Argentínai apostoli látogatásának második napján, november 10-én ebéd után (magyar idő szerint 18.50-kor) a Szentatya a córdobai Nagyboldogasszony-székesegyház előtti téren püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, szerzetesekkel, szerzetesnőkkel, papnövendékekkel és lelkipásztori munkatársakkal találkozott.
Córdoba érsekének üdvözlő szavai, valamint egy megszentelt életet élő nő, egy papnövendék, egy pap és egy szerzetesnő tanúságtétele után mondta el beszédét.
Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatainak gondolatmenetét követve arra buzdította a jelenlévőket, hogy újítsák meg kapcsolatukat Krisztussal, és vizsgálják meg, mennyire maradtak hűségesek hivatásukhoz. Hangsúlyozta, hogy a keresztény tanúságtétel hitelessége az Istennel való személyes kapcsolatból fakad, és a nehézségek közepette is kitartó szolgálatban mutatkozik meg. Arra kérte hallgatóit, hogy új lendülettel hirdessék az evangéliumot, és továbbra is készségesen álljanak Isten rendelkezésére.
A találkozó után repülőn visszautazott Buenos Airesbe.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa beszédét teljes terjedelmében közreadjuk.
Kedves testvéreim Krisztus Jézusban!
Először is szeretnék köszönetet mondani Rossi bíboros úrnak a szavaiért, továbbá azoknak, akik megosztották velünk tanúságtételüket, és mindnyájatoknak azért a szeretetért, amellyel fogadtatok. Nagy öröm számomra, hogy ma találkozhatom veletek, megszentelt személyekkel, papnövendékekkel, papokkal, mindazokkal a megkereszteltekkel, akik életüket az Úr és népe szolgálatának szentelték.
Az iménti ének alatt sokan közületek a magasba emeltétek kezeteket: talán azért, hogy üdvözöljetek, talán azért, hogy az éneket kísérjétek. Jézus éppen ezeket a kezeket keresi, a ti kezeteket akarja igénybe venni, hogy folytassa küldetését.
Amikor erre a beszédre készültem, eszembe jutott Loyolai Szent Ignác műve, a Lelkigyakorlatok, mely oly jelentős helyet foglal el e föld történelmében. Örömteli egybeesés volt hallani, hogy María Elisabeth nővér felidézi a Lelkigyakorlatok egyik szemlélődő gyakorlatát. Amikor fennállt a veszélye annak, hogy a Lelkigyakorlatok végzése feledésbe merül, Antula mama hatalmas távolságokat járt be, hogy mindenki számára elérhetővé tegye őket. Évtizedekkel később Szent Brochero a lelkigyakorlatokat szolgálatának központi elemévé tette: földijeivel együtt átkelt a hegyeken, egészen eddig a városig, hogy személyesen találkozhassanak Istennel. Nemrég pedig egy argentin jezsuita, Ferenc pápa magával vitte az ignáci lelkiség gazdagságát, és megosztotta azt az egyetemes egyházzal.
Ma is papok, papnövendékek, szerzetesközösségek és világi hívők vonulnak el, hogy elcsendesedjenek, és Isten előtt újra feltegyék azt a kérdést, hogy mit akar az életükkel. Ezért szeretném, ha ma délután a Lelkigyakorlatok néhány kérdése kísérne bennünket. Szent Ignác a Vezérelv és alapigazság című résszel kezdi (vö. 23. pont). Az első kérdés tehát ez: miért vagyunk itt? Minden felelősség, szolgálat és feladat előtt volt egy meghívás.
Az évek múlásával valami ellentmondásos dolog történhet: sokat dolgozunk Istenért, de egyre kevesebb időt töltünk Istennel. Továbbra is szolgálunk, misézünk, és számtalan szükséges feladatot elvégzünk, de végül előfordulhat, hogy jobban támaszkodunk arra, amit teszünk, mint arra, akiért tesszük. A Vezérelv és alapigazság ekkor ismét a helyére tesz mindent: életünk Istené, és csak akkor találja meg helyes rendjét, ha minden másnak ő áll a középpontjában.
A Lelkigyakorlatok során azután olyan kérdésekkel találkozunk, amelyek elől nem térhetünk ki: mi vált fokozatosan rendezetlenné bennünk, és miben voltunk hűtlenek Istenhez? (vö. 32–43. pont). Akár kevés, akár sok év telt el azóta, hogy igent mondtunk a Mesternek, hozzászokhatunk olyan dolgokhoz, amelyek korábban még nyugtalanítottak volna bennünket: a másokkal szembeni keménységhez, ahhoz, hogy nem hagyjuk magunkat figyelmeztetni, a versengéshez, az érzelmi kötődésekhez, a bűnökhöz és a túlzott ragaszkodásokhoz, amelyek fokozatosan megfosztanak bennünket szabadságunktól. Sőt, ennél súlyosabb is történhet: megtanulunk mindent igazolni, „lelkipásztori”, közösségi vagy személyes indokokat találva arra, amiről tudjuk, hogy nincs rendben.
Akkor is vétkezünk, amikor elmulasztjuk megtenni azt a jót, amelyet meg kellett volna tennünk: amikor már nem hallgatunk meg másokat türelemmel, amikor a kényelmet választjuk, vagy amikor hallgatunk olyasmiről, amivel szembe kellene néznünk. Nincs olyan életkor, amikor már ne lenne szükség megtérésre. Meg kell vizsgálnunk lelkiismeretünket, el kell mennünk gyónni, és meg kell őriznünk azt az alázatot, amellyel elfogadjuk, hogy mások figyelmeztessenek bennünket. Kedves testvéreim, legyen bátorságunk világosan felismerni, miben voltunk hűtlenek Istenhez, és mindezt az ő irgalma elé tárni!
Szent Ignác csak azután állít bennünket Krisztus, az örök Király elé (vö. 91–98. pont), miután szembenéztünk saját bűnünkkel; Krisztus pedig továbbra is hív és küld bennünket. Az Úr jól tudta, milyen agyagból vagyunk gyúrva, mégis számítani akart ránk (vö. 2Kor 4,7). A kérdés tehát nem az, hogy hányszor voltunk hűtlenek hozzá, hanem az, hogy továbbra is rendelkezésére állunk-e. Hivatásunk kezdetén rendszerint mindent felajánlunk. Aztán telnek az évek, és kialakulnak bennünk bizonyos személyes igények, ragaszkodni kezdünk azokhoz a helyekhez, ahol jól érezzük magunkat, és ahhoz is, ahogyan saját életünk folytatását elképzeljük.
Ez a szabadság tisztul meg fokozatosan a Két zászlóról, a Háromféle emberről és a Választásról szóló megfontolások során (vö. 136–189. pont): megtanuljuk felismerni, mi köt bennünket gúzsba, mi befolyásolja döntéseinket, és mennyire vagyunk készek engedni, hogy Isten működjön az életünkben. Hiszen egy néphez kaptunk küldetést, és fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mit kell adnunk ennek a népnek. Kedves papnövendékek, tanuljatok meg Isten szemével nézni, és engedjétek, hogy népe evangelizáljon benneteket! Az is sok mindenre megtaníthat bennünket, akinek a legkevesebbje van, amint azt Julián is felismerte az említett misében.
Az Argentínában zarándokló egyház gazdagságához tartozik, hogy különösen élénken érzékeli gyermekei társadalmi szükségleteit. Ebből fakadt az a sok nagylelkű kezdeményezés, amely a szenvedők megsegítésére irányult. Ennek a közelségnek azonban még tovább kell vezetnie bennünket, mert minden ember, akit szolgálunk, arra kapott meghívást, hogy találkozzon Krisztussal, és átalakuljon általa. Ferenc pápa olyan szavakkal fejezte ki ezt, amelyeket érdemes felidéznünk: „A szegények által leginkább megszenvedett hátrányos megkülönböztetés a spirituális figyelem hiánya” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 200).
Az éhezés és az igazságtalanságok sürgető választ követelnek. Ugyanígy a betegség, a magány, a munkának vagy a méltó lakhatásnak a hiánya is. A keresztény szeretet arra kötelez bennünket, hogy komolyan foglalkozzunk mindezekkel a problémákkal. De
Szeretett elődöm különös világossággal fogalmazta meg ezt: „Az egyház nem üzleti vállalkozás, nem humanitárius ügynökség, az egyház nem civil szervezet [NGO]; az egyház küldetése az, hogy mindenkihez elvigye Krisztust és az ő evangéliumát. […] Ha megtörténne – tegyük fel –, hogy az egyház nem viszi többé Jézust az emberekhez, akkor az halott egyház lenne” (Katekézis, 2013. október 23.). Milyen nagyszerű tehát a hivatásunk!
A választás után a Lelkigyakorlatok arra vezetik a lelkigyakorlatozót, hogy Krisztus mellett maradjon szenvedésében (vö. 190–217. pont). Aki úgy döntött, hogy követi az Urat, megtanul vele maradni akkor is, amikor ez a követés a kereszten át vezet (vö. Lk 9,23). Hivatásunkban is vannak ilyen órák: amikor nem látszik a gyümölcs, amikor nehézzé válik a szolgálat, és amikor a hűséget már nem támogatja az első évek lelkesedése. Sokan jól ismeritek ezt a fáradságos hűséget: tovább imádkozni akkor is, amikor az imádság szárazzá válik, és tovább szolgálni akkor is, amikor a sok munka ellenére úgy tűnik, semmi sem változik.
Szent Héctor Valdivielso, az első argentin szent ennek a hűségnek a példaképe. Mindössze huszonnégy éves volt, s éppen befejezte éves lelkigyakorlatát, amikor mindannak, amit nem sokkal korábban Isten elé vitt, meg kellett tartania őt a megpróbáltatásban. Az imádság ekkor tanúságtétellé vált, a tanúságtétel pedig odáig vezetett, hogy vérét ontotta Krisztusért.
A tanúságtételnek más formái is vannak: amikor valaki a szenvedés közepette is kitart. Laura és Martín atya eszembe juttatták nemrég történt kórházi kezelésemet, és Brochero atyára is emlékeztettek, aki vakon és leprás betegen is tovább szolgálta népét. Napjainkban csodálatos lehetőség, hogy a technológia segítségével továbbra is tanúságot tehetünk: legyetek találékonyak, és keressetek új módokat az evangélium hirdetésére! Kedves barátaim, ne feledjétek: az evangelizál, ahogyan hivatásunkat megéljük. Sem az életkor, sem a testi korlátok nem olthatják ki a buzgóságot: erőnk elfogyhat, Isten hatalma azonban soha.
Ez a hatalom pedig az Úr feltámadásában mutatkozik meg. Szent Ignác a feltámadt Krisztushoz vezeti a lelkigyakorlatozót, s arra kéri, szemlélje, miként végzi Krisztus a „vigasztalás szolgálatát” (224. pont). Itt arra tanít bennünket, hogy felismerjük, hol munkálkodik a Mester, és erőt merítsünk belőle ahhoz, hogy visszatérjünk küldetésünkhöz. Az Argentínában zarándokló egyháznak is szüksége van arra, hogy önmagára tekintsen: hálával felismerje mindazt, amit Isten már most életre hív benne, és feltegye a kérdést, milyen új utakat akar megnyitni előtte. A feltámadt Krisztus már ott van, és előttünk jár (vö. Mt 28,7).
A Lelkigyakorlatok végén a Szemlélődés a szeretet befogadására arra hív, hogy átgondoljuk, mennyi mindent kaptunk Istentől (vö. 230–237. pont). Isten megannyi ajándékára válaszul Szent Ignác ezt az imát ajánlja: „Vedd, Uram, és fogadd el…” (234. pont). A Lelkigyakorlatok útja ott ér véget, ahol elkezdődött: életünket újra Isten rendelkezésére bocsátjuk, lehetőségeinkkel és korlátainkkal együtt. Talán ma erre a kérdésre kell választ keresnünk: rendelkezhet-e még velem az Úr? És ha a válasz továbbra is „igen”, akkor még sok minden áll előttünk.
Argentína jól tudja, mire képes Isten egy olyan ember életében, aki kész rendelkezésére állni. Antula mama mezítláb, mindössze egy feszülettel érkezett Buenos Airesbe: kevés dolgot hozott magával, de mindaz nála volt, amire az induláshoz szüksége volt. Brochero atya tovább prédikált, még ha fáradtságának sokszor csak Isten és az öszvére volt a tanúja. Boldog Ceferino még tizenkilencedik születésnapja előtt meghalt; nem adatott meg neki, hogy megöregedjen, arra azonban volt ideje, hogy egészen világossá tegye, kiért akar élni. Isten továbbra is bőségesen árasztja kegyelmét, és számít rátok, hogy eljuttassátok azt La Quiacától Ushuaiáig, sőt a föld legtávolabbi zugáig (vö. Mk 16,15).
Merjetek Isten szemével tekinteni Argentínára! Álmodjatok olyan fiatalokról, akik felteszik maguknak a kérdést, vajon Krisztus hívja-e őket; olyan plébániákról, amelyek a hit élő közösségei; olyan szerzetesközösségekről, amelyekben megvan alapítóik merészsége; olyan szemináriumokról és noviciátusokról, ahol szentek formálódnak… Álmodjatok olyan egyházról, amely továbbra is felkavarja az állóvizet, ahogyan honfitársatok, Ferenc pápa kérte tőletek! (vö. Találkozó az argentin fiatalokkal, Rio de Janeiro, 2013. július 25.) Olyan felkavaró lendületről, amely az egyházat mindenhová eljuttatja, és mindenütt visszhangzóvá teszi Jézus Krisztus evangéliumát.
Kedves testvéreim, ha valamire megtanítanak bennünket a Lelkigyakorlatok, az az, hogy miután Isten előtt szemügyre vettük életünket, megváltozva kell visszatérnünk a mindennapokba. Térjünk vissza közösségeinkbe reménnyel, szabadsággal és azzal a vággyal, hogy továbbra is szolgáljunk.
Bárcsak olyan férfiakat és nőket találna bennünk Isten, akik készek követni őt, és engedik, hogy szeretete formálja őket! Olyan embereket, akik nem lankadnak, amíg el nem jutnak az életszentségre. Az Úr nagy dolgokat vitt végbe ezen a földön, és meggyőződésem, hogy még sokkal többet fog tenni. Kísérje ezt az utat Lujáni Miasszonyunk, és segítsen, hogy életünkkel mondhassuk az Úrnak: továbbra is számíthat ránk!
Köszönöm szépen!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
