Szűk, girbegurba utcák, egymás szájába lógó házak, zsindelytetők. A 19. század fordulóján a borospincéiről híres Tabánból csak úgy áradt a romantika. A Gellért-hegy tövében elterülő, meghitt atmoszférát sugárzó városrész 1810. szeptember 5-én pár óra alatt az enyészeté lett. A gyúlékony zsindely, a házakba épített és a hordókhoz használt fa nem tudott ellenállni egy meggondolatlan kádárlegény által okozott szikrának, amely pillanatok alatt mindent elemésztő, apokaliptikus tűzvésszé változott.
A Gellért-hegy és a budai Várhegy közé ékelődött Tabán már a római idők előtt is lakott volt. A hegyoldalakon szőlő termett, illetve a közeli hőforrások és a Duna is nagy vonzerőt jelentettek az ide érkezőknek. A település a középkorban bőriparáról és borairól vált híressé. A Tabán a török hódoltság idején a hőforrásoknak köszönhetően a fürdőkért lelkesedő törököknek is fontos maradt.
Eközben a megfogyatkozott magyar ajkú lakosság a 17. század folyamán fokozatosan átadta a helyét az egyre nagyobb számban betelepülő, rácoknak nevezett szerbeknek. A Tabán név is a hódoltság idejéről származik: a török debbaghane szóból képződött, amely tímártelepet jelent. Buda visszavívása után a városrész fejlődésnek indult. Évtizedek múltával a budai polgárok egyre szívesebben látogatták a Tabánt, elsősorban remek borokat kínáló, hangulatos pincéi miatt.
Az 1810-es esztendő nyara napsütéses volt és száraz; a remek idő koraősszel is folytatódott. Szeptember 5-én a lakosság nagy része már javában szüretelt, mindenki serényen dolgozott a közeli hegyoldalakon, csakúgy mint a pintérek és a kádárok, akik hordókat készítettek, kéneztek és égettek ki a leszüretelt szőlőből készülő új bor számára. Az idő aznap azonban nemcsak száraz volt, hanem szeles is, ami végül megpecsételte a vigalmi negyed sorsát.
Pontosabban a szél magában még kevés lett volna a tragédiához, viszont egy elővigyázatlan kádárinas tett arról, hogy a Tabán lakosai soha nem felejtsék el a szeptember 5-i napot. Miközben a fiatalember dél körül hordókat égetett, felkapott a szél egy kipattanó szikrát, amely egy közeli zsindelytetőn landolva lángba borította a házat. Ekkor vált végzetszerűvé a tabáni romantika. A lángok ugyanis a házakkal zsúfolt szűk utcák miatt gyorsan terjedtek.
A tűz megfékezéséhez kezdetben nem voltak elegen, hiszen rengetegen a szőlőkben szüreteltek, és mire a segítség megérkezett, már késő volt. Az oltást nehezítette, hogy a száraz idő miatt a kutakban alig volt víz. A kétségbeesett emberek, a lángok megfékezése végett még a pincékben tárolt borokat is felhasználták.
A jó borok nem hatottak, a tűz átterjedt a szomszédos Vízivárosra, ahol a parton horgonyzó hajók is lángra kaptak. A dominósor tovább dőlt: két lángoló hajó elsodródott és a felgyújtotta a közeli dunai hajóhidat. A pesti lakosok így nem tudtak átkelni a túloldalra, hogy a bajbajutottakon segítsenek.
Másnap reggelre a Tabán helyén csak füstölgő romok maradtak. Közel ötszáz ház megsemmisült, az anyagi kár is tekintélyes volt, a becslések szerint 6 millió forint vált a tűz martalékává. Az áldozatok száma 50 és 100 fő között mozgott. A katasztrófa után a városi tanácsban eltökélték, hogy nem lesz több romantika a Tabánban, amelyet a jövőben egy rendezett, modern városrészként képzeltek el. A városatyáknak azonban nem sikerült véghez vinniük az elgondolásaikat, ugyanis a Tabán a korábbi arculatával épült újjá.
A század végén már budapesti Montmartre-nek nevezték a kanyargós, macskaköves utcákkal szabdalt városrészt, amelyet távolról elkerült a poroszos rendezőelv. A szőlészet és a borászat viszont a szőlőültetvényeket elpusztító filoxéravésznek köszönhetően az 1880-as évek második felében szinte teljesen eltűnt a Budai-hegyekből, így a Tabánból is, amely az ott lakók elvándorlásával és elszegényedésével járt. A kegyelemdöfést végül 1933-ban adták meg a térségnek, hiszen ekkor indult meg a városrész tervszerű bontása. A házak nagy részét lebontották az új negyed megépítésére azonban a második világháború miatt már nem kerülhetett sor.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
