Augusztus 22-én, szombaton a Szentatya, miután a San Marinó-i állami vezetőkkel találkozott, a bazilikába ment, hogy a papokkal, a megszentelt személyekkel és az egyházmegye egyházi életének képviselőivel találkozzon. Először Domenico Beneventi, San Marino-Montefeltro püspöke köszöntötte a pápát, aki ezt követően mondta el beszédét.
XIV. Leó pápa arra buzdította a San Marinó-i egyházi közösséget, hogy Krisztus nyomában járva hűségesen gyarapítsa alapítóinak örökségét. A fiatalokat nagy vágyaik követésére és hivatásuk bátor vállalására hívta, hangsúlyozta a család, a hitre nevelés és a szentségi élet fontosságát, végül pedig arra kérte a hívőket, hogy az individualizmussal és a megosztottsággal szemben a testvériség, a béke és az egység tanúi legyenek.
A találkozó befejeztével a bazilika előtti térről köszöntötte a téren jelen lévő hívőket. A délelőtti San Marinó-i apostoli látogatás után a pápa Riminibe megy, ahol részt vesz a népek közötti barátságért tartott 47. meetingen, és szentmisét mutat be.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Örülök, hogy ebben a bazilikában találkozhatom veletek – és veletek is, akik kinn vagytok –, ebben a bazilikában, amely védőszenteteknek, Szent Marinus diakónusnak van szentelve. Köszöntöm a püspököt, akinek köszönöm hozzám intézett szavait, a papokat, a szerzetes férfiakat és nőket, az egyházmegye egyházi életének képviselőit és minden jelenlévőt. Szeretném, ha ezt a találkozást közös megállásként élnénk meg azon az úton, amelyen Krisztus nyomában járunk.
A San Marino–Montefeltró-i egyházmegye a hit és a bátorság gazdag történetének örököse: Szent Marinus és Szent Leó történetének, akik tizennyolc évszázaddal ezelőtt a keresztény örömhír hirdetésével „ebbe a valóságba […] új távlatokat és értékeket hoztak, egy olyan kultúra és civilizáció megszületését elősegítve, amelynek középpontjában az Isten képmására teremtett emberi személy áll” (XVI. Benedek: Homília, San Marino, 2011. június 19.). Világi hívők és kőfaragók voltak, és csak később kaptak, különböző fokon, meghívást a felszentelt szolgálatra. Képesek voltak az evangélium üzenetét egy új közösségi és politikai modellben valóra váltani, amelynek meghatározó eleme volta szabadság, a kölcsönös tisztelet és a közösség keresztény alapelve, s amely mindmáig élő modell. Jó látni, hogy egyházmegyei közösségetek és a civil közösség ugyanazzal a lelkesedéssel és ugyanazzal a hűséggel igyekszik továbbvinni az alapítók munkáját. Ezért szeretnék veletek együtt elgondolkodni egyházi utatok néhány olyan szempontjáról, amelyeket fontosnak tartok.
Mindenekelőtt a fiatalokhoz fordulok, abból kiindulva, amit XVI. Benedek mondott nekik, amikor tizenöt évvel ezelőtt itt járt: „Ne elégedjetek meg a részleges, azonnali […] válaszokkal, amelyek pillanatnyilag könnyebbek és kényelmesebbek, és adhatnak néhány boldog, lelkesítő, mámoros pillanatot, de nem vezetnek el benneteket az élet igazi öröméhez” (Találkozó a fiatalokkal, 2011. június 19.); majd hozzátette: „Szívetek végtelenre nyíló ablak!” Nos, kedves fiatalok: tartsátok nyitva ezt az ablakot!
Ha figyelmesen szemlélitek útjukat és hallgattok hangjukra, magasra vezetnek benneteket, az Istennel való találkozásra, oda, ahol ő keres és vár benneteket; és az ő segítségével álmaitoknak lesz erejük ahhoz, hogy nyomot hagyjanak a történelemben és jobbá tegyék azt.
Íme, tehát a második felhívás, amelyet hozzátok intézek: lelkesen vállaljátok küldetéseteket a világban! Tegyétek ezt mindenekelőtt úgy, hogy igyekeztek felismerni, mi a nektek szóló meghívás, amely mindenki számára egyedi, és megbecsülitek annak nagyságát (vö. Ef 1,18). Azután szenteljétek magatokat teljesen ennek a küldetésnek, maradéktalanul kamatoztatva mindazokat az ajándékokat, amelyek gazdagságával Isten megajándékozott benneteket! Ne féljetek nagy elköteleződést kívánó döntéseket hozni, mint amilyen a házasság, a megszentelt élet, a felszentelt szolgálat, a szakmai pályafutás, a társadalmi és politikai szerepvállalás!
amint ennek a látogatásnak a jelmondata mondja.
Ezzel kapcsolatban szeretném szívből jövő köszönetemet kifejezni a papoknak, a hitoktatóknak és minden nevelőnek, akik különböző képzésekkel és programokkal a gyermekek és fiatalok emberi és keresztény fejlődéséért fáradoznak. Kedves barátaim, munkátok rejtett, de nagyon fontos, alázatos és értékes szolgálat, mert segítséget nyújt a szülőknek, akik elsőként felelősek gyermekeik hitre neveléséért. A család ugyanis a hitre nevelés első helye, az a természetes közeg, amelyben az evangéliumot már gyermekkortól kezdve nap mint nap tanuljuk és magunkba szívjuk. Ezért
Ami pedig a tartalmat illeti, a képzési programok, különösen a keresztény beavatás során, mindenekelőtt a keresztségből táplálkozó szentségi élet szépségét és örömét közvetítsék, hogy a közösségekben megszülessenek és megerősödjenek az életszentség útjai, és mindenkiben megérlelődjön saját prófétai, papi és királyi méltóságának tudata. A II. vatikáni zsinat útmutatásait követve nagy gonddal ápolják a liturgiát, és neveljék a hívőket arra, hogy egy szívvel éljék meg azt, egyetlen élő test közös cselekvéseként (vö. Sacrosanctum Concilium konstitúció, 26), amelyben minden tag az Úr asztaláról merít erőt ahhoz, hogy elvigye az ő világosságát a világ útjaira.
Mi hisszük, hogy az evangélium a szabadság útja minden férfi és nő számára, és hogy Jézus Krisztusban és az ő igéjében értelmet és végső választ találnak az emberiség örömei, sebei és legmélyebb kérdései. Ezért meg vagyunk győződve arról, hogy a legnagyobb ajándék, amelyet azoknak a testvéreinknek adhatunk, akikkel az Úr akaratából utunkon találkozunk, az, hogy segítjük őket, hogy találkozzanak ővele, az emberré lett Istennel, aki értünk meghalt és feltámadt, és hogy megtalálják benne üdvösségüket. Ebben a fényben
Olyan világban élünk, amelyet sok konfliktus sújt, és amelyben aggodalommal látjuk, hogy növekszik az erőszak, a bezárkózás és a másiktól való félelem. E nyugtalanító folyamatokkal szemben válaszunk nem lehet más, mint hogy még nagyobb meggyőződéssel járunk az evangélium útján. Az evangélium az inspiráló forrása egy olyan társadalomnak, amely „az ember saját szabadságának és mások szabadságának tiszteletére, mindenekelőtt pedig Isten szent akaratának tiszteletére épül” (Szent II. János Pál: Homília, San Marino, 1982. augusztus 29.), s amely a leggyengébbek iránti figyelemre, megbocsátásra, közösségre és szolidaritásra tanít és kötelez.
Ezzel kapcsolatban szeretném hangsúlyozni néhány olyan, egymás kölcsönös támogatására és az egymáshoz való közelségre épülő tapasztalat fontosságát és prófétai jelentőségét, amelyek révén e terület belsőbb részein a kis közösségek szembenéznek az elnéptelenedéssel és a szolgáltatások hiányával kapcsolatos problémákkal, életben tartva a családiasság és a közösség érzését. Ezek a látszólag kicsiny és jelentéktelen valóságok olyanok, mint a kis lángok, amelyektől lángra kaphatunk, hogy mindenkiben újra felélesszük és fellobbantsuk a szilárd, ősi és mindig időszerű értékek tüzét. Ezek a tapasztalatok annak a nagyszerű emberségnek (magnifica humanitas) a melegségéről tanúskodnak, amelyre
Kedves testvéreim, végül arról szeretnék szólni, ami a leginkább szívügyem: a közösségről. Közösségeinkben tegyünk tanúságot az egységről: a plébániák közötti és a plébániákon belüli egységről, a lelkipásztorok és a hívők közötti egységről, a különféle karizmák és szolgálatok közötti egységről! Ez is része a megélt evangélium azon örökségének, amelyet Szent Marinus és Szent Leó hagyott ránk, valamint annak a küldetésnek, hogy állhatatosan és odaadóan továbbépítsük azt, amit ők elkezdtek.
Közbenjárásukra áldjon meg benneteket az Úr, és mindig támogasson utatokon! Szívből köszönöm a fogadtatást! Imádságomban magammal viszlek benneteket, és biztos vagyok abban, hogy ti pedig továbbra is imádkozni fogtok a pápáért. Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
