Amikor ezekben a tikkasztóan forró nyári napokban otthonainkban szinte magától értetődő módon megeresztjük a csapot, hogy a vizével oltsuk szomjunkat és hűsítsük testünket, bizonyára eszünkbe sem jut, hogy elődeinknek ez a kényelem még korántsem adatott meg.
Persze a víz számukra is létszükséglet volt, s minden korban fontos szerepet játszott, beszerzése azonban egyáltalán nem volt egyszerű. Nem mindenütt volt kút, vagy folyó, patak a közelben, s ott, főként a városokban, a vizet úgy hordták a házakhoz, hogy inni, mosni, főzni, tisztálkodni tudjanak az emberek. A XIX. században például Pest és Buda lakosságának az igényeit a helyi kutak és források már nem tudták teljesen kielégíteni, így megjelent egy új foglalkozás, a vízárusoké, akik a házakhoz szállították és pénzért árusították a vizet.
Emellett a kutak vizét is fogyasztották, de mosáshoz, sőt főzéshez inkább a Duna vizét használták. A többnyire sváb, vagy tót vízárusok gyalogosan, puttonyokban, szamárháton, lovas kocsival szállították terhüket, s télen a fagy beálltával nemcsak a hideg, hanem a befagyott Duna is nehezítette a dolgukat, mert a víz eléréséhez először léket kellett vágniuk a folyó jegén. A portéka ára pedig a megtett távolsággal és az emeletek számával arányban nőtt.
Annyi bizonyos, hogy a század második felében már egyre gyakoribb látvány volt a szamár vagy ló húzta kordéról, vagy az állat két oldalára erősített puttonyból a Duna vizét áruló ember. Ahogy Létay Miklós „Az utca népe Pest-Budán” című könyvéből kiderül, 1855-ben 23, 26 évvel később már 87 vízhordó rótta az akkor 132 ezer lakosú Pest és a 361 ezres Buda útjait.
Az árusok egymás közt pontosan felosztották a városrészeket – nem keresztezték egymás útját, mindegyikük a saját területén, bevett útvonalon járt. Ha kellett, a házvezetőnővel, cseléddel egyeztetett időpontban külön kérésre is szállítottak vizet. Hajnalban kezdték a munkát: a folyónál favödrökkel töltötték fel puttonyaikat. Hogy ne kavarják fel az iszapot, s hogy ne kelljen a vízbe gázolniuk, télen elérjék a jégbe vágott léket, a vödröket egy rúdról eresztették a vízbe.
A vízárusok gyarapodása sem tudta azonban megoldani a városokban egyre gyakrabban előforduló járványok terjedését, így az 1866-os kolerajárvány után a Fővárosi Közgyűlés hosszas tárgyalások után döntött az egységes vízhálózat létesítéséről, ami az 1860-as és 1870-es években Pesten, majd az 1880-as években Budán is kiépült.
A vízvezeték megjelenésével a forrásokat és a vízárusokat még mindig sokan előszeretettel használták. Az árusok által szállított Duna-víz és a források vize leginkább akkor szorult ki, amikor a XIX. század második felében sorra törtek ki a tífusz- és kolerajárványok, amelyeket elsősorban a szennyvízcsatorna hiánya és a fúrt kutak vize okozott.
ahol az 1890-es években még majdnem minden ház udvarán volt kút, ám ezek vize sehol sem volt iható, egyedül az erődvonal mellett, majd később a mai Kossuth téren volt artézi kút, mely iható vizet adott, ám ez természetesen nem volt elég a város szükségleteinek kielégítésére. Így itt is hiánypótló volt a lajtosok, a vízárusok foglalkozása, akik 8-10 akós hordóikat szekereken utcáról utcára vontatták és a Dunából merített vizet korsónként egy krajcárért árusították. Ez nagyon egészségtelen, sok betegség okozója volt, a vízellátás állandó problémát okozott a városnak.
Több próbafúrás történt, eredménytelenül. Sok helyen a gémeskutak vizét homok- és kavicsszűrőn át forgatva próbálták ivásra alkalmassá tenni, egyébként csak mosásra és öntözésre volt megfelelő. A városi szegénység a szűretlen és forralatlan Duna-vizet itta. Ezeket az állapotokat a múlt század elején kiépített vízvezeték változtatta meg.
A vízvezetékek elterjedésével a közegészségügy egyre jobb lett, és már nemcsak a módosabbak, hanem az egyszerű városlakók is rendes egészséges ivóvízhez juthattak.
(NZS/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
