Szeptember 25-én, franciaországi apostoli útjának első napján délután a Szentatya az UNESCO székházába látogatott, ahol Khaled Ahmed El-Enany Ali Ezz, az UNESCO főigazgatója és Roberto Campisi prelátus, a Szentszéknek az UNESCO mellé kinevezett állandó megfigyelője fogadta.
Franciául és angolul elmondott beszédében a Szentatya az emberi méltóság tiszteletét, valamint a nevelést, a tudományt és a kultúrát a béke építésének szolgálatába állító közös felelősséget hangsúlyozta. Arra figyelmeztetett, hogy a technológiai fejlődés, a mesterséges intelligencia és a globalizáció csak akkor szolgálja valóban az embert, ha az igazság, az etika és a testvériség vezérli. Bábel és pünkösd bibliai képét szembeállítva rámutatott: az emberi család egységét nem az uralom és az egyformaság kikényszerítése, hanem a különbözőségeket megbecsülő testvériség teremti meg. Az UNESCO küldetésének középpontjába ezért a béke türelmes építését állította, s arra buzdított, hogy egyre jobban tudatosítsuk: egyetlen emberiséghez tartozunk.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Főigazgató Úr, a Közgyűlés Elnöke, a Végrehajtó Tanács Elnöke, Excellenciás Urak, Hölgyeim és Uraim!
Örülök, hogy ma itt lehetek a nemzetek e gyülekezetében, ahol kifejezésmódok és kultúrák találkoznak, hogy együttműködjenek egy olyan terv megvalósításában, amely az egész emberi családot érinti: „hozzájárulni a béke és a biztonság fenntartásához azáltal, hogy elősegítjük a nemzetek közötti együttműködést a nevelésügy, a tudomány és a kultúra révén annak érdekében, hogy előmozdítsuk az igazság, a jogállamiság, az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok egyetemes tiszteletben tartását” (Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének Alkotmánya, 1. cikk, 1. pont). Egy igazságos világ közös építése ugyanis a nemzetközi együttműködés alapja.
A béke tanújaként szeretettel köszöntöm Önöket, a tagállamok és a megfigyelők, a nemzetközi szervezetek, a tudományos élet és a civil társadalom képviselőit. Köszönetet mondok Khaled El-Enany úrnak, e szervezet főigazgatójának szívélyes meghívásáért [és a hozzánk intézett szavaiért]. Pásztorként az egyház szavát hozom Önöknek, annak az egyháznak a szavát, amely újra és újra „üzenetté” és „párbeszéddé” válik minden nép, minden jóakaratú nő és férfi felé (vö. Szent VI. Pál: Ecclesiam suam enciklika, [1964. augusztus 6.], 67).
Az igazságos világ közös építésének terve egybeesik azzal a küldetéssel, amelyet a történelem folyamán megtanultunk közösen vállalni. E tekintetben az UNESCO egyszerre jelent elért eredményt és eszközt ahhoz, hogy ma, sokrétű tevékenységi területeinken, még nagyobb elkötelezettséggel folytassuk ezt a munkát. 2027-ben lesz hetvenöt éve annak, hogy a Szentszék jelen van az UNESCO-nál: ez a jelenlét abból a meggyőződésből ered, hogy a jövő mindenekelőtt minden, Isten képére teremtett ember elidegeníthetetlen méltóságának tiszteletben tartásától és előmozdításától függ. Ezért ezt a szervezetet a közjó szolgálatában álló kiemelt párbeszédpartnernek tekintjük; a közjó pedig annak a méltóságnak a „társadalmi formája”, amelyben eredendően és egyenlő módon mindannyian osztozunk (vö. Magnifica humanitas enciklika, 59). A Szentszék állandó megfigyelői missziója 1952 óta ebben a távlatban értékeli és kíséri az UNESCO kezdeményezéseit, és hozzájárul a nemzetek közötti párbeszédhez annak érdekében, hogy előmozdítsa a valódi emberi fejlődést, amely csak akkor ilyen, ha „minden ember és az egész ember fejlődésére” irányul (Szent VI. Pál pápa: Populorum progressio enciklika, [1967. március 16.], 14).
Amikor tiszteletre méltó elődöm, Szent II. János Pál ehhez a gyülekezethez szólt, arra emlékeztetett, hogy „genus humanum arte et ratione vivit”. Mivel tehát „az ember a kultúrának köszönhetően él valóban emberi életet” (Beszéd az UNESCO-ban, 1980. június 2., 6; vö. Aquinói Szent Tamás: In Aristotelis Posteriora Analytica, 1), a „kultúra” szó azt a létmódot jelöli, amely által az ember értelmet ad mindannak, amit tesz. Negyvenhat év elteltével, miközben megújítom Önök előtt a Szentszék együttműködés iránti elkötelezettségét, arra kérem Önöket, hogy az UNESCO-ra ne csupán tekintélyes nemzetközi szervezetként tekintsenek, hanem olyan helyként, ahol az emberiség önmagáról, saját történelméről és saját jövőjéről gondolkodik. Az oktatás, a tudomány és a kultúra előmozdítása ugyanis lehetetlen anélkül, hogy előmozdítanánk a konkrét emberek életét, akik mindezek főszereplői.
A nevelés területén a katolikus egyház hosszú múltra visszatekintő tapasztalattal rendelkezik: közösségei évszázadok óta iskolákat és egyetemeket alapítanak, írni-olvasni tanítanak, a legszegényebb és legtávolabbi helyeken is jelen vannak. Elődöm, Ferenc pápa a globális nevelési paktummal ezt a tapasztalatot egy szélesebb, mindenki hozzájárulása előtt nyitott nevelési szövetségbe kívánta illeszteni. De mindenekelőtt nem a tevékenységeket szeretném önök elé tárni, hanem azt a meggyőződést, amelyből ezek fakadnak. Egyetlen nevelés sem teljes, ha nem néz szembe az értelem kérdésével. Ugyanebben a beszédében Szent II. János Pál pápa erre emlékeztetett: nevelni azt jelenti, hogy segítjük az embert abban, hogy inkább „legyen”, és ne csupán többet „birtokoljon”, őbenne is felismerve a személynek azt a transzcendenciáját, amely emberségének teljességéhez tartozik (vö. uo., 10–11).
Összejövetelünkön ezért érdemes megvizsgálnunk egy alapvető kérdést, mely sürgető választ kíván: mit jelent embernek lenni? Minden kultúrának szembe kell néznie ezzel a kérdéssel, mely azt a pontot érinti, ahol minden tudásterület, művészet és vallás találkozik. Végső soron a 21. században sem vehetjük magától értődőnek, hogy tudjuk, ki az ember, és mit jelent emberként élni. Minden nemzedéknek ugyanis szembe kell néznie ezzel a kulturális kihívással, különösen olyan tragédiák láttán, amelyek sajnos napjainkban is megtörténnek.
Mindenekelőtt az ember az, akit megfogan és megszületik: embernek lenni tehát elsősorban azt jelenti, hogy gyermekek vagyunk. Egyikünk sem választotta, hogy az legyen. Senki sem maga döntötte el, kitől, mikor vagy hol szülessen. Ez a nyilvánvaló tény nemcsak egy biológiai, hanem etikai valóságra is fényt vet:
A világra jövetel minden ember számára eredendő köteléket, életközösséget hoz magával, melynek forrása és első nevelési közege a család.
Másodszor, mindannyian mezítelenül és rászorulóként születünk. Születésünktől fogva szegények vagyunk: kenyérre és szóra, gondoskodásra és szeretetre szorulunk, vagyis mindarra, ami a testet és a lelket táplálja. Jól tudjuk ezt, mégis félő, hogy felnőtté válva megfeledkezünk róla. E feledékenység súlyosabb következményeit éppen a rászorulók szenvedik meg, valahányszor emberségüket elárulják vagy semmibe veszik, kizsákmányolják vagy becsapják. Születésünk elfeledése elhomályosítja az emberi életről alkotott képet, mert elszakítja mindannyiunk közös történetétől. Ekkor az életet már nem ajándékként, hanem árucikként fogják fel. Már nem a gondoskodásra és a felelősségre szólító felhívásnak tekintik, hanem kihasználandó terméknek. Éppen ez
Mivel mindannyian gyermekek vagyunk, szabadságunk azzal kezdődik, hogy válaszolunk annak a személynek a szabadságára, aki elsőként szól hozzánk, a szeretet vagy az elutasítás, a szeretetteljes befogadás vagy az elhagyás és a kegyetlenség gesztusával.
Harmadszor, közös emberségünkre emlékezni annak felismerését jelenti, hogy emberségünk nagyszerű, vagyis tele van lehetőségekkel, jóllehet sok rossz és igazságtalanság nyomait hordozza. Aki a nevelésnek, a tudománynak és a kultúrának szenteli magát, még inkább arra kap meghívást, hogy gondját viselje minden embernek, hogy felragyoghasson szabadságunk szépsége. Ennek a szépségnek neve van: igazságosság. Igen, szép a szabadság, amikor a jó és az igazság felé irányul; de elcsúfított, amikor önkénybe, erőszakba vagy hatalomvágyba csúszik. Embernek lenni tehát felelősséget jelent a történelem felhívásával szemben: az ember az, aki növekszik, tanul, értelmével és kezével dolgozik. Tevékenységével művelheti vagy elcsúfíthatja a földet, műalkotásokat készíthet vagy pusztíthat.
Ezzel kapcsolatban az UNESCO Alkotmányának preambuluma olyan szavakkal kezdődik, amelyek ma is meglepően időszerűek – amint a Békefalnál láttuk: „Mivel a háborúk az emberek tudatában keletkeznek, az emberek tudatában kell a béke védelme érdekében munkálkodni” (Az UNESCO Alkotmánya, Preambulum, 1945). Ezeket a szavakat a második világháborút követően írták, az elmúlt évszázad legpusztítóbb tragédiája után. Az emberiség megértette, hogy a tudományos haladás, ha elszakad a bölcsességtől, pusztító fegyverré válhat; hogy a kultúra, ha az ideológia szolgálatába szegődik, hazugsággá és propagandává válhat; hogy az oktatás, ha lemond az igazságról, a lelkiismeretek manipulálásának eszközévé silányul. Az UNESCO alapító államai megértették, hogy a szerződések szükségesek, de önmagukban nem elegendők. Ezeknek olyan békekultúrára és béke melletti közös elköteleződésre van szükség, amely tartós alapot biztosít számukra. A békét nem lehet pusztán szerződésekkel, sem egymással szemben álló erők közötti kompromisszumok révén építeni. A béke akkor valódi, ha inkább az igazságosság erényéből, mint puszta szerződésből, inkább helyes akaratból, mint érdekek ingatag egyensúlyából születik. Ugyanis csak a helyes akarat képes felismerni a másikban a testvért, egy önmagunkhoz hasonló személyt.
Nyolcvan év elteltével az Önök alapokmányának szavai semmit sem veszítettek erejükből. Mégis azt látjuk, milyen mélyen fenyegetik ezt a közös alapelvet a barbárság versengést és konfliktusokat szító formái. Azok közül a kihívások közül, amelyekkel a tudomány és az oktatás világának a mai korban szembe kell néznie, különösen azokra hívom fel a figyelmet, amelyek a technológia széles területén jelentkeznek. E területen tett
Az évszázadok folyamán számos, egykor emberek által végzett tevékenységet gépekre bíztak, amelyeknek a képességei és alkalmazási területei folyamatosan bővültek. Újabban egyes mesterséges rendszereket még emberi gondolkodási képességünk nevével is felruháztak: intelligenciának nevezik őket. Ugyanakkor azonban eszméinket és kapcsolatainkat az a veszély fenyegeti, hogy egy elembertelenedési folyamat elszegényíti őket. A paradoxon egyre nyilvánvalóbbá vált: miközben „intelligenciát” tulajdonítunk a számítástechnikai rendszereknek, nehezen ismerjük el az emberi személyek elidegeníthetetlen méltóságát, akiknek életét a hatékonyság kritériuma alapján értékelik, és amikor már nem tartják őket termelékenynek, elutasítják és félredobják őket.
Ez a fájdalmas valóság arra hív bennünket, hogy elgondolkodjunk emberi természetünk törékenységén, és minden emberi személy mérhetetlen méltóságán, azon a méltóságon, amely a legnagyobb kiszolgáltatottságban, még a halálban is sértetlen marad. Igen, az ember kétségkívül az, aki megszületik, de az is, aki meghal. Méltóságunkat nem semmisíti meg a betegség vagy a fájdalom, és attól sem függ, hogy az ember milyen teljesítményre képes. Épp ellenkezőleg, az élet minden szakaszában szeretetteljes gondoskodást kíván.
A keresztény hit szerint az emberi személy misztériuma Krisztusban világosodik meg teljesen, aki „az Atya és az ő szeretete misztériumának kinyilatkoztatásában teljesen föltárja az embert az embernek, és megmutatja magasztos hivatását” (II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22).
Hölgyeim és Uraim, közös történelmünk nevében Önöknek mint a tudomány művelőinek folyamatosan együtt kell működniük, hogy a különböző nézőpontokból a látásmódok közeledése valósuljon meg, a látásmódok közeledéséből pedig a cselekvés összhangja születhessen. Ez az összhang kifejezésre jut az UNESCO munkájában, amikor az emberiség javát és a róla való gondoskodást szolgáló legnemesebb szándékokat szimfonikusan szólaltatja meg. Ahol összhang van, ott egybecsengenek a különböző hangok, s így egyetértés van a nemzetek között, melyeket képviselnek.
Ezzel kapcsolatban két képet szeretnék elővenni a Bibliából, az emberiség nagy kulturális kódexéből: a bábeli tornyot és a pünkösdi teret. Úgy ajánlom a figyelmükbe ezeket, mint az emberi család egységének kétféle ábrázolását, minthogy az emberi család ma is folyamatosan arra kap meghívást, hogy felismerje az irányt, az általa megélt történelem értelmét. Ezek a bibliai elbeszélések ugyanis két társadalmi formát mutatnak be, melyek arra késztetnek, hogy elgondolkodjunk jelenünk körülményein.
A bábeli torony az uralom révén kikényszerített egységet jeleníti meg (vö. Ter 11,4). Ez az építmény ugyanakkor azt is feltárja, hogy minél inkább elnyom a hatalom, annál inkább meggyengül, és megmutatja embertelen arcát. Ez látható a zsarnokság okozta szenvedésekben és igazságtalanságokban, valamint a társadalmat és a környezetet megsebző kizsákmányolásban. Amint a történelem tanítja, számos birodalom ünnepelte saját hatalmi fölényét, mielőtt felőrlődött és toronyként összeomlott. Ennek a felmagasztalt, majd megsemmisült gőgnek a következménye a szétszóródás. Az embereknek az az elbizakodott törekvése, hogy Istenhez hasonlóvá váljanak, és a népeket egyetlen iga alá hajtsák, a nyelvek összezavarodásához és általános meg nem értéshez vezet. Ahelyett, hogy elérné az eget, amint azt célul tűzte ki, Bábel tornya összeomlik, kettős negatív következménnyel. Ahogyan az általa kikényszerített egység erőltetett volt, úgy az összeomlását követő sokféleség is konfliktusokkal terhes.
(vö. Nemzetközi Teológiai Bizottság: Quo vadis, humanitas? A keresztény antropológia átgondolása az emberiség jövőjének egyes lehetséges forgatókönyvei tükrében, 42). Maga a tudomány is, amikor a hatalom eszközévé fokozzák le, többé nem az emberi személy felemelését szolgálja, hanem inkább azt kockáztatja, hogy lealacsonyítja erőfeszítéseinek gyümölcseit.
Ma olyan eszközök állnak rendelkezésünkre, amelyek képesek azonnal összekapcsolni embereket és kontinenseket, mégis az elszigetelődés, az anyagi és lelki nyomor, valamint az elhagyatottság új formáinak vagyunk tanúi. A kommunikáció sokkal gyorsabbá vált, de nem szükségképpen igazabbá; az információ bőséges, de nem azonos a bölcsességgel. Közösen elfogadott szakmai-etikai normák nélkül a legkülönfélébb kommunikációs csatornákat az a veszély fenyegeti, hogy megsokszorozzák a hamis információkat, vagy jelentés nélküli szavakat használnak, s így ahelyett, hogy elősegítenék, akadályozzák a párbeszédet.
A mesterséges intelligencia tovább élezi ezt a problémát: jóllehet ezek a rendszerek képesek adatokat összefüggésbe hozni egymással, nem tudnak választ adni az emberi lét értelmére vonatkozó kérdésekre, arra az értelemre, amely a megélt tapasztalatban gyökerezik. Az emberek azonban nem tudnak értelem nélkül élni.
Ezért alapvető fontosságú a nevelés ezen a területen, és örömmel üdvözlöm az UNESCO kezdeményezését, a média- és információs műveltség (MIL) programját, amely a média és a digitális eszközök felelős használatát mozdítja elő.
Igazság nélkül ugyanis a nyelv végül az erőszak logikájának és a hatalmasok önkényes akaratának rendelődik alá. Így másokat a haszon nevében kizárnak, ártatlanokat pedig a szabadság nevében megölnek. A hatalom birtokosai ahelyett, hogy tiszteletben tartanák a törvényt, hivatkoznak rá, amikor érdekeiket szolgálja, és figyelmen kívül hagyják, amikor korlátozza azokat; még az igazságosságot is adható-vehető áruként kezelik. Ha felismerjük, hogy a törvény megrontása a szív romlottságából ered, megérthetjük, hogy bármely tudomány elveszítheti értelmét, ha etika nélkül művelik, s így megszűnik szolgálni és tükrözni az emberi méltóságot.
Ezzel kapcsolatban
A kultúrának az a megromlása, amelyről beszélünk, a pünkösdi téren nyer megváltást. Ott minden nép örömhírként fogadja a béke üzenetét. Ez az örömhír Jézus feltámadását hirdeti, vagyis az élet győzelmét a halál felett, az üdvösséget, amely reményt ad a világnak. Pünkösd napján a tér azzá a hellyé válik, ahol az emberi személyt ért minden sérelmet begyógyító békét ünneplik. Mindenki „a saját nyelvén” hallja ezt az üzenetet, és az emberek közötti közösség egyáltalán nem akadályozza a sokféleséget (vö. ApCsel 2,8). Ellenkezőleg, lehetővé teszi, hogy a sokféleség a hangok és az arcok összhangjában kibontakozzon. A béke hirdetésében a kultúrák sokfélesége egyetemes igazság hordozójává válik. A bibliai tanítás így megmutatja nekünk, milyen úton érhetjük el azt, amit mindannyian keresünk: ez pedig „az egység, amely nem törli el a különbözőségeket, hanem megbecsüli mindenki személyes történetét, valamint minden nép társadalmi és vallási kultúráját” (Homília a péteri szolgálat megkezdése alkalmából bemutatott szentmisén, 2025. május 18.). Nem Bábel erőfölénye, hanem pünkösd békéje teszi lehetővé ezt az összes nép közötti közösséget. Tehát minden kultúra akkor valósítja meg legmagasabb rendű bölcsességét, amikor a békét és mindenki javát keresi, tanúságot téve emberségünk hiteles értelméről.
Aki az oktatás területén dolgozik, tudja, hogy csak az igazság tesz szabaddá bennünket. Aki tanít és aki kutat, tudja, hogy a tévedés a tudatlanság és a babona rabszolgájává tesz bennünket. Valahányszor akadályokat tapasztalunk küldetésünk teljesítésében, emlékezzünk arra, hogy mindannyiunknak egyetlen földje van, és egyetlen közös emberi természetünk. Az embert nem érthetjük meg, ha szétválasztjuk egymástól azt, ami egy egészhez tartozik: a testet és a lelket, személyes életünket és kapcsolatainkat, a másokhoz és a környezethez fűződő viszonyunkat. Mindez létünk egységéhez tartozik. Ezért a föld művelése magában foglalja a rajta élő emberiség művelését is. Az oktatás és a tudomány erre a feladatra kap meghívást. Amint ugyanis a szó etimológiája mutatja, minden kultúra kultiválás, vagyis művelés. Ezért megismétlem elődeim felhívását, hogy együtt viseljük gondját az emberi személynek és a teremtett világnak: XVI. Benedek pápa az emberi személy ökológiájának szükségességéről beszélt, Ferenc pápa pedig kidolgozta az átfogó ökológia szemléletét (vö. XVI. Benedek pápa: Beszéd a német szövetségi parlamentben, 2011. szeptember 22.; Ferenc pápa: Laudato si’ enciklika, [2015. május 24.], 137–162).
Erőfeszítéseink mércéje, mely lehetővé teszi azok értékelését, az a gondoskodás, amellyel a legkisebbek és a szegények felé fordulunk: az anyaméhben élő és a háborús térségekben lévő gyermekek felé, a testi és értelmi fogyatékossággal élők, az idősek, a migránsok és a menekültek felé, valamint mindazok felé, akiket a gőg mint nem termelékenyeket kirekeszt. Ők a próbakövei az emberi méltóság tiszteletéről tett kijelentéseinknek; e méltóság védelme és előmozdítása pedig a teremtett világra is kiterjed. Ezzel szemben áll a kizsákmányoló és fosztogató akarat, mely arra törekszik, hogy minden élőlényből a lehető legtöbbet sajtolja ki; fogyaszt anélkül, hogy megőrizne, és pusztít anélkül, hogy művelne. A mostani ökológiai válság tehát antropológiai válság. Az egyház továbbá meg van győződve arról, hogy minden kultúra magában hordoz egy olyan bölcsességet, amely a népek ökoszisztémájában érik meg. Igen, az emberi személy élettere ugyanis a társadalom: nem pusztán fizikai környezet, mint az állatok számára a sivatag vagy az óceán, hanem erkölcsi és kapcsolati közeg. A társadalmi békében a népek az igazságosság szerint gyarapodnak.
Következésképpen az UNESCO magas rendű nevelési és tudományos feladatai a béke építésének türelmes munkájában találják meg egységüket. Korunk számos és összetett, sürgető problémájával szembesülve a világ vegyes érzelmekkel tekint a nemzetközi intézményekre. Egyfelől az a feladatuk, hogy olyan kihívásokra adjanak választ, amelyekkel egyetlen állam sem képes egyedül szembenézni. Másfelől ugyanezek az intézmények hatékonysági válságot élnek át, különösen akkor, amikor a párbeszédet nem a béke erőforrásának, hanem a cselekvés akadályának, nem a jó közös keresésére kínálkozó lehetőségnek, hanem a képmutatás egyik formájának tekintik. Ezekkel a torzulásokkal szemben elő kell mozdítanunk egy olyan erényt, amely ma éppoly ritkának, mint amennyire kívánatosnak tűnik: a bizalmat; a bizalmat abban, hogy a különbségek nem jelentenek szükségképpen fenyegetést; a bizalmat abban, hogy az őszinte párbeszéd nagyobb jót teremthet annál, mint amit bárki egymagában létrehozhat. A Szentszék ezt a bizalmat kívánja erősíteni az UNESCO-ban, miként a többi nemzetközi szervezetben is, annak tudatában, hogy minden nép olyan gazdagsággal rendelkezik, amelyet megoszthat annak a valódi fejlődésnek a keresése során, amelyet egyedül a béke képes biztosítani. Nem naiv optimizmust kell hirdetnünk, mely figyelmen kívül hagyja a nehézségeket, hanem ki kell tartanunk abban a reményben, hogy a jó mindig lehetséges. Minden megszülető gyermek reményt hoz magával. Minden férfi és nő, aki életét az igazság keresésének szenteli, a remény cselekedetét hajtja végre. Az UNESCO tehát tegyen tanúságot erről a reményről azáltal, hogy a kultúrák párbeszéde révén előmozdítja a nemzetek közötti egyetértést. Hisszük ugyanis, hogy a nevelés eszköz arra, hogy legyőzzük az egymással szembeni félelmeket, és hogy a tudomány minden ember életét szolgálhatja, már a jelenben elvetve a jövő jó termésének magvait. Ez a bizalom táplálja reményünket a szeretetben, vagyis a felebarát javának szolgálatában:
Az ebben a munkában való együttműködésben a vallási hagyományok kulturális szempontból szükséges és pótolhatatlan szerepet töltenek be, és a vallások hangot adnak az élet eredetére és végére vonatkozó kérdéseinknek, megfogalmazzák a létezés eredendő és végső értelmét, mely mindennapi döntéseinkben is tükröződik. Amikor ugyanis a jóakaratú férfiak és nők Isten felé irányítják cselekedeteiket, a kultúrák sokfélesége nem szóródik szét Bábel zűrzavarában. Ehelyett az emberek újra egymásra találnak az értelem közös keresésében, egy olyan rendeltetés felé tartva, amely nem a halál. Nem a semmi felé tartunk. Ezért érzi az emberi lélek Istennel való kapcsolatában még erősebben a meghívást a béke ápolására olyan népek szövetsége révén, amelyek felismerik, hogy ugyanazon Atya gyermekei, egymásnak pedig testvérei.
Ezért azt kívánom, hogy találkozásunk erősítse meg mindenki elkötelezettségét a fáradhatatlan munka mellett, hogy egyre elevenebbé, tevékenyebbé és helyesebbé váljon annak tudata, hogy egyetlen emberiséghez tartozunk. Ezzel kapcsolatban őszinte köszönetemet szeretném kifejezni az UNESCO valamennyi munkatársának, akik hozzáértéssel és odaadással végzik ezt a magasztos küldetést: a béke építését az emberiség minden tudományának és művészetének művelése által.
Ezeket a szavakat mindannyiukra, az Önök által képviselt népekre és különösen a fiatalokra bízom, ugyanis éppen
Miközben támogatjuk igazságosság iránti vágyukat, hálával és nagyrabecsüléssel kérem Önökre és nemzeteikre Istennek, a mindenható és irgalmas Teremtőnek a bőséges áldását. Köszönöm.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
