November 11-én délután a római Aventinus dombon lévő Szent Anzelm-templomban Leó pápa szentmisét mutatott be a templom felszentelésének 125. évfordulója alkalmából. Beszédében azt kívánta a szerzeteseknek, hogy központjuk továbbra is dobogó szíve legyen a bencés világnak, és adják tovább kapott ajándékaikat az egész Egyháznak és a világnak.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közzétesszük.
„Te Péter vagy, és erre a sziklára építem Egyházamat” (Mt 16,18). Kedves testvéreim, Jézusnak ezeket a szavait hallottuk, miközben e templom felszentelésének 125. évfordulójára emlékezünk. XIII. Leó pápa különösen fontosnak tartotta e templom létrejöttét, és ő maga szorgalmazta megépítését.
Szándéka szerint e templom felépítésének – a hozzá kapcsolódó nemzetközi tanulmányi központtal együtt – hozzá kellett járulnia ahhoz, hogy a bencés jelenlét megerősödjön az Egyházban és a világban, mégpedig a Bencés Konföderáción belüli egyre szorosabb egység révén, amelynek érdekében a prímás apát hivatalát is bevezették. Mindezt azért, mert meg volt győződve arról, hogy ősi rendetek nagy segítségére lehet Isten egész népének egy olyan kihívásokkal teli időszakban, mint amilyen a 19. és a 20. század közötti átmenet volt.
A monasztikus szerzetesség kezdettől fogva „úttörő” valóság volt, amely arra ösztönzött bátor férfiakat és nőket, hogy az imádság, a munka és a tevékeny szeretet központjait hozzák létre a legeldugottabb és legzordabb helyeken. Gyakran kietlen vidékeket alakítottak át termékennyé és gazdaggá – mezőgazdasági és anyagi, de mindenekelőtt lelki értelemben. A monostor így mindinkább a növekedés, a béke, a vendégszeretet és az egység helyévé vált, a történelem legsötétebb időszakaiban is.
A mi korunkban sem hiányoznak a kihívások, amelyekkel szembe kell néznünk. A gyors változások, melyeknek tanúi vagyunk, kihívások elé állítanak bennünket, kérdéseket intéznek hozzánk, korábban ismeretlen nehéz helyzeteket teremtenek. Ez a szentmise arra emlékeztet bennünket, hogy – Péter apostolhoz, és vele együtt Benedekhez és sok más szenthez hasonlóan – mi is
ha hívő meggyőződéssel Megváltónkként ismerjük el őt, és ezt konkrét formában megéljük az imádságban, a tanulásban és a szent életre való törekvésben.
Itt mindez többféleképpen megvalósul: mindenekelőtt a liturgiában, majd a lectio divina gyakorlatában, a tudományos kutatásban és a lelkipásztori szolgálatban, olyan szerzetesek részvételével, akik a világ minden tájáról érkeztek, valamint a különböző hátterű és helyzetű papok, szerzetesek, szerzetesnők és világi hívők bevonásával. A monostornak, az egyetemnek, a liturgikus intézetnek és a templomhoz kapcsolódó lelkipásztori tevékenységeknek Szent Benedek tanítása szerint egymással való egyre nagyobb együttműködésben kell növekedniük, hitelesen, „az Úr szolgálatának iskolájaként” (Szent Benedek: Regula, Prológus, 45).
Ezért gondoltam, hogy az a komplexum, amelyben most vagyunk,
Az olvasmány (vö. Ez 43,1–2.4–7a) a templomból fakadó folyó képét tárta elénk. Ez összhangban van a szív képével, mely a vér éltető erejét pumpálja a testbe, hogy minden tag táplálékot és erőt kapjon a többiek javára (vö. 1Kor 12,20–27); valamint a szentleckében hallott lelki épület képével, amely épületnek szilárd szikla, Krisztus az alapja (vö. 1Pt 2,4–9).
A Sant’Anselmo szorgalmas „méhkasában”
amint azt Szent II. János Pál pápa javasolta, amikor meglátogatta ezt a pápai egyetemet alapításának centenáriumán. Az egyetem védőszentjére utalva azt mondta: „Szent Anzelm mindenkit emlékeztet arra […], hogy az isteni misztériumok megismerése nem annyira az ember szellemi munkájának eredménye, hanem sokkal inkább ajándék, amelyet Isten az alázatosaknak és a hívőknek ad” (Beszéd, 1986. június 1.).
Amint mondtuk, az aostai egyháztanító tanításaira utalt, de azt kívánjuk, hogy ez legyen az a prófétai üzenet is, amely ebből az intézményből eljut az Egyházhoz és a világhoz, annak a küldetésnek a beteljesítéseként, amelyet mindannyian kaptunk: hogy olyan nép legyünk, amelyet Isten megszerzett magának, hogy hirdesse az ő csodálatos tetteit, aki a sötétségből csodálatos világosságára hívott meg bennünket (vö. 1Pt 2,9).
A templom felszentelése egy szent épület történetének az az ünnepélyes pillanata, amelyben arra szenteljük, hogy
ahol a lélek választ talál arra a „feszültségre, amely a pillanatnyi helyzet és az idő fénye, azon szélesebb távlat között áll fenn […], amely megnyit a célként vonzó jövőre” (Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 222).
A II. Vatikáni Zsinat minderről az egyik legszebb szövegében ír, amikor így határozza meg az Egyházat: „egyszerre emberi és isteni, látható, ugyanakkor láthatatlan javakban gazdag, buzgón tevékenykedik, és elmerül a szemlélődésben, jelen van a világban, de az ég felé zarándokol; úgy azonban, hogy benne az emberi az istenire, a látható a láthatatlanra, a tevékenység a szemlélődésre, a jelenvaló a jövendő örök hazára irányul és annak van alárendelve” (Sacrosanctum Concilium konstitúció, 2).
Ez életünk tapasztalata, és minden emberé ezen a világon, aki keresi azt a végső és alapvető választ, amelyet „sem test, sem vér” nem tud megadni, csakis a mennyei Atya (vö. Mt 16,17);
Őt kell keresnünk, és őhozzá kell vezetnünk mindazokat, akikkel találkozunk, hálásan mindazokért az ajándékokért, amelyeket kaptunk tőle, és különösen azért a szeretetért, amellyel megelőzött bennünket (vö. Róm 5,6). Így ez a templom egyre inkább az öröm helyévé válik majd, ahol megtapasztalhatjuk annak szépségét, hogy megosztjuk másokkal azt, amit ingyen kaptunk (vö. Mt 10,8).
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
