Vitéz Szentgyörgyi Dezső vadászpilóta, magyar légierő legeredményesebb ásza

Vitéz Szentgyörgyi Dezső a Magyar Királyi Honvéd Légierő legeredményesebb vadászpilótája volt, aki 220 bevetése alatt 34 légi győzelemmel büszkélkedhetett. A hősnek azonban nem csak a harci körülmények között, de a háborút követő évtizedekben is nehéz élet jutott, míg végül a nyugdíjazása előtti utolsó repülőútján szenvedett halálos légi balesetet. A Magyar Jelen alábbi interjúját a magyar légierő ászának fiával, ifjabb vitéz Szentgyörgyi Dezsővel Tölgyesi Tibor készítette.

– Ön már 24 éves volt, amikor édesapja egy légi baleset következtében életét vesztette. Milyen személyes emlékei vannak elsőként vele kapcsolatban?

– 1947-ben születtem, három éves voltam, amikor édesapámat letartóztatták, Onnantól kezdve egy ideig nyilván sokáig nem voltak személyes emlékeim, csak annyit tudtam róla, hogy a háború miatt börtönben van, s hogy jó katona – azt sem tudtam, hogy pilóta – volt. 1953-ban, hatéves koromban volt egy börtönlátogatási lehetőség, ekkor nagymamám elvitt, ez az első emlékképem apámról. A rács mögött ott volt egy valószínűtlenül vékony valaki – kilencven kilóról ötvenvalahány kilósra fogyott le ekkorra apám – aki csillogó szemmel, annyira hadarva, hogy alig értettem valamit, akart sok mindent nekünk elmondani. Ez az első emlékem végül mindösszesen alig néhány percig tartott.

– Apa nélkül teltek a gyermekévei, milyen körülmények között?

– Azt tudni kell, hogy az ötvenes évek elején kitelepítettek minket édesanyámmal Jászkarajenőre, ahol egy fűtés nélküli verandán kellett laknunk, munkalehetőség semmi, éhezés viszont annál több jutott nekünk. Óvodába, iskolába nem járhattam, orvos nem fogadott minket.

Így éltük a napjainkat, s ez 1953-ig tartott, ekkor elköltözhettünk onnan – mindenhová mehettünk, csak sem Budapestre, sem a régi otthonunkba nem – Pest környékére. Ez időben kapott édesanyám egy rövid hivatalos értesítést, hogy édesapámat időközben kivégezték. Ekkor a család végérvényesen szétesett, s édesanyám egy új családba menekült.

A következő találkozásom apámmal már 1956. szeptemberi kiengedésekor volt – ez belügyminiszteri utasításra, tárgyalás nélkül történt – amikor mindenki legnagyobb döbbenetére, megjelent a lakásunkon a „hivatalosan kivégzett” ember. Egy szál ruhában, lefogyva, de mivel látta, hogy mi a helyzet, a barátoknál húzta meg magát.

– Mi volt a vád édesapja ellen, amikor letartóztatták?

– Alapvetően kémkedéssel vádolták, kihallgató tisztje az a Berkesi András volt, aki később sikeres regényíró lett a Kádár-korszakban. Apám a perében hatodrendű vádlott volt – 12 évet kapott, de volt, akit a perben kivégeztek – a vád szerint egy angol felderítővel tartotta a kapcsolatot.

Az elé tett vallomást egyébként apám mindaddig nem írta alá, míg meg nem tudta, hogy emiatt a szomszéd szobában a feleségét – édesanyámat – kínozzák, ekkor „bevallott” mindent, és emiatt éveket töltött a börtönben.

– Időben ott tartottunk, hogy édesapja szabadult, hol tudott elhelyezkedni?

Wittinger Kálmán, egy volt pilóta, aki ekkor már egy nagy gyár főmérnöke volt – hírből ismerte apámat –, ebben a gyárban munkát adott neki. Néhány nap múlva – még október 23. előtt – megkereste apámat Rónai Rudolf – aki akkor a légierőnek a vezérkari főnöke volt, jóval később pedig a Helsinki Biztonsági Értekezletet is létrehozta – s közölte, hogy másnap várják a Malévnél. Apámnak ez szinte hihetetlen volt, de elment, ott szívélyesen fogadták, s azonnal alkalmazták pilótának.

– Ekkor tört ki a forradalom, az apja részt vett ebben bármilyen formában?

– Hetekkel a forradalom kitörése előtt jött ki apám a börtönből, még nem is igazán tájékozódott a meglévő helyzetről. A Malévnál megalakult munkástanács elnökévé akarták választani, de ezt nem vállalta el. A vérmesebbek az ottani párttitkárt fel akarták akasztani, ezt a feladatot – mint a legtöbbet szenvedettre a Rákosi-korszak alatt – apámra akarták bízni. Apám azonban mindig nagyon sportszerű ember volt, a párttitkár elítélését a bíróságra bízta volna, ezért egyszerűen kikísérte ezt az embert a kapuig, ezzel megakadályozva a lincselést.

– A forradalom leverése után rehabilitálták, folyamatosan emelkedett a ranglétrán és pilótaként is elérte azt a pozíciót, amire a tehetsége alkalmassá tette. Idővel az akkori pártfőtitkár, Kádár János pilótája is lett, ezt hogyan tudta elérni?

Ők azonban e helyett egymás kínzásokban szerzett sebeit kötözgették, s Kádár nem csak azt tudta meg, hogy ezt az embert nem lehetett megtörni, de ezen kívül azt is, hogy remek, megbízható pilóta.

A Malévnél az általa repült géptípusok is változtak az idők folyamán, kezdődött LI 2-essel, majd jött az Il 14-es, s végül az akkori idők csúcsgépe az Il 18-as. Ehhez átképzésre apámat is kiküldték a Szovjetunióba, ahol egy szinte hihetetlen eset történt vele.

Vizsgafeladatként, egy nagyon nehéz szimulációs feladatot kapott, amit olyan ragyogóan teljesített, hogy az orosz oktató meg is kérdezte, ki ez az ember, aki ezt így megoldotta. Mondták, hogy valami Szentgyörgyi, mire az oktató meghallva a nevet apám nyakába ugrott és elkezdte csókolgatni. Történt ugyanis a háború alatt, hogy apám a Donnál lelőtt egy orosz gépet, viszont a pilótának ejtőernyővel sikerült kiugrania belőle. A németek elkezdtek rá lőni, de apám annyira felháborodott ezen a sportszerűtlen viselkedésen, hogy a földig körberepülve az ejtőernyőst megmentette az életét. Ez az egykori lelőtt orosz pilóta volt most apám vizsgáztatója, s ezen a vizsgán találtak újra nagy örömmel egymásra.

– Édesapja magánélete illetve önnel való kapcsolata hogyan alakult?

– A hatvanas évekre az is rendeződni látszott, lakást vett és feleségül vett egy nagyon szép nőt. Pilótaként nap mint nap repült, volt jó munkája, velem hétvégenként találkozott.

Én 1970-ben befejeztem a Műszaki Egyetemet, autómérnök lettem, kikerültem egy időre a Szovjetunióba, s mikor hazajöttem – ez már 1971-ben volt – az a hír fogadott a repülőtéren, hogy édesapám légi baleset áldozata lett.

– Ön autómérnökként végzett, mégis ön is pilóta lett, ezek szerint az alma nem esett messze a fájától?

– Igen, én is pilóta lettem – ha nem is vadászpilóta –, sőt a fiam is az, s az unokám is kezdi már megszeretni a repülést.

Az én történetem egyébként azért elég érdekes, mert apám nem akarta, hogy pilóta legyek, sőt mint később megtudtam, tett is ennek érdekében.

Középiskolásként légiközlekedési technikumba jártam, ekkor egyszer lett volna rá lehetőség, hogy repüljek, de az osztályból egy hétig mindenki repült csak én nem. Úgy éreztem engem ott nem szeretnek, ezért némileg durcásan elmentem a Műszaki Egyetemre autómérnöknek, ahonnan elég szövevényes úton – ez már apám halála után volt – aztán mégis csak a Malévhez kerültem. Már pilótaként dolgoztam itt, amikor megtudtam, annak idején azért nem repülhettem azon a bizonyos héten, mert apám megkérte az oktatóimat, utáltassák meg velem a repülést, valami miatt nem akarta, hogy pilóta legyek.

35 évet repültem a Malévnál, kilenc évet navigátorként, majd 1998-tól pilótaként, de ma már nyugdíjas vagyok. Egyébként annyit fejlődött mára technika, hogy a robotpilóta gyakorlatilag mindent elvégez már a pilóta helyett.

– Visszatérve az édesapjára, beszélt önnek a katonaéveiről, vagy a börtönévekről?

– Soha egy szóval sem. Azt is furcsa módon tudtam meg, hogy vadászpilóta, sőt ász volt a magyar királyi légierőnél. 21 évesen egyetemistaként készültem otthon a vizsgáimra, amikor csengettek. Kimentem, de nem állt senki az ajtó előtt, viszont a küszöbön ott volt egy angol nyelvű repülős könyv, amiben a világ összes sikeres vadászpilótája benne volt. A magyarországi résznél megtaláltam apámat, mint a legsikeresebb magyart. Elmentem apámhoz, de akkor sem akart semmiről beszélni, csupán annyit kérdezett, hogy került ez a könyv hozzám.

Apám halála után viszont elhatároztam, hogyha tőle személyesen már nem is tudhatok meg dolgokat, amit lehet, kiderítek a múltjából. Sok utánajárással, kutatással ezt a tervemet sikerült is megvalósítanom.

– Mondana ezekből a kutatásokból néhány érdekességet?

– Először talán azt, hogy hogyan vette fel a kecskeméti légibázis apám nevét. Az Antall-kormány idején, a kilencvenes évek elején Für Lajos volt a honvédelmi miniszter, aki meghozta azt a rendelkezést, hogy az alakulatokat, katonai létesítményeket nem számmal, hanem történelmi nagyságok nevével kell jelölni. Kecskeméten a tiszti gyűlésen az ottani politikai tiszt – akkor még létezett ez a beosztás – azt javasolta, az alakulat vegye fel a Szovjetunió felett, a légi harcokban elsőnek lelőtt szovjet vadászpilóta nevét.

Egyébként itt az egyik század is a Puma nevet viseli, azt a nevet, amiben annak idején apám is harcolt.

Az is érdekes, hogy apám ekkor még nem végzett Ludovikát – később elvégezte itt az altiszti tanfolyamot, így megkaphatta a zászlósi rendfokozatot –, hanem Székesfehérváron végezte el a Remoszt, ami egy repülőgépmotor-szerelő iskola volt. Az egész évfolyam több száz emberből állt, ebből a két legjobbat – ebből apám volt az egyik – elvitték vadászpilóta-képzésre. Egy gép repüléséhez nagyon kell ismerni a gépet motorikusan, de ezt már apámnak nyilván nem kellett tanítani. Ez az átképzése olyan jól sikerült, hogy elkerült Börgöndre, s a felvidéki bevonulás alatt már magyar bombázókat kísért, de ekkor még nem került harci érintkezésbe.

– A békés időszak után jöttek a háborús évek.

– A magyar légierő 1943. június elsején ment ki a frontra a 2. magyar hadsereg támogatására, ekkortól volt ott apám is. Szintén ekkor Horthy István is repülőtisztként kikerült a frontra, viszont vele az volt a gond, hogy hozzá olyan parancsnokot kellet találni, akinek az ország gyakorlatilag második főméltósága – a kormányzóhelyettes – elfogadja a parancsait. Ez egy remek, sokoldalú katonatiszt, Csukás Kálmán lett, akinek olyan repülőtudása volt, hogy Horthy is felnézett rá, s nem mellesleg még barátok is voltak. Mivel a vadászgépek géppárban repültek, Horthy kísérője Nemeslaki Zoltán, míg Csukás kísérője édesapám lett a bevetéseken.

Apám az első légi győzelmét is úgy aratta, hogy Csukás elvétette a célt, apám viszont lelőtte azt a bombázót, amelyik tüzelt rájuk. Boldogan repültek vissza, de csak a bázison derült ki, hogy tévedésből egy német bombázóval kerültek tűzharcba, s azt lőtte le apám. Azzal védekezett, hogy mivel lőttek rá ő is visszalőtt, s ezt a feljebbvalói elfogadták.

Ehhez azonban azt is tudni kell, hogy az első 92 alkalommal felszállásnál nem találkozott orosz vadászokkal, viszont földi célok – harckocsik, ütegek stb. – ellen bevetették.

– Mennyire volt korszerű ekkor a magyar légierő?

– Egyáltalán nem volt az, elavult olasz duplaszárnyú Fiat gépekkel repültek, amiről már egy első világháborús pilóta leírta, hogy harctéri használatra teljesen alkalmatlanok. Az is tény volt, hogy sokkal több semmisült meg le- és felszállás közben, illetve műszaki hiba miatt, mint amennyit lelőttek közülük. Az orosz gépek korszerűbbek voltak, de a pilótáik rosszabbul képzettek – mert mindig a fordulóharcot erőltették, de ezekben a fordulóharcokban jobb volt a Fiat –, így a magyaroknak sokszor volt esélyük a győzelemre.

A magyar lelemény azonban sajnos elrontotta azt is, ami még jó volt ebben a gépben. Azzal, hogy védelemül, golyófogónak a pilóta mögé beraktak egy vastag acéllemezt, így viszont megváltozott a gép súlypontja, ezzel az átesési sebessége is. Véleményem szerint ez okozta Horthy István tragédiáját is, aki valami miatt lassítani akarta a gépet, viszont ekkor az váratlanul átesett – átfordult – s ebből a zuhanásból mivel már alacsonyan repült, már nem tudta kivenni, emiatt földbe csapódott és szörnyethalt.

A légierőnk technikája csak már a háború vége felé javult fel, amikortól a magyar légierő is kapott a németektől Bf 109-es Messerschmitt gépeket, olyannyira, hogy ezek gyártása Győrben zajlott. Ez az akkori haditechnika csúcsvadászgépe volt, felment 10000 méter magasságig, s a sebessége elérte 750-800 km/órás sebességet. Az orosz gépek rettegtek tőle, mert a saját gépeikkel nem voltak igazán ellenfelek, nem véletlen, hogy a német Hartmann 352 légi győzelmet aratott vele, főleg a keleti fronton. A szövetségesek vadászgépei – a Mustang és a Lightning – már sokkal jobbak voltak, de zuhanórepüléssel egérutat tudott nyerni a bevetésekben a Messer.

– A jobb géppel könnyebb volt a magyar pilóták küzdelme?

– A gép jó volt, viszont az erőviszonyok elképesztően megváltoztak.

A II. világháborús légi harcok során a pumás pilóták összesen 454 gépet lőttek le – ebből 288 volt orosz és 166 amerikai – a saját veszteség részletezve 51 hősi halott, 30 eltűnt, 21 maradandóan sérült, illetve heten estek hadifogságba. Apám 1944-45-ben még 24 gépet lőtt le igazoltan, de ezek mellett volt egy igazolatlan találata is.

– Említette, hogy alig maroknyian szálltak szembe majd ezer géppel, volt bármi esélyük is?

– Sajnos nagyon kevés, ezért van a nagyszámú hősi halott pilótánk. Mégis kidolgoztak egy taktikát, ami adott némi esélyt.

Volt egyébként olyan 19 éves fiatal pumás pilóta – Lőrincz Mátyás –, aki egy ilyen rácsapás alkalmával három amerikai gépet is lelőtt. De hiába volt meg a bátorság, olyan nagy volt a túlerő, hogy az végül mindent eldöntött a levegőben. Érdekes módon a német Luftwaffével nem volt egyeztetés ezeknél az akcióknál, de az előfordult, hogyha a németek légi harcban álltak, akkor magyar gépek is felszálltak segíteni és viszont.

A pilótáktól a kiképzés után elvárták, hogy egy magyar gép öt orosz vadásszal is felvegye a harcot, az amerikaiak ellen ez az arány egy a háromhoz volt, az angolok viszont nagyon jól kiképzettek voltak, ott egy az egyben kellett vállalni a harcot a levegőben.

Egyedül leszállásnál volt sebezhető, amikor lelassult, illetve mivel ekkor már nem volt annyi üzemanyaga, hogy újra harcba szálljon.

– Tudna még olyan érdekességeket mondani, ami konkrétan az édesapjához köthető?

– Volt, hogy a Balaton felett zajlott a légi harc, amikor apám észrevette, hogy egy Mustang a háta mögé került, s várhatóan lőni fog. Nem bírta lerázni, de csak nem lőtt rá a másik gép. Végül egymás mellé értek, s akkor az amerikai jelezte neki, hogy nem tud lőni, mert kifogyott a lőszere. Apám intett neki, akkor te jobbra, én balra, így is lett, elváltak békében, apám pedig leszállt a géppel. A felettesei számon kérték, ha neki volt lőszere miért nem lőtte le az ellenséges gépet, apám viszont erre azt válaszolta, hogy ő katona és nem gyilkos. Később ezt a valóban lezajlott történetet viszontláttam egy amerikai repülésről szóló kiállításon is.

A rengeteg kitüntetése és légi győzelmei ellenére viszonylag alacsony, zászlós rendfokozatban szolgált a magyar légierőnél a háború alatt.

Az már a háború után történt, hogy apám is jelentkezett pilótának az akkor alakult Maszovletbe, a magyar-szovjet légitársasághoz. A felvételt a párttitkár tartotta, aki apámat a repülő múltjáról kérdezte, ő pedig elmondta, hogy vadászpilóta volt a háború alatt. A párttitkár ezen annyira feldühödött, hogy ordítva ki akarta dobni apámat az irodából, de erre az ordibálásra előjött a légitársaság szovjet vezérigazgatója. Tájékoztatták, hogy egy fasiszta repülős kérte a felvételét, aki a háborúban ennyi és ennyi szovjet gépet lelőtt. A tábornok elgondolkodott, majd azt mondta: a háborúnak már vége, nekünk jó pilótákra van szükségünk, aki pedig ennyi sztálini sólymot le tudott lőni, az csak jó pilóta lehet, fel van véve. Apám beállt pilótának, s egész addig ott dolgozott, míg a szovjetek ki nem vonultak a Maszovletből, mert ekkor letartóztatták, s nemsokára jött számára a hat év börtön.

De még a letartóztatása előtt, 1948-ban volt Budapesten a Világifjúsági találkozó, amire Glinka, az ötven légi győzelmes szovjet pilóta is eljött. Őt összehoztak apámmal is, mire apám megemlítette, hogy ők már találkoztak a levegőben, mire Glinka úgy válaszolt, az nem lehet, mert hogyha találkoztak volna, akkor az egyikük most nem lenne már ott ezen a rendezvényen. Apám viszont tovább erősködött, emlékszik, hogy ő bizony egyszer lelőtte a Glinka gépét. Végül kiderült, hogy valóban lelőtte Glinka gépét, de mivel ekkor még kevés gépük volt a szovjeteknek, ekkor egy másik szovjet pilóta repülte ezt a gépet, ő keveredett légi harcba apámmal, s ezután ő valóban nem tért vissza a bevetésről.

Apámnak meglepően jó kapcsolata volt egyébként az oroszokkal a háború után, egyszer az egyik szovjet tiszt egy ilyen találkozásnál meg is mondta mi a baj ezzel a Szentgyörgyivel: a legnagyobb baj az, hogy ön nem ötszáz kilométerre, keletre, vagy ötszáz kilométerre nyugatra született!

– Szerencsére ma béke van már, így elmondaná ön szerint mi az, ami miatt békeidőben valakiből jó pilóta válhat?

– Elsőnek említem a repülés szeretetét, ez mindenekfelett áll. A másik dolog a hihetetlen alaposság. Azt mondják, jó szerencse kell és semmi más, viszont szerintem jó szerencséje csak az alapos embernek van.

Ezek voltak a belső fontos tulajdonságok, de természetesen vannak fizikai követelmények is, az nyilvánvaló, hogy egy pilótának orvosilag egészségesnek kell lennie.

A repülést leginkább befolyásoló külső körülmény az időjárás. Előfordulhat, hogy az orrunk előtt csap bele egy villám a gépbe, s akkor is észnél kell lennünk. Az időjárás leszállásnál is fontos tényező lehet, előfordulhat, hogy emiatt egy adott reptér nem tud fogadni, ekkor kell elővennünk a bátorságunkat, hiszen az üzemanyag véges, nekünk pedig a gépet az utasokkal valahol épségben le kell tenni. Mi, pilóták vagyunk a gépen a parancsnokok, így mindig nekünk kell bátran és felelősséggel döntenünk és cselekednünk.

Minden népnek, nemzetnek szüksége van hősökre. Olyanokra, akik a legnehezebb helyzetben is példaként szolgálhatnak, akikre fel lehet nézni és erőt meríteni életük történéseiből. Ők megmutathatják nekünk, hogy bármilyen kedvezőtlenül is alakulnak a dolgok, mindig van remény. Ezzel az írással egy mozgalmas életű embert, egy ilyen hőst szerettünk volna mindenki elé példaképként állítani, vitéz Szentgyörgyi Dezső vadászpilótát, a második világháborús magyar légierő legeredményesebb ászát.

– Végső búcsút vettek Frankó Endrétől, az utolsó Puma-repülőtiszttől

– Megint megrongálták a legendás magyar vadászpilóta sírját