Április 13-án késő délután a Szentatya a helyi katolikus közösséggel találkozott az Afrikai Miasszonyunk-bazilikában Algírban. Jean-Paul Vesco bíboros köszöntője után tanúságtételek következtek: Bernadett nővér Notre-Dame du Lac Bamból, Rakel Anzere, egy pünkösdi felekezethez tartozó nő, Emmanuele-Ali, a bazilika egyik idegenvezetője és Monia Zergane, egy muszlim nő tanúságtétele.
A Szentatya beszédét követően ajándékátadásra került sor, majd az Afrikai Miasszonyunkhoz szóló ének hangzott el. A Miatyánk elimádkozása után a Szentatya áldást adott, végül pedig gyertyát gyújtott a Szent Mónika-kápolnában.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédét közreadjuk.
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Béke veletek!
Kedves püspöktestvérek, kedves papok és diakónusok, szerzetesek és szerzetesnők, az algériai egyház szeretett gyermekei!
Nagy örömmel és atyai szeretettel találkozom ma veletek, akik csendes és értékes jelenlét vagytok, és mélyen gyökereztek ebben a földben, amelyet ősi történelem és a hit ragyogó tanúságtételei jellemeznek.
Közösségeteknek igen mély gyökerei vannak.
Különösen az algériai tizenkilenc vértanú szerzetesre és szerzetesnőre gondolok, akik úgy döntöttek, hogy e nép mellett maradnak örömeiben és szenvedéseiben. Vérük élő mag, mely sosem szűnik meg gyümölcsöt teremni.
Egy ősibb hagyomány örökösei is vagytok, olyané, amely a kereszténység első századaira nyúlik vissza.
Az ő emléke világos felhívás arra, hogy ma hiteles jelei legyünk a közösségnek, a párbeszédnek és a békének.
Szeretném hálámat kifejezni mindnyájatoknak, kedves testvéreim – és azoknak is, akik nem tudnak jelen lenni, de távolról követik ezt a találkozót –, mindennapi elkötelezettségetekért, amellyel láthatóvá teszitek az Egyház anyai arcát. Köszönetet mondok Őeminenciájának a hozzám intézett szavakért, valamint Rakelnek, Alinak, Moniának és Bernadett nővérnek mindazért, amit megosztottak velünk.
Mindannak fényében, amit hallottunk, szeretném, ha közösen elidőznénk a keresztény élet három olyan vonásánál, amelyet különösen fontosnak tartok, főként itteni jelenlétetek szempontjából: az imádságon, a szereteten és az egységen.
Először is, az imádság. Mindnyájunknak szükségünk van rá. Ezt hangsúlyozta Szent II. János Pál is, amikor a fiatalokhoz szólt: „Az ember – mondta – nem élhet imádság nélkül, miként nem tud élni lélegzés nélkül sem” (Találkozó a muszlim fiatalokkal Casablancában, 1985. augusztus 19., 4). Az Istennel való párbeszédet tehát úgy mutatta be, mint amely nemcsak az Egyház élete, hanem minden ember élete számára is nélkülözhetetlen.
Ezt Szent Charles de Foucauld is megértette, aki az imádkozó jelenlétben ismerte fel hivatását. Ezt írta: „Boldog vagyok, boldog, hogy a legszentebb Oltáriszentség lábánál lehetek minden órában” (Levél Raymond de Blichez, 1907. december 9.), és ezt tanácsolta: „Sokat imádkozzatok a többiekért. Szenteljétek magatokat felebarátaitok üdvösségére minden rendelkezésetekre álló eszközzel: imádsággal, jósággal, példaadással” (Levél Louis Massignonhoz, 1916. augusztus 1.).
Ezzel kapcsolatban Ali, amikor az Afrikai Miasszonyunk-bazilikában végzett szolgálatának tapasztalatáról beszélt, elmondta, hogy sokan jönnek ide, hogy elcsöndesedjenek, hogy Isten elé vigyék és rábízzák gondjaikat és azokat a személyeket, akiket szeretnek, valamint hogy találkozzanak valakivel, aki kész meghallgatni őket és osztozni szívük terheiben; és megjegyezte, hogy sokan derűsen és örömmel térnek haza.
és az algériai egyház az imádságnak köszönhetően az emberiesség, az egység, az erő és a tisztaság magvait veti el maga körül, olyan helyekre és környezetekbe is eljut, amelyeket egyedül az Úr ismer.
Az egyházi élet második vonása, amelynél szeretnék elidőzni, a szeretet. Erről különösen Bernadett nővér beszélt, megosztva a fogyatékkal élő gyermekek és szüleik segítésében szerzett tapasztalatát. Abban, amit mondott, felismerjük az irgalmasság értékét, és a szolgálatét, mely nemcsak a leggyengébbek támogatása, hanem mindenekelőtt
Bernadett nővér elmondta, miként sarjadt egy egyszerű, kezdeti segítő gesztusból – a betegek meglátogatásából – előbb egy befogadó rendszer, majd egy egyre szervezettebb segítő struktúra, egy valódi közösség, melynek ölén számtalan ember vesz részt az örömteli és a fájdalmas eseményekben, és amelyet a bizalom, a barátság és a családiasság kötelékei egyesítenek. Egy ilyen környezet egészséges és gyógyító. Nem meglepő, hogy benne a szenvedők megtalálják a szükséges erőforrásokat egészségük javításához, miközben másoknak is örömet szereznek, mint Fatima esetében.
Valójában éppen a testvérek iránti szeretet vezette azoknak a vértanúknak a tanúságtételét, akikről megemlékeztünk. A gyűlölettel és az erőszakkal szemben hűségesek maradtak a szeretethez egészen életük feláldozásáig, sok más férfival és nővel, keresztényekkel és muszlimokkal együtt. Mindezt igények támasztása és feltűnés nélkül tették, annak az embernek a derűjével és szilárdságával, aki nem bízza el magát, és kétségbe sem esik, mert tudja, kiben bízott (vö. 2Tim 1,12).
Mindnyájuk közül idézzük Luc testvér egyszerű szavait, aki a Notre-Dame de l’Atlas közösségének idős orvos szerzetese volt. Amikor felmerült annak lehetősége, hogy elutazzon és megmeneküljön a lehetséges veszélyektől, annak árán azonban, hogy elhagyja betegeit és barátait, így válaszolt: „Én velük akarok maradni” (Christophe Henning – Thomas Georgeon: Fratel Luc di Tibhirine. Monaco, medico e martire, Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano, 2025, Introduzione), és így is tett. Ferenc pápa, amikor boldoggá avatásuk alkalmával megemlékezett róla és a többiekről, az Úrangyala imádság elmondásakor így fogalmazott: „Bátor tanúságtételük remény forrása az algériai katolikus közösség számára és a párbeszéd elvetett magja az egész társadalom számára. Ez a boldoggá avatás legyen mindenki számára ösztönzés arra, hogy együtt építsük a testvériség és a szolidaritás világát” (2018. december 8.).
Így érkezünk elmélkedésünk harmadik pontjához: a béke és az egység előmozdítása. E látogatás jelmondata a feltámadt Jézus szavai: „Béke veletek!” (vö. Jn 20,21), a tipasai mozaikok egyikén pedig ez olvasható: „In Deo, pax et concordia sit convivio nostro”, amelyet így fordíthatnánk:
A béke és az egyetértés a keresztény közösség alapvető jellemzői voltak már a kezdetektől fogva (vö. ApCsel 2,42–47), magának Jézusnak a kívánsága szerint (vö. Jn 17,23), aki így szólt: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35). Szent Ágoston ezzel kapcsolatban azt mondja, hogy az Egyház „népeket szül, de ezek egyetlen test tagjai” (Százkilencvenkettedik beszéd, 2), Szent Ciprián pedig így ír: „A legnagyobb áldozat Istennek a mi békességünk és egyetértésünk, és az az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében egybegyűlő nép” (Az Úr imádságáról, 23). Jó látni, hogy ma e gazdag szavak és példák visszhangra találnak abban, amit hallottunk.
Ennek jele – amint Őeminenciája emlékeztetett rá – maga ez a bazilika is, amely az élő kövekből épülő Egyház szimbóluma, ahol az Afrikai Miasszonyunk oltalma alatt közösség épül keresztények és muszlimok között. Itt Lalla Meryem (Szűz Mária) anyai szeretete mindnyájukat gyermekeiként gyűjti egybe, mindegyiküket saját különbözőségének gazdagságával, és akiket ugyanaz a vágy, a méltóság, a szeretet, az igazságosság és a béke iránti vágy egyesít. Ők olyan gyermekek, akik együtt akarnak előrehaladni, élni, imádkozni, dolgozni és álmodni, egy olyan hitben, amely nem elszigetel, hanem megnyit, nem összezavar, hanem egyesít, közel hoz anélkül, hogy egyformává tenne, és valódi testvériséget hoz létre, amint azt Monia mondta, és amint Rakel tanúságot tett róla, megosztva a Tlemcen Fellowship keretében szerzett tapasztalatát. Egy olyan világban, ahol a megosztottságok és háborúk fájdalmat és halált visznek a nemzetek közötti kapcsolatokba, a közösségekbe, sőt még a családokba is, a ti egységben és békében megélt életetek nagy jel.
Ennek az országnak jelentős részét a sivatag foglalja el, és a sivatagot senki sem éli túl egyedül. A természet zordsága kijózanít minden önelégültségből, és emlékeztet bennünket arra, hogy szükségünk van egymásra, és szükségünk van Istenre.
Ezért, kedves testvéreim, arra bátorítlak benneteket, hogy folytassátok munkátokat Algéria földjén mint összetartó és nyitott hívő közösség, mint az Egyháznak, „az üdvösség egyetemes szentségének” (vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium, 48) jelenléte.
Köszönöm mindazt, amit tesztek, imádságotokat, szeretetszolgálatotokat, tanúságtételeteket az egységről. Biztosítlak benneteket, hogy megemlékezem rólatok az Úr előtt, és Máriára, az Afrikai Miasszonyunkra bízva benneteket, szívből adom rátok áldásomat.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
