A napokban mutattuk be a Vízsodorta históriák Füssön készült részeit. Nem tudtunk mindent megfilmesíteni, hiszen vannak dolgok, amelyeket nem is lehet visszaadni a filmkockákon. Munkánk során számos töredék maradt fenn, melyek írott formában sokkal inkább összeállnak és megelevenednek. A 700 lakosú Komáromfüss lakói sokat meséltek nekünk. Mi pedig leírtuk őket, hogy egyetlen történet se menjen veszendőbe.
Szomorkás helycsere
Kardosék 1947-ben „fehérlaposként” indultak el Magyarországra. Tehetettek volna mást? Így van ez, ha a gyűlölet, a kényszer és a hatalom gyakorlói egy asztalnál tanyáznak. Mindeközben – hosszú és fáradalmakkal teli utazást követően – a Bartyik család is megérkezett Füssre. Míg Kardosék Tótkomlóson, Bartyikék ebben a kis csallóközi faluban telepedtek le. Kardosék éppen úgy siratták szülőföldjüket, hátra hagyott házukat, mint ahogy Bartyikék a sajátjukat. Kardosék minden holmijukat számon tartották, a szerszámok nyelébe jeleket faragtak, és ha ajkaik közül néha kiszaladt az otthon szó, akkor ők Füssre gondoltak, meg a nagy folyóra, a Dunára. Bartyikék olykor-olykor még meglátogatták a Békés megyében élő nagymamát… Ilyenkor ők is hazamentek… haza! Kardoséknak sikerült viszonylag hamar beilleszkedniük, de Bartyikékat is gyorsan befogadták, megszerették a füssiek. De úgy, ahogy Kardosék sem költöztek vissza ősi földjükre, Bartyikék sem mentek haza soha.
Elmesélték: Tábor Katalin és Kardos Emil (+2021)
Mit visz a teherkocsi?
1965 bizony nem volt száraz év. Sőt! A töltést már márciustól heves esőzések áztatták, és ez június derekára egy képlékeny sármasszává vált. Elkelt a segítség, ezért a csehszlovák hadsereg egyes századait ide vezényelték. Akadt katona, aki mit sem sejtve szaladt fel a töltésre, aztán térdig süppedt bele az átázott földbe. A szakítás minden percben várható volt, ami be is következett azon a bizonyos júniusi napon. A gátőrök – akik persze nem tudtak szlovákul – hangos kiáltásokkal osztották az utasításokat, ezeket aztán a magyar kiskatonák próbálták lefordítani bajtársaiknak.
Csak Füss öreg része menekült meg. Sértetlen csak az ősi bencés templom maradt. A vályogházak gyorsan a vízbe roskadtak, de a téglaházak is komoly károkat szenvedtek. Az áradás kiváltképpen azokat az utcákat sújtotta, melyek a háború után épültek meglehetősen gyenge alapra, még gyengébb anyagból. Mondogatták is az emberek ´65 után: „A Trávnyik elpusztút, de a Füss a´ mëgmaradt!” Bozsaky Gyula 17 éves inas volt ebben a vészterhes, „iszapszagú” esztendőben. Amikor hazaérkezett és leszállt a buszról, a járdáról nyugodtan felléphetett volna összedőlt házuk padlására. Kétségbeejtő látvány volt. A belső terekben minden elázott. A régi fényképek java része is ekkor ment tönkre. A visszaemlékezők azonban egy emberként mesélnek az akkoriban tapasztalt segítőkészségről. Még a kommunista párt és az állami gazdaság építő szándékát is kiemelik.
Néhány évvel később Bozsaky Gyula már a kötelező sorkatonai szolgálatát teljesítette. Teherautó-sofőrnek osztották be. Az emberrel azonban néha fanyar tréfát űz az élet. A komáromfüssi Bozsaky Gyulának pontosan annak a teherkocsinak a volánja mögé kellett beülnie Csehországban, amelyik 1965 nyarán a családi házuk romjait hordta szét a Csallóközben.
Elmesélték: Rigó István és Bozsaky Gyula
Átváltozás
D. szélesvállú, erős férfiú volt, így a háború idején – egyébként a faluból többen is – a Magyar Királyi Csendőrség állományának a tagjaként szolgált valahol a keleti végeken. D.-nek szoros kötődése lehetett a kakastollas élethez, hiszen teljes egyenruháját (molyirtóval a kabátzsebben) még 1965-ben is a padláson őrizte. Erre a tényre pedig éppen a nagy árvíz idején derült fény! Történt ugyanis, hogy D.-ék elárasztott házába a segítségre kivezényelt csehszlovák alakulatok katonái hatoltak be, hogy mentsék azt, ami még épen maradt. Így akadt rá az egyik kiskatona a sötét csendőregyenruhára. A furfangos bakának elég sok ideje és humorérzéke lehetett, mert gondolt egyet, és – bajtársai nagy örömére – átöltözött a padlástérben! Felvette magára a teljes csendőregyenruhát, még azt a híres kakastollas kalapot is a fejére illesztette. Amikor azonban hírt adtak neki arról, hogy a ház gazdáját, D.-t látják hazafelé ballagni, villámgyorsan visszavette a csehszlovák katonai mundért, nehogy valami baj legyen, D. régi egyenruháját pedig visszatette oda, ahonnan kivette (a molyirtóhoz nem nyúlt). A történetnek azért van némi pikantériája, mert a csendőröltözetet rejtegető D. az árvíz idején már a kommunista párt aktív tagjaként dolgozott a szebb jövőért.
Fanyar fohász
Amikor még kétkezi munkásként dolgozott, egy esős nap reggelén István néhány munkással kiment a Füss határában elterülő répaföldekre. „Fogjunk neki!” – hangzott el kedvetlenül a répaszedésre buzdító mondat, bár ahogy az arcokon látni lehetett, nem volt itt kedve egyik férfinak sem dolgozni. De azért nekiveselkedtek. Szedték a répát, s bár késésben voltak, csak lassacskán dolgoztak. Az időjárás azonban rosszabbra fordult, elkezdett esni az eső, a görnyedező férfiak pedig egyre többet dünnyögtek az orruk alatt.
A legcifrább szavak magának Istvánnak a fejében kavarogtak, bár ezeket inkább nem mondta ki hangosan. Arra a forró, zaccos kávéra gondolt, melyet kora reggel még el sem tudott fogyasztani nyugodtan, meg arra a jókora becsomagolt szalonnadarabra, amit nagy sietségében ott felejtett a konyhaasztalon. A férfiak bakancsa meg-megsüllyedt a latyakos földben, kezükre hideg sár tapadt, s ha netán töröltek egyet verejtékes homlokukon, az arcuk is sáros lett. Amikor István ruhája már teljesen átázott, elvesztette a türelmét, és nem tudta magát tovább türtőztetni. Lerázta kezéről a sarat, felegyenesedett a répaföld kellős közepén, aztán tehetetlen haragjában a komor füssi égre kiáltotta e szavakat: „Te kaporszakállú Úristen! Há´ nem látod, hogy szenvedëk?!!”
Füssiek a színen
Ötvenes évek. A faluban nemcsak dolgoztak, de szórakoztak is. Mert erre is volt lehetőség a nehezebb hétköznapok után. A lakosok nagy része itt élt, és itt is járt munkába, tévét nem nézhettek, a számítógépet, telefont nem ismerték, hát nagy lelkesedéssel szervezték meg saját színházukat!
„Én 18 éves koromtú játszottam a színdarabokban. A fiatalokot annak idejin még Csicsóra së nagyon engedtík átt a szülők. Abba a´ időbe jobban fítettík üköt. Ez a színjátszás nagyon sok fiatalt főkarút. Egy színdarab sokszor negyven embërt is foglalkoztatott. A´ Esztergályos János nëm vót së tanár, së sëmmi, de az nagyon jól tanította be a szerepëkët. S amikor má ő nëm tudta, akkor hítunk mást Megyerrű. Én a Kaviár című darabra emlíkszëk vissza a legszivesebben. A´ vót a legszëbb! De jártunk másfelé is! Főpakútunk a traktorra mindënt, nos mëntünk más falukba.” (F. A.)
A falusiak megfőzték a finom „lavoricát”, a házak között kellemes pálinkaszag terjengett, készítettek a bálra is néhány palackot, azután felvették egyszerű ünneplő ruhájukat és elindultak a „kultúrház” felé.
Ősztől egészen tavaszig számos bál volt Füssön. Ez egy másik lehetőség volt a találkozásra, az egymáshoz közelebb kerüléshez. Többnyire ócsai zenészek muzsikájára ropták a táncosok. S hogy milyen helyszínt választottak ezek megvalósítására? A dohánysimítót ürítették ki, ezt tették rendbe, hogy helyet biztosítsanak az egyszerű falusi kultúrának. „Azt mondtuk rá, hogy kultúrház… De há e´ nëm vót kultúrház, csak egy simító.”
Úgy mint a bálokra, az amatőr színdarabok bemutatására is itt került sor. Sokan érkeztek ide a környező majorokból. Magostelkéről, Almáspusztáról, Körösztmajorból, ballagtak a Misefődön keresztül, érkeztek a Dobó- vagy a Balogtag felől, de néha még a ronkapusztai gazdák is kíváncsiak voltak a rögtönzött színpadon fellépő, hozzájuk oly közel álló „színészekhez”.
És az előadás, a siker után zúgott a taps, és következhetett az újabb ünnep, hiszen a füssiek batyujaiból előkerültek az üvegek, és ekkor már a lavoricával is lehetett koccintani. Odabent a dohánysimítóban.
Farkas Anna és Bödők Éva elbeszélése nyomán
A gondoskodó mama
„Ezt a mi pálinkánkot, a lavoricát ám tilos vót főznyi! A papácsko is mindig íjjel főzte, mer´ mikor rëggel lëtt, akkorra elmënt a´ illata. A maradíkot mëg kidobta a vécébe, így a szaga nem ment ki a´ uccáro! Mikor a mama mëghalt, vót a házbo valami ilyen krëdënc-féle benn a szobábo. Nëm is tudtuk hirtelen, mit csinájunk vele, ide tegyük, oda tegyük? Hurcúkodjunk? Rakodjunk? Aztán a´ onokatestvírëm, a´ Árpi is ott vót, nos há ő taláto mëg! Fél literes üvegëkbe vót becsavarva újságpapírba! Úgy gurútak ki a kredenc alú! Aszmondja a´ Árpi, de jó ez a mama, még így is gondúll miránk! Itt még a szekríny alatt is lavorica van!”
Elmesélte: Bartyik Anna
A Videó december 21-én kerül ki portálunkra.
Megjelent a Magyar7 hetilap 50. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
