Szeptember 25-én este kilenctől a Szentatya mintegy nyolcvanezer fiatallal imavirrasztáson vett részt a párizsi Stade de France-ban. Először Étienne Guillet, Saint-Denis püspöke köszöntötte.
A fiatalok egy különleges, tíz jelenetből álló előadás formájában mutatták be a francia ifjúságot: Franciaország szentjeit jelenítették meg. Minden jelenetet a fiatalok elmélkedései vagy tanúságtételei kísértek a bemutatott szentekhez kapcsolódóan. A jelenetek témái: az ősegyház (a kezdetek szentjeivel), a kereszt forradalma (Szent Dénes és Szent Márton); Franciaország hivatása (pl. Szent Remigius és Szent Klotild); az alapítók (pl. Szent Bernát, Szent Vince); az alázat (Szent Lajos); a bátorság (Szent Johanna); a nagy szeretet (pl. Szalézi Szent Ferenc, Páli Szent Vince, Marillac Szent Lujza, De La Salle Szent János); az imádság (Vianney Szent János); édesanyánk (pl. Labouré Szent Katalin és Szent Bernadett); a misszió (pl. a Martin házaspár, Lisieux-i Szent Teréz, Szent Charles de Foucauld).
Az előadás után a Szentatya párbeszédet folytatott a fiatalokkal. Arra buzdította őket, hogy bátran tegyenek tanúságot Krisztusról, miközben tisztelettel és testvéri szeretettel fordulnak azokhoz is, akik nem osztoznak hitünkben. Hangsúlyozta, hogy a Jézussal való barátság, az imádság, a szolgálat és a lelki megkülönböztetés segít felismerni hivatásukat és félelmeiket reménnyé alakítani. Arra biztatta őket, hogy gyengeségeik közt se féljenek, hanem Isten kegyelmében bízva ajándékozzák oda életüket mások szolgálatára, és örömmel válaszoljanak az Úr hívására.
A párbeszéd után közös imával folytatódott a virrasztás, melynek keretében Leó pápa elmélkedést mondott.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa és a fiatalok párbeszédének fordítását adjuk közre. (Az elmélkedést külön, másik hírben közöljük.)
Chloé kérdése
– Szentatya, köszönjük, hogy ma este köztünk van, és hogy lehetőséget ad nekünk erre a párbeszédre.
Chloé vagyok, huszonötéves, s éppen befejezem farmakológiai tanulmányaimat. Részt veszek az Île-de-France munkásnegyedeiben élő fiatal katolikusok La Cité Céleste [mennyei város] nevű csoportjának tevékenységeiben. Különösen olyan alkalmi programokat szervezünk, mint a szentségimádási és dicsőítő éjszakák, amelyek a környék számos fiatalját gyűjtik egybe, akik szeretnék megélni és másokkal is megosztani hitüket. A plébániámon is tevékenykedem, különösen a középiskolás fiatalok körében. E különböző szolgálatok révén arra törekszem, hogy energiámat és képességeimet mások szolgálatába állítsam, kapcsolatot teremtve a hit, a fiatalok és a környékünkön nap mint nap megélt valóság között.
Amint Szent Pál mondja: „számunkra az élet Krisztus”. A társadalom azonban, amelyben élünk, más elvekre épül, s olykor úgy tűnik, mintha az istenkérdés teljesen idegen lenne tőle. Bátran és állhatatosan szeretnénk hirdetni Krisztust a körülöttünk élőknek, ugyanakkor természetesen tisztelettel és tapintattal fordulva mindazokhoz, akikkel találkozunk. Hogyan egyeztethetjük össze erőteljes missziós lendületünket azzal, hogy hitelesen testvéri kapcsolatban éljünk azokkal, akik nem osztoznak hitünkben?
A Szentatya válasza
– Kedves barátaim, mindenekelőtt valami nagyon egyszerűt szeretnék mondani nektek: köszönöm! Hála Istennek, és köszönet nektek! Köszönöm bátorságotokat, köszönöm jelenléteteket, köszönöm hiteteket. Ti vagytok Franciaország szentjei! És köszönöm, Chloé, a kérdésedet. Az általad idézett Szent Pál-i mondat, kedves Chloé, nem egyszerű kijelentés. Valóságos összefoglalása egész életének. Néhány, de annál jelentősebb szóban dicsőítő imát mond, megvallja hitét, és megmutatja az életszentség útját, amely egészen a vértanúságig vezet. „Számomra az élet Krisztus” (vö. Fil 1,21): miközben megismételjük ezt a szeretetvallomást, próbáljunk osztozni az apostol tapasztalatában. Ő ugyanis arról tesz tanúságot, hogy
Ebben a lelki dinamikában ma mindannyian benne vagyunk: igaz, ahogyan mondtad, hogy a társadalom, melyben élünk, közömbösnek tűnik Isten iránt. De az Úr nem közömbös irántunk! Ez az, ami igazán számít, és ami mindig reményt ad nekünk. Az, hogy sokak számára idegen az istenkérdés, valóban probléma; de ugyanilyen probléma az is, hogy sokak számára idegen az emberkérdés. Sajnos milyen sokan vannak, akik nem törődnek felebarátjaikkal, önző módon élnek, vagy azzal ártanak a szegényeknek, hogy javaikat hiábavaló dolgokra pazarolják. Milyen sokan vannak, akik leselejtezik az ártatlanokat és a betegeket, mert úgy gondolják, hogy az ember értékét az határozza meg, mennyit termel. Különösen is a La Cité Céleste keretében, az Île-de-France munkásnegyedeiben végzett szolgálatodra gondolok: ott, a mindennapi élet konkrét valóságában és olykor a nehézségek közepette válik hited a remény élő tanúságtételévé.
Az ember az, aki elveszíti önmagát, amikor azt mondja, hogy Isten meghalt: ha Isten nincs vele, az ember számára nincs többé üdvösség, elveszíti létének értelmét, léte zsákutcává vagy semmivé válik. Ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalja meg az, aki azt mondja: „Számomra az élet Krisztus”. Krisztusban ugyanis tudjuk, hogy Isten sosem közömbös az ember iránt! A megfeszített és feltámadt Jézus által ő saját életét adja nekünk, hogy mi éljünk. Íme tehát Krisztus hirdetésének az a módja, amely egyesíti a bátorságot és a tiszteletet:
Jézus evangéliuma ugyanis nem szembenálláshoz vezet, hanem mindig megbocsátásra hív: miközben megvilágítja a történelem drámáját, testvéri gondoskodásra nevel bennünket. A Krisztussal való találkozás megnyit bennünket a párbeszédre és felkészít a békére, mert minden férfinak és nőnek a legnagyobb ígéretet teszi, olyan ígéretet, amely minden vágyat beteljesít: az örök élet ígéretét.
Kedves Chloé, kedves fiatalok, minden ember vallási tapasztalata ezt az értelemkeresést fejezi ki, mely az emberi lelket mozgatja. Jézusban, a világ megváltójában Isten megtalálhatóvá teszi magát, és „mint barátaihoz” szól az emberekhez (Dei Verbum dogmatikai konstitúció, 2): Jézus az élő víz forrása, a világosság a sötétségben. A hit örömében tehát kiáltsuk együtt ma este: számunkra az élet Krisztus! Együtt: számunkra az élet Krisztus! Neki köszönhetően össze tudjuk kapcsolni missziós lendületünket azzal, hogy testvérként éljünk együtt azokkal, akik nem hisznek, vagy más vallási hagyományokhoz tartoznak. Ez a meghallgatásra és kölcsönös megbecsülésre épülő testvériség az emberi család egységében gyökerezik; a vallási dimenziót pedig az emberi család a történelem során minden nép életének meghatározó jellemzőjeként fejezte ki.
E testvériség biztató jelei az utóbbi években megrendezett találkozók a földközi-tengeri térség fiataljai számára.
A keresztény üzenet tehát nem akadálya a testvéri együttélésnek, sőt előmozdítja azt, mert mindenkit úgy hív meg a béke és az üdvösség örömhírének meghallgatására, hogy közben tiszteletben tartja szabadságát. Ugyanígy küldetésünk sem áll ellentétben a más vallások iránti tisztelettel, mert az Egyház semmit sem vet el abból, ami bennük igaz és szent (vö. Nostra aetate nyilatkozat, 2). Köszönöm!
François kérdése
– Szentatya, köszönjük, hogy eljött, hogy megerősítsen bennünket hitünkben és az evangéliumról való tanúságtétel iránti vágyunkban!
François Bigot vagyok, Burgundia vidékén nőttem fel, jelenleg agrárhallgató vagyok az UniLaSalle felsőoktatási intézményben. Szívesen szentelek időt a liturgia szépségének, és egyházmegyém szolgálatában is tevékenykedem a nevers-i hegyikerékpáros zarándoklaton, valamint egy új burgundiai zarándoklat előkészítésében. Cserkészvezető is vagyok, és iskolám egyetemi pasztorációjában is tevékenykedem.
Mi, fiatalok el akarjuk kötelezni magunkat a legkiszolgáltatottabbak szolgálatára, a béke szolgálatára hazánkban és az egész világon, valamint Krisztus Egyházának szolgálatára! Ugyanakkor gyakran nehéz felismerni, hogyan irányítsuk életünket úgy, hogy fenntartások nélkül és hűségesen ajándékozzuk oda magunkat, közben viszont ne forgácsolódjunk szét és ne veszítsük el bátorságunkat, hiszen a feladat olykor mérhetetlennek tűnik. A szorongás és a bizonytalanság gyakran törékennyé teszi fiatalos lelkesedésünket. Szentatya, hogyan ismerhetjük fel, hol vár bennünket az Úr, hogy szolgáljunk és odaajándékozzuk életünket?
A Szentatya válasza
– Sok cserkész van itt? Á, nagyon jó! Isten hozott benneteket!
Mindenekelőtt nagyon köszönöm elkötelezettségeteket. Nagy öröm számomra, hogy ilyen sokan vagytok, és az a szándék vezet benneteket, hogy a béke szolgálatába álljatok. A béke segít bennünket abban, hogy férfiként és nőként növekedjünk, félelmeinket reménnyé, panaszainkat pedig felelős elköteleződéssé alakítsuk. Ma ez a nagy küldetés sürgetőbb, mint valaha, mert arra hív bennünket, hogy megkülönböztetéssel igazodjunk el a jelenlegi technológiai és digitális átalakulások közepette, anélkül hogy csorbítanánk emberségünket. Amikor a legkisebbek és a leggyengébbek védelméért fáradozunk, felismerjük saját gyengeségünket, hiszen a gyengeség mindannyiunk életében jelen van. Ez az emberi élettel járó törékenység nem ijeszt meg, hanem egyesít bennünket mint teremtményeket, akik Krisztusban testvérekként ismerünk egymásra. Ő az, aki elsőként ajándékozza magát nekünk, s e kegyelem élő jele az Eucharisztia, „az egész keresztény élet forrása és csúcsa” (Lumen gentium, 11). Ebből a hitünket fenntartó szentségből merítünk erőt ahhoz, hogy mi is odaajándékozzuk magunkat felebarátainknak, követve az Úr Jézus önzetlen önátadását. Az igazságosság és a béke keresése arra kötelez bennünket, hogy számot vessünk azokkal a konfliktusokkal, amelyeket mi magunk is megélünk, és megtisztítsuk szívünket. Amikor elkötelezzük magunkat Isten és felebarátaink szolgálatára, sebeink vigaszra és megváltásra találnak.
Nincs olyan kudarc, amelyből Isten ne tudna felemelni bennünket: az ő irgalma a mi örömünk. Ti mindazonáltal szorongásról és bizonytalanságról mint lelkesedésetek akadályairól beszéltetek. Ezek igen gyakori lelkiállapotok, amelyeknek a jövőre vonatkozó tervek bizonytalansága, az érzelmi kapcsolatok átmenetisége és a kapcsolatok törékenysége az oka. Ezekhez más érzések is társulnak, amelyek nemzedéketekre nehezednek, például a képernyőhasználat okozta fáradtság, valamint az éghajlatváltozás, a gazdasági és a nemzetközi helyzet miatti szorongás. Igen, figyelmet kell szentelnünk ezeknek az érzéseknek. Arra hívlak mindannyiatokat, kedves fiatalok, hogy tartsátok nyitva szíveteket társaitok szenvedése előtt. Ugyanakkor a törékenység – mindenfajta törékenység – megtapasztalása Krisztus tanítványa számára a tanúságtétel alkalmává válik.
Igen, együtt alkotjuk az Egyházat – a törékeny és szent Egyházat – mint kincset őrző cserépedények (vö. 2Kor 4,7). Ismét Szent Pál az, aki emlékeztet bennünket arra, hogy éppen a gyengeségben vagyunk erősek (vö. 2Kor 12,10). Isten különösen a nehézségek idején támogatja szabadságunkat, és kegyelmével bátorít bennünket. Ő emberként akart élni, hogy mi vele élhessünk, örökké, a remény örömteli tanúiként. Kedves barátaim, a Jézussal való barátságban valósul meg megkülönböztetés: az a mérlegelés, amelyet a Szentlélek segítségül hívásával végzünk.
Olyan állandó gyakorlatról van szó, amely segít, hogy rendezetten és biztosan haladjunk utunkon. Hogyan végezzük helyesen a megkülönböztetést? Először is emlékezzetek arra, hogy az Úr szava mindig lámpás lépteink előtt (vö. Zsolt 119,105).
Azután tekintsetek a szentek példájára: ezek a testvéreink az üldöztetés közepette is a béke útjait nyitották meg. Tekintsetek olyan, Krisztusért lelkesedő papokra, mint Szent Eugène de Mazenod és Vianney Szent János; tekintsetek a gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz misztikus szépségére, Boldog Pauline Jaricot szeretetben és misszióban tanúsított buzgóságára, valamint az apostolkodás ötven vértanújának bátorságára, akik a második világháború idején életük feláldozásáig szolgálták testvéreiket. Ezek a szentek megváltoztatták a történelmet, sokakat átvezetve a szenvedésből a reménybe, mert mindenekelőtt saját szívüket változtatták meg: átalakították a hit fényében.
Kedves fiatalok, miközben hivatásotokat keresitek, legyetek biztosak abban, hogy az Úr nem homályosan szól hozzátok, hanem mindegyikteket neveteken szólít, és arra hív, hogy kövessétek őt, mert szeret benneteket. Ha világos elmével és tiszta szívvel fogadjátok evangéliumát, megértitek majd, milyen szolgálatra hív benneteket Jézus. Mindig az élet odaajándékozásáról van szó: teljes, hűséges, szeretettel teli önátadásról.
Ezért már most, félelem nélkül, bizalommal és örömmel telve mindannyian – mindannyian együtt – mondhatjuk a szentek nyomában: „Itt vagyok, Uram!” Mindannyian együtt: Itt vagyok, Uram!
Most pedig azokhoz fordulok közületek – és ma este sokan vannak itt –, akik arra éreznek hivatást, hogy a papság vagy a megszentelt élet szűkebb útján kövessék Jézust. Kedves barátaim, a franciaországi egyháznak nagy szüksége van rátok! Imádkozik értetek, vár benneteket. Kedves barátaim, ne féljetek ettől a meghívástól!
Legyetek bátrak, bízzatok Jézusban, aki legközelebbi barátaivá akar tenni benneteket: nem fogtok csalódni benne, és mindig mellettetek lesz; életetek csodálatosan szép és termékeny lesz!
Befejezésül idézzük fel azt az imádságot, amelyet Szent II. János Pál hagyott ránk: „Mester, te, aki szereted és tiszteled az emberi személyt, te, aki osztoztál az ember szenvedésében, te, aki megvilágítod az emberi lét misztériumát, add, hogy felismerjük életünk és hivatásunk valódi értelmét!” (Homília a 12. ifjúsági világtalálkozón, Párizs, 1997. augusztus 24.). Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Videó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
