Bár jól tudjuk, hogy Újév napja mint kezdet, kiindulási pont, mindössze ember csinálta illúzió az idő végtelenségében, mégis emberöltők óta ez a nap, amikor az ember számadást készít a múltról, és terveket sző, fogalmakat tesz a jövendőre nézve.
Szükséges is, jó is, hasznos is úgy a tetteinkkel való elszámolás, mint időnként az újrakezdés józan kitervelése ennek az elszámolásnak az árnyékában. Emberek vagyunk, s ezáltal hibákat követünk el, úgy egy énenként, mint közösségként avagy nemzetként, mely elkövetett hibák következményei alatt szenvednünk kell. Ha fölismerjük ezeket a hibákat, és igyekszünk levetkőzni, akkor elmondhatjuk, hogy szenvedésünk haszonnal járt. Ha azonban elmulasztjuk akár a felismerést, akár az orvoslást, szenvedéseink értelmetlenek és hiábavalók maradnak, és egyre újabb, egyre keserűbb és súlyosabb szenvedéseket vonnak maguk után. Aki verembe esett, az csak fölfelé menekülhet ki onnan. Ha lefele próbál menekülni, egyre mélyebbre ássa önmagát.
Mi, magyarok, Trianon óta a lefelé való meneküléssel próbálkoztunk. Legnagyobb hibánkat, a széthúzást, mely Mohács óta egyik nyomorúságból a másikba vitt, az utolsó fél évszázad során odáig tökéletesítettük, hogy ma már alig található két magyar ezen a földön, aki huzamosabb ideig képes, minden erejét összetéve, egy közös cél érdekében dolgozni. Ez az oka annak, hogy sem az orosz gyarmattá vált Magyarországon, sem idekint a szabad földön egy lépést sem haladunk előre, sőt egyre mély ebbre ássuk magunk alatt a vermet. Szomszédaink, a románok, csehek, szerbek, horvátok araszonként dolgozzák magukat fölfelé. Isten szabad napfénye felé, s mennél melegebben süt reájuk a nap, annál hidegebbé válik rajtuk a sötétség.
Tudatosan vagy öntudatlanul, de valamennyien tudjuk, hogy sorsunk nem is fordulhat jóra mindaddig, amíg meg nem szabadulunk lelki hibánktól, mely újra és újra vesztünket okozta. Amíg föl nem ismerjük, hogy erőt csupán egymásból meríthetünk. Amíg meg nem tanuljuk, hogy a magyar ember első kötelessége Istenével szemben a többi magyarral való megbékélés a testvéri szeretet jegyében, az egyetértés és együttműködés megteremtése, és ezen keresztül a nemzeti egység újjáépítése.
Egyénileg mindegyikünk lelkében ott pislákol a vágy, hogy valóban testvérek legyünk. Egyénileg minden egyes magyar érzi és tudja, hogy szeretnünk és segítenünk kellene egymást, mint ahogy azt más, szerencsésebb nemzetek fiai teszik. Irigység, hiúság, önzés és egyéb kicsinyes gyöngeségeink azonban megakadályoznak abban, hogy valóban testvérekké válhassunk. Nem vagyunk képesek felülemelkedni a gyöngeségeinken, és összefogás helyett viszálykodunk, egymás segítése helyett aláássuk egymást, és közben panaszkodunk, hogy egyre mélyebbre süllyedünk a világ népei között. Önmagunkat süllyesztjük alá. Ellenségeink csupán a magyar földet darabolták szét alattunk. Amit ők nem voltak képesek megtenni ellenünk, azt elvégeztük mi magunk: földaraboltuk a magyar lelkiséget.
Ez az újévi magyar számadás őszinte és becsületes képe. Behunyhatjuk a szemünket, hogy ne
lássuk, de a kép nem változik meg ettől. Meg is feledkeztünk róla, mint ahogy a leégett, lerombolt családi hajlékról megfeledkezhet az ember, ha mentődni kíván a fájdalomtól, és talán okosan is tennénk, ha megfeledkeznénk magyar voltunkról és az ezzel járó felelősségről, ha már képtelenek lettünk arra, hogy mint magyarok hibáinkat levetkőzve új jövendőt építsünk magunknak. Ha azonban van valami kis értelme is annak, hogy újévi számadást tegyünk magunkkal és magunkban, ez csak az lehet, hogy a számadáson okulva megpróbáljuk kitervelni az újrakezdést, a jóvátétel lehetőségét. Fogadalmat teszünk, hogy az új esztendőben minden er őnket az egymás közötti békesség megteremtésére fordítjuk. Minden igyekezetünkkel azon leszünk, hogy kiküszöböljük a félreértéseket, mely ek elválasztanak egymástól, és megkeressük azt a lelki alapot, melyre fölépíthetjük az egyetértést és az egységet.
Kétségtelen, hogy véleménykülönbségeink mindig lesznek, és erre szükség is van, mert enélkül nincs fejlődés, haladás, szellemi tisztulás. Azonban nem lenne szabad, hogy elvi vita gyűlölködéssé fajuljon. Kétségtelen az is, hogy hazaárulók és nemzetárulók mindég lesznek közöttünk, s a testvéri szeretet nem jelentheti azt, hogy ezeket az egyéneket meg kell tűrnünk magunk között. Ellenkezőleg. Időtálló egységet, mint időtálló acélt is csak salakmentes, tiszta anyagból lehet önteni.
Akik magyar nyelven megírt orosz propagandakönyvekkel próbálják ma megrontani gyermekeinket, unokáink lelkét, azokkal még csak szóba állnunk sem illik. Akik azonban megegyeztünk abban, hogy elsősorban magyarok vagyunk, s hogy magyarságunkat minden idegen világnézettől mentesen kívánjuk átmenteni unokáink számára, a magyar jövendő számára, akik hiszünk abban, hogy a magyar népnek jussa van igazi, önkormányzatot és szellemi függetlenséget jelentő szabadsághoz, azok egymásra kell találjunk végre ebben az emberi vadonban.
Ha van még jelentősége az Újesztendőnek mint ember állította mérföldkőnek, mely célszerűség okából földarabolja az időt, s lehetőséget nyújt a kezdés illúziójának arra, hogy lezárhasson egy elrontott múltat, és újjátervezze a jövendőt, akkor ez a jelentőség módot kell nyújtson számunkra ahhoz, hogy komoly, becsületes és lelkiismeretes önrevízió után valóban ráismerjünk hibáinkra, s azokat kiküszöbölve testvérekhez méltó módon éljünk és dolgozzunk, egymás mellett és együtt, nemzetünk érdekében.
Nem elég, ha csak ráköszönünk egymásra a megszokott szavakkal: „Adjon Isten boldog új esztendőt!” Mert Isten szándéka üres szavakból nem változik javunkra. Ha valóban „boldog új esztendőt” várunk, akkor teljesítenünk kell előbb az isteni parancsot: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat, s szeresd nemzetedet önmagadnál is jobban!”
Adjon az Úristen erőt, egészséget minden derék magyarnak, és a magyar szívekben egymás iránt való hűséges szeretetet!
(Kanadai magyarság, 1970. december 15.)
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
