sok gyümölcsöt teremjenek” (Jn 15,8). Igen, sokat: Isten kegyelme ugyanis nem hagyja satnyán növekedni azokat, akik befogadják, hanem gazdagon kibontakoztatja őket.
A hitben megkezdett életet még a metszés próbatétele is megerősíti, mert az Atya gondos szeretete ápolja.
Miközben tehát azt kérjük Istentől, hogy adjon nekünk erőt és bölcsességet,
Időzzünk el együtt ennél az eseménynél, mely a katolikus és római egyház két oszlopának alakját állítja szemünk elé: a két vértanú misszionáriust, akiknek igehirdetése annyira eggyé vált életükkel, hogy a Szentírás részévé lett.
Amikor ma Szent Pál korintusiaknak írt szavait hallgatjuk, felfigyelhetünk arra, mennyire összhangban állnak az evangélium szavaival. A különféle karizmák, szolgálatok és egyházi tevékenységek ugyanis az egyetlen szőlőtő, vagyis az egyetlen Úr szőlővesszői (vö. 1Kor 12,4–6), aki Szentlelkét árasztja egyházába. Ennek a szerves egységnek megfelel az a mérce, amely minden egyházi szolgálatot jóvá és gyümölcsözővé tesz: a közjó mércéje (vö. 1Kor 12,7).
Kedves testvéreim, az imént hallott isteni igéből szeretnék néhány szempontot meríteni e napok közös megkülönböztetéséhez.
Először is, Szent Péter és Szent Pál példája arra bátorít bennünket, hogy a hitben éljük meg az igazi szabadságot. Valóban, az Úr Jézussal való kapcsolat szabadít meg bennünket a bűntől és a félelemtől: miközben arra hív, hogy kövessük őt, maga küld bennünket a világba az apostolok utódaiként. Az evangélium hirdetése, a szentségek ünneplése és az Úr nyájának szolgálata annyiban valósul meg és hoz gyümölcsöt, amennyiben hiszünk benne, a jó pásztorban. A hit az a – sosem magától értődő – erény, amely élteti az egyházat, mert megfelel annak a kegyelemnek, amely az egyetlen szőlőtő vesszőit táplálja.
Amint tehát az isteni kegyelem megelőzi az emberi szabadságot, úgy az egyház hite is megelőzi a mi hitünket, és azt kívánja, hogy buzgón tegyünk róla tanúságot. Ennek a küldetésnek Krisztus az eredete és a célja. A zsoltáros szavaival: „Hirdessétek napról napra üdvösségét! A népek közt beszéljétek el dicsőségét!” (Zsolt 96,2–3).
Másodszor:
Mindazonáltal nem hiányoznak – sőt egyre sokasodnak – az egyházban és a világban azok a kezdeményezések és tapasztalatok, amelyek az emberi méltóság, az igazságosság, a jog, egyszóval az ember tiszteletére utalnak. Ez reményre ad okot, mert Isten művének szépségét tanúsítja, aki saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, hogy dicsőségének jele legyünk a világban.
Ezért a háború sosem méltó az emberhez, és Isten sosem áldja meg, mert a Teremtő azért ajándékozott meg bennünket értelemmel és akarattal, hogy a konfliktusokat emberhez méltó módon oldjuk meg, ne pedig vadállatokként, még ha csúcstechnológiás fegyverekkel vagyunk is felszerelve.
Ez nem pusztán biológiai tény, hanem erkölcsi alapelv. A béke az igazságosságból fakadó kötelesség, mert egyetlen emberi családot alkotunk, egy nagyszerű emberiséget, amely Krisztusban találja meg fejét és megváltóját.
Ezért a május 15-én közzétett enciklikám fényében azon az úton kell továbbhaladnunk, amelyet Szent VI. Pál jelölt ki: amikor „bevezette a »szeretet civilizációja« kifejezést, a világot a hidegháború, a fegyverkezési verseny és súlyos gazdasági egyenlőtlenségek jellemezték. Abban a helyzetben az egyház olyan utat mutatott, amely alternatívát kínált a rendszerek közötti ideológiai szembenállással szemben: olyan társadalmi rendet képzelt el, amelyben az igazságosság és a szeretet összefonódik” (Magnifica humanitas enciklika, 186; vö. Szent VI. Pál: Regina caeli, 1970. május 17.). Valóban így válik a keresztény tanúságtétel egy új világ próféciájává, evangelizációvá és szolgálattá, olyan kulturális és társadalmi programmá, mely teljes körűen előmozdítja az emberi fejlődést.
Harmadszor: ízleljük meg ma is és mindig az összhangot az engedelmességben, vagyis abban a [Lélekre való] hallgatásban, amely felismeri az értünk testté lett Ige ajándékát. E gyakorlat által
A szinódus megvalósítása, amelyen fáradozunk, arra hív mindenkit, hogy a hit egységében, a béke előmozdításában és az élő Igének – Jézusnak – való engedelmességben haladjunk előre. Ennek fényében „a hatalmas és gyors kulturális változások megkövetelik, hogy állandó figyelemmel keressük a módját annak, miként fejezhetjük ki az örök igazságokat olyan nyelven, amely lehetővé teszi maradandó újdonságuk felismerését” (Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 41).
Az emberré lett egyetlen Ige ugyanis minden nyelven megszólal:
Így, miközben a világ ideológiái elsorvadnak, a Szentlélek virágba borítja az egyházat testvéri egyetértéssel, szeretettel és missziós lendülettel. Amikor együtt dolgozunk, kollegialitásunk azt a szinodalitást juttatja kifejezésre, amelyben – Isten népének egységében – minden megkeresztelt részesedik. A szinodalitás és a kollegialitás ugyanis a keresztény testvériség formái, amely összeköt bennünket mint megkeresztelteket és mint püspököket.
Ezért amikor a péteri szolgálat gyakorlásában segítséget kérek tőletek, kérőként fordulok hozzátok, nem pedig parancsolóként. A primátus hatalma ugyanis annak sajátja, aki csak úgy vezet, hogy meghallgat, és csak úgy tanít, hogy tanul, mindig az egyetlen Mester nyomában járva. Szent Péter és Szent Pál apostol közbenjárása kísérjen bennünket ezen a lelkesítő úton!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
