A múlt örökségének a megbecsülése egyik mércéje minden nép kultúrájának. Például az épített örökség ápolása. Pozsonyban – ahol gombamód szaporodnak a toronyházak, mintha mindenki az égben szeretne lakni, vagy a „mindenki a lábai alatt” szlogen kivagyiságának hódolna – ebből a szempontból nézve elég siralmas a helyzet.
A történelmi udvarsöprést ráadásul nemcsak a múlt magyar emlékei sínylették meg, a közelmúlt épületei közül is sok található botrányos állapotban. Nemrég áldozták fel a Kultúra és Pihenés Parkja nevű komplexumot (közismert nevén PKO-t) a Duna-parton, amelyért hiába harcoltak a régi pozsonyiak, a Vár alatti negyedről nem is szólva, amely szőrén-szálán eltűnt.
Igaz, a szocialista realizmus architektúráját kevesen sírják vissza, de azért akadnak kultikus épületek, amelyek megérdemelnék a túlélést. A Nagyszombati vám téren álló vásárcsarnok (új vásárcsarnokként szerepel ma is) a szocialista realizmus szó szerinti épületes példája. Tervezői annak idején nem spóroltak a betonnal, a vassal és az üveggel, így már a születése idején sem volt építészeti csoda ez a monumentális kocka.
De azért sokat elárul a város lelkületéről, hogy hagyták így lepukkanni. Annak idején azért építették, mert a régi, az Óvárosban álló vásárcsarnokot szintén hagyták tönkremenni, és a kommunista városvezetés szerette volna megmutatni, hogy ők is tudnak olyat, mint magyar városépítő elődeik.
Bumfordisága ellenére a régi időkben élénk volt az élet a vásárcsarnokban. Egyrészt a városi közlekedés révén könnyű volt elérni, másrészt a kínálat bősége miatt. Már amit a szociban bőségnek lehetett nevezni. A friss gyümölcs és zöldség mellett húsbolt, vegyesbolt, ruhát kínáló butikok sorakoztak a mindig koszos üvegfalak mentén, míg az emeleten az elmaradhatatlan „lahôdkyban” lehetett talpon állva kajálni valami gyorsat. Aztán lassan, de biztosan jött a lepusztulás. Eleinte csak fogyogattak a standok – vélhetően a bérleti díj srófolgatása miatt is –, majd a kis boltok is szedték a sátorfájukat. Ma már négy-öt pult „lézeng” a földszinten, míg az emeleten nehéz helyzetű polgártársaink állnak kígyózó sorban olcsó ebédért. Öreg, elesett emberek – logikus, hogy az emeletre kell őket talpaltatni.
A csarnoknak persze leginkább a piaci verseny adta meg a kegyelemdöfést, amely tudjuk, szabad és könyörtelen. Százméteres körzeten belül egy Lidl, egy Billa és egy Tesco olcsóságával nemigen lehet konkurálni.
De nem azért tértünk be ide, hogy sirassuk a múltat, hanem egy kávéra. A nagy üresség kellős közepén ugyanis egy apró kulturális oázist talál a látogató. A kis kávézót szó szerint könyvespolcok kerítik minden oldalról, a derékmagasságig érő polcokon szlovák és magyar könyvek sorakoznak. Még egy fekete zongora is akad az egyik oldalon, bár azt nem kérdeztük, van-e köze Ady Endre fekete zongorájához, pláne, hogy ki lehet-e próbálni. Könyvet kölcsönözni ugyan nem lehet, csak helyben olvasni, de nem is ez a célja a szemfüles és szemmel láthatóan a napi fogyasztásnál igényesebb életstílust képviselő vállalkozónak.
Akinek a forgalmát természetesen nem a néhány kávé jelenti, amit a lézengő emberek egyike-másika elfogyaszt. Főleg péksüteményt, tejtermékeket árulnak, de akár tortát is lehet rendelni náluk. Kérdem az eladó hölgyet, kaptak-e valami segítséget a járvány legdurvább időszakában, amikor nyitva sem lehettek. Egy centet sem, mondja. Hogyan tudtak mégis talpon maradni? Főleg a törzsközönség bizalmából. Sokan ismerik a termékeiket, és rendszeresen visszajárnak hozzájuk.
Miközben a kávét kortyoljuk, eszembe jut, hogy a Széplak utcán több száz négyzetméteren terpeszkedő nagy könyvesbolt kedvéért még a villamosmegálló nevét is átkeresztelték. Ezt a kis magyar oázist nem fenyegeti ilyen marketinges előny. Az ütött-kopott borozók között úgy bújik meg, mint egy ottfelejtett Csipkerózsika. És valaki még hetilapunkból is ottfelejtett egy három évvel ezelőtti számot. Éppen Grendel Lajos haláláról adtunk hírt benne, aki innen légvonalban két megállónyira lakott.
Végül a szerény zöldség- és gyümölcskínálatból azért csak kiszúrtuk a mátyusföldi fekete cseresznyét. Igaz, nem volt nehéz választani, mindössze két pulton kínálták ezt a finom nyári gyümölcsöt. Hogy valóban nagymácsédi volt-e, vagy a budapesti nagybani piacról került ide, nem firtattuk. Ez a népszokás amúgy is főleg a Miletič utcai nagypiacon dívik, ahol természetesen az árba beleszámítják a szállítási költséget is.
Nem csoda, hogy a cseresznye kilója nyolc eurónál kezdődik. Mennyibe is kerül egy kiló banán a multinál? Pedig azt több ezer kilométerről szállítják ide. Hogy aztán miért leledzik az elesettség állapotában a hazai kistermelő, és miért kong az ürességtől a vásárcsarnok, arról egy volt mezőgazdasági miniszter mondása jut eszembe a piaci versenyről. Inkább nem idézném.
Megjelent a Magyar7 2021/29.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
