Alexandru Vaida-Voevod: Nemzeti céljainkhoz a nemzetközi páholyon át vezet az út. – Már 1848–1849 során sem sikerült a nemzetiségeket megnyerni a magyar szabadság ügyének. – Szakács Árpád téved és pontatlanul fogalmaz. A magam részéről a vitát befejeztem, talán kicsit későn. –
Szorgos román szabadkőművesek
Hogyha a román történészek nem tartják történelmietlennek a román szabadkőművesség politikai motivációit kutatni, sőt nagyon is fontos témának tekintik, akkor magyar kollégáik miért kerülgetik, mint ördög a tömjénfüstöt?
Alexandru Vaida-Voevod egykori magyar országgyűlési képviselő, később háromszoros román miniszterelnök – a trianoni diktátum aláírásának idején is – érdekes dolgokat állított 1937-ben, a Cuvântare către naţiunea română/A román nemzethez címzett beszédben: „Sok mindent tapasztaltam már az életemben, és a saját szememmel láttam, nem csak hallomásból. Én is szabadkőműves voltam. Ionel Brătianuval éppen Párizsban tartózkodtunk, és mivel a békekonferencia delegáltjainak nagy része szabadkőműves volt, a körülmények miatt bele kellett bújnom a bőrükbe (sic!). Ott a saját szememmel láthattam, hogy a francia szabadkőművesség zsidó jellegű (jidovita), bajtársias szövetségben van Moszkvával és a nagy nemzetközi zsidó kapitalizmussal.”
A zsidóellenes felhang a harmincas évek Romániájának jobbratolódásával magyarázható, amikor Vaida-Voevod a szélsőjobboldallal kokettált. Akkoriban az exminiszterelnök mindent elkövetett, hogy elfedje szabadkőműves kötődéseit – az egy más kérdés, hogy ezt akkor miért tartotta fontosnak. De hogyha a román érdekek legfőbb képviselője azt mondta, hogy a párizsi békekonferencia delegáltjainak nagy része szabadkőműves volt, és úgy gondolták akkor, hogy a hálózatrendszerüket kihasználva hatékonyabban küzdhetnek a román nemzeti érdekeikért – például a Bánátra vonatkozó jugoszláv igények ellenében is –, akkor a magyar történészek miért vetik el ex catedra a szabadkőművesség szerepének vizsgálatát, feltárását?
A látszat ellenére senki sem állította azt, hogy a magyar vagy a román szabadkőművesek felelősek Trianonért, az ilyen egyszerűsítő állításokat leginkább Ungváry Krisztiánék szeretik hangoztatni, hogy ezzel egy csapásra elhiteltelenítsék az árnyaltabb megközelítéseket. Ha a szabadkőművesek tejet és kenyeret osztogató jótét lelkek lettek volna – bizonyára ilyen világboldogító hippik is voltak köztük –, akkor inkább társadalomtörténeti érdekesség lenne a páholymunka, de minthogy egy politizáló, a társadalmi rendet gyökeresen átalakítani akaró társaságról van szó, a francia szabadkőművesség párhuzamosan zajló kultúrharcának itthoni, ötödik hadoszlopáról, így fel kell vetni a kérdést: hogyan vezetett az út a Demokratia Páholyból és a Galilei Körből egyenesen Károlyi Mihály kormányáig és a Tanácsköztársaságig, magyarán az összeomlásig?
Mennyire tartható állítás, hogy egy titkos társaság nemzetközi hálózata egyáltalán nem hatott az akkori eseményekre, nem alakította azokat, annak ellenére, hogy egytől egyig befolyásos személyekből állt? Sőt, a hálózatuk – melybe a magyargyűlölő (Ablonczy Balázs minősítése) Stephen Pichon francia külügyminisztertől kezdve Edvard Benešig sok vezető politikus tartozott – igazából fabatkát sem ért?
De nézzük meg a román testvéreiket! Román történészek szerint ők valóban hazafias megfontolásból lettek szabadkőművesek, hisz felismerték a hálózattal járó előnyöket és viszont, a franciák is így, új keleti páholyok alapításával akartak még több informális hatalmat szerezni a gargantuai új Romániában. Persze tudjuk, hogy 1919 márciusára a békekonferencia szakbizottságai már elkészítették a határjavaslatokat és azt is, hogy a románoknak 1916-ban még Dobrotint is megígérték, mert nekik akkor nem csak Erdélyre és a magyar alföldre fájt a foguk. A diplomáciai irataikból kiderül, hogy végig bizonytalanok voltak, lényegében akkor is gőzerővel küzdöttek az új határok szentesítéséért, amikor elvben már minden az ölükbe hullott. Nem is az a kérdés, hogy mit értek el a szabadkőműves-kapcsolataikkal, hanem az, hogy miért gondolták, hogy csak így érhetik el a céljaikat? Miért gondolta azt Alexandru Vaida-Voevod és a román delegáció, hogy majdhogynem kötelező belépniük a Grand Oriens Nagypáholyhoz tartozó Ernst Renán páholyba, hogyha hatékonyan akarnak küzdeni nemzeti érdekeikért, hogy előnyhöz jussanak azokkal az államokkal szemben, amelyekkel területi és egyéb érdekvitáik voltak?
Alexandru Vaida-Voevod hagyatékát a kolozsvári történeti múzeumban őrzik, nyilvános és kutatható. Ott található a Carte d’identité Maçonique, vagyis a szabadkőműves-tagkönyve is. De a bukaresti nemzeti levéltár „Francomasoneria” című fondjában is megtalálhatjuk az 1921–1945 közötti román szabadkőműves dokumentumokat, négy iratfolyóméternyit. Az iratanyag leírásában többek között ezt is olvashatjuk a román szabadkőművesek akkori céljairól: „a páholyok által vagy egyéni szinten a román szabadkőművesek 1918-ban intenzíven küzdöttek Románia egységének visszaállításáért, úgy a bánáti, körösvidéki, máramarosi, bukovinai és a havaselvi országtanácsban, ahol a feltétel nélküli egyesülésért szálltak síkra, mint a párizsi békekonferencián is, hogy elismertessék az új országhatárokat” – írta Doina Cimpoeşu, a fondot feldolgozó levéltáros.
Alexandru Vaida Voevod a intrat în masonerie pentru a ajuta România la Conferinţa de Pace de la Paris din 1919 – vagyis Alexandru Vaida Voevod belépett a szabadkőművességbe, hogy segítse Romániát az 1919-es párizsi békekonferencián – ezzel a címmel jelent meg az Adevarul című, legolvasottabb román napilap cikke 2013 novemberében. (A roppantul tájékozott emberek kedvéért megjegyzem, hogy ez nem bulvárlap, mert akkor nem publikálna benne Gabriel Liiceanu).
Tudor Sălăgean román történész – a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum igazgatója, a Szabadkőművesség Erdélyben című tanulmánykötet szerkesztője, írója – ebben a cikkben több érdekes dolgot is állít: kutatásai szerint Alexandru Vaida-Voevod igen magas szintre jutott el a szabadkőművességen belül, 33. fokozatú mester, Grand Inspector General (legfőbb felügyelő) volt. A történész megjegyzi, hogy Vaida-Voevod szabadkőműves mivolta – aki kétszer vezette Nagy-Románia Minisztertanácsát (1919–1920, 1933–1934) és a párizsi békedelegáció egyik fő szereplője volt – Románia legújabb kori történetének egyik „legtöbbet vitatott témája”.
Nem árt tudni, hogy az Ernst Renán páholy vezetője Marcel Huart, a nagy példányszámú Le Temps című napilap egyik vezető szerkesztője volt, és rajta kívül tizenegy befolyásos újságíró tartozott a tagságba, a románok őket is saját propagandájuk szolgálatába akarták állítani. Vaida-Voevod – miután észrevette, hogy „egyes (szabadkőműves) vezetők mennyire befolyásosak” – a Iuliu Maniuval folytatott levelezésében azzal indokolja a páholyba való belépését, hogy a román ügyet feltétlenül napirenden kell tartaniuk és pozitív színben kell feltüntetniük a nyugat-európai nyilvánosságban. Vaida-Voevodot 1919. július 28-án hallgatták meg a Grand Oriens páholyban, ahol már másnap közölték vele a kedvező elbírálást.
A politikus emlékiratai szerint akkor csak négy-öt „munkán” vett részt, és utána eltávolodott a szabadkőművességtől, még a tagdíjat sem fizette be. Tudor Sălăgean mindezt megcáfolta, hisz az 1921-es szabadkőműves tagkönyvében világosan látszik, hogy abban az évben is befizette a tagdíjat, sőt a húszas években többször kapott francia leveleket, amelyeket az erdélyi szabadkőművesség vezetője címen kapott meg. Kérdezem naivan: valóban nem nemzeti ügy a hálózatrendszerek feltárása? Hogyha ez az egész csak mese, akkor miért gondolta azt Vaida-Voievod és az egész román politikai elit, hogy nemzeti céljaikhoz a szabadkőműves-páholyon át vezet az út?
A kérdés megoldását nem Romsics Ignáctól várjuk.
Pataki Tamás
Damoklész kardja Nagy-Magyarország fölött
Ténykérdés, mert tudománymetriai adatokkal is igazolható, hogy a szabadkőművesekről szóló összeesküvés-elméletnek Magyarországon kívül semmilyen beágyazottsága sincsen. Ettől persze még elvileg lehetne ez az elmélet igaz is, de ahogyan azt a későbbiekben bizonyítani kívánom, nem az. Először azonban meg kell említenem, hogy Szakács Árpád és Mihályi Balázs félremagyarázta a tudománymetria jelentőségét. Senki sem állította ugyanis azt, hogy csupán az idézettség száma döntő egy tudományos kérdés kapcsán. A laikus olvasó számára azonban mégiscsak jelent valamilyen fogódzót, ha tudja, hogy egy állítás mennyire megbízható közegben jelent meg és mennyire beágyazott a tudományos életben. Innen nézve viszont a szabadkőművesekről szóló összeesküvéselmélet nem más, mint egy ezoterikus elbeszélés, amely kívül esik a tudományosan komolyan vehető magyarázatokon. Amennyiben Raffay Ernőtől eltekintünk, akkor komolyan vehető történész komolyan vehető helyen erről nem írt, csak az ellenkezőjéről.
Mihályi Balázs az eddigi cikkekből hiányolja továbbá a tényeket, holott Ungváry Krisztián többet is írt. Megnevezett több vezető szabadkőművest, aki az ezeréves határokért küzdött, utalt arra, hogy ők alkották a mozgalom túlnyomó többségét és felajánlott ezzel kapcsolatban egy ellenpróbát is.
Mihályi Balázs talán akaratán kívül, de Trianon legfontosabb okára világított rá azzal a két szöveggel, amelyet Raffay Ernő kötetéből idézett. Ezekben két szabadkőműves-páholy érvelt az általános titkos választójog megadása mellett, illetve ellene.
A dokumentumok rámutatnak arra, ami Trianon legfontosabb oka, nevezetesen az, hogy Magyarország lakosságának 47 százaléka még az 1910-es népszámlálás szerint sem volt magyar nemzetiségű. Románok és szerbek esetében ráadásul Magyarország szomszédságában saját nemzetállamok is léteztek. Amennyiben megadták volna az általános és titkos választójogot, akkor előre lehetett tudni, hogy a történelmi Magyarország hosszú távon aligha lesz fenntartható – ezt már a kor politikusai is így látták és ezt a véleményüket nem nevezhetjük tévesnek. A történelmi lecke ugyanis nem hiányzott: már 1848–1849 során sem sikerült a nemzetiségeket megnyerni a magyar szabadság ügyének. Az orosz intervenció és a Habsburg-restauráció ugyan elfojtotta a már-már polgárháborús szembenállást, de a hamu alatt a parázs nem szűnt meg izzani.
Fel kell tenni tehát a kérdést, hogy egyáltalán lehetséges lett volna fenntartani azt az állapotot, amely a lakosság 94 százalékát kizárja a választásból (választójoggal 1914 előtt csak hat százalék rendelkezett)? A válasz nyilvánvalóan nemleges, hiszen Európában mindenütt sokkal nagyobb arányú volt a választójogosultság. Ravasz László hétéves (tehát Szakács Árpád állításával szemben egyáltalán nem rövid) szabadkőműves-karrierjének végére is ez a probléma tett pontot, Ravasz ugyanis ellenezte az általános és titkos választójogot, mert tartott a nemzetiségek elszakadásától. A következő kérdés pedig az lehet, hogy amennyiben Magyarország mindkét háborút megnyerte volna, akkor hogyan tudta volna kezelni azt a problémát, hogy lakosságának jelentős része nem kíván Magyarországhoz tartozni? Lehetséges lett volna kizárni a választójogból nemzetiségi alapon állampolgárokat? A válasz nyilvánvalóan erre is nemleges. Egykorú példaként a polgárháborús Oroszország említhető, ahol szintén jelentős nemzetiségi mozgalmak bontakoztak ki, és több nép is kivívta (ideiglenes) függetlenségét. A 20-as, 30-as évek történetét ismerve aztán láthatunk lehetséges forgatókönyveket arra, hogyan lehet „kezelni” azt a „problémát”, ha egy nép(csoport) nem kíván egy adott országhoz tartozni: népirtással, erőszakos asszimilációval, át- és kitelepítésekkel, országos terrorral. Ezek egy részében sajnos a trianoni utódállamok is élen jártak. A folyamat végén aztán a Molotov–Ribbentrop-paktumot láthatjuk.
Trianonnak, pontosabban a történelmi Magyarország bukásának több oka is volt. Elsősorban nyilván a vesztes világháború – aminek elvesztéséhez a szabadkőműveseknek semmi köze sem volt. Másodsorban pedig az, hogy az országon belül zárt etnikai tömbökben is élő nemzetiségek nem voltak elmagyarosíthatók és nem is akartak Magyarországon belül élni – ehhez sem volt a szabadkőműveseknek semmi köze. Itt utalnék arra a tényre, hogy már 1918 előtt is a magyarok 456 településen vesztették el többségi státusukat, illetve arra, hogy Jugoszlávia is azonnal szétesett, amint a nemzetiségei lehetőséget láttak az elszakadásra. A Károlyi-kormányzat ballépései nem sokat osztottak-szoroztak: a „nem akarok többé katonát látni” kifejezéstől elhíresült Linder Béla például nem több, mint nyolc napig volt hadügyminiszter. Hatos Páltól azt is tudhatjuk, hogy az állítólag gyengekezű Károlyi-kormány idején mintegy ezer embert végeztek ki azért, mert szembe szegült a törvényes renddel. Trianon kapcsán sokkal inkább a magyar politikai elit kudarcáról érdemes beszélni: miért nem tudtak vonzó alternatívát kínálni a nemzetiségeknek? Erre évtizedeik lettek volna. A katonai megszállás persze csak 1918–1919-ben következett be egyes területeken, de a magyarság ezeket a területeket valójában már a XIX. században elvesztette: amikor partner helyett alárendeltként tekintett Szent István országának más nemzetiségű lakóira. A szabadkőművesekkel történő árnyékbokszolás szomorú tanúbizonysága annak, hogy a problémát a mai napig nem sikerült megérteni, súlyának megfelelően kezelni.
Ványai Márton
A szerző történész
Szabadkőművesek, propagandisták, besúgók
Szakács Árpád téved és pontatlanul fogalmaz. 1985 őszén Raffay nem megvádolt szovjetellenes és antikommunista szakirodalom terjesztésével, ezt a „bűnt” valóban elkövettem. Ezt ő jól tudja, hiszen már 1981-től, amikor az illegális „Beszélőt” Szegeden, egyetemi kollégáim között terjesztettem, egyik hűséges vásárlóm volt. Ha jól emlékszem, akkor egy-egy példányt 200 forintért árultam, és felsőbb kapcsolatomnak, Szilágyi Sándornak 200 forintot fizettem én is darabjáért. Raffay szegény nem egyetemi főnökei utasítására volt kénytelen engem a pártbizottságon feljelenteni, és ha Szakács most nem akarja elhinni, hogy én már az 1970-es évek második felében antikommunista voltam, akkor ezt vitassa meg kedvenc háziszerzőjével, ne engem próbáljon rágalmazni. Ha elolvasta volna a Magyar Filozófiai Szemlében 1980-ban megjelent tanulmányomat, akkor olyan csacsiságot nem írt volna le, hogy ebben „vulgármarxista ömlengéssel éljeneztem a rendszert”. Marx és Engels nemzeti kérdésről írott cikkeinek, leveleinek stb. elemzése során egyetlen sort sem írtam a létező szocializmusról. A MFSZ akkori illetékes szerkesztője az állásával játszott, amikor kiharcolta, hogy a tanulmányom (eredetileg egyetemi doktori disszertációm) megjelenhessen. Nem kevesebbet állítottam- bizonyítottam ebben, mint azt, hogy Marx és Engels világforradalmi lázálmokban éltek, azt hitték- remélték, hogy a létező kapitalista rendszer bármely percben-héten-hónapban-évben összeomlik. Rosszul ítélték meg a munkásosztály helyzetét, lebecsülték, félreértették a nemzetek, nemzetiségek mozgalmait stb. A bátor szerkesztő védelmében tanulmányom végére írtam egy sort arról, hogy persze még további kutatások szükségesek, meg Lenin idevágó munkáinak… stb., de ezzel akkor senkit nem tudtam becsapni.
Szakács kínos helyzetben van, de legalább őszinte: bevallotta, hogy a hideg verejték ütött ki a homlokán, amikor felszólítottam, hogy tárja elénk azokat a Szabó Ervin írásokat, amelyekből kiderül, hogy a jeles szociáldemokrata (egyes szakértők szerint: anarcho-szindikalista) népművelő magyargyűlölő kommunista volt. Nyilván az elmúlt hetekben kétségbeesetten falja-olvassa Szabó tanulmányait, cikkeit, könyveit, és csak nem találja a rágalmát alátámasztó írásműveket.
Kovács Kálmán nevű hallgatómra nem emlékszem, de ha Szakács kicsit óvatosabb, és hallott volna már a forráskritikáról, akkor nem idézte volna őt. Szoktam volt egyetemi előadásaimon, a szemináriumaimon tréfálkozni, viccelődni, de ilyen ostobaságot, amit Kovács állítólag valakiktől hallott (tehát nem volt fültanúja) soha nem mondam. Sejtem, hogy Kovács mit értett félre. Voltak hajdanán Szegeden Történész Diáknapok, mindenféle tréfás vetélkedőkkel, tanár-diák focimeccsel stb. Egy alkalommal néhány tanárt a KISZ-klubban (akkor már JATE-klubban) a színpadra kiültettek a diákok, és két „inkvizítor”-diák mindenféle szörnyűséges bűnökkel vádolt meg minket, aztán „védekeztünk”, ahogy tudtunk. Az egyik „inkvizítor” buta volt, a másik okos a szerepe szerint. Amikor rám került a sor, a „buta” azt olvasta a fejemre, hogy éjszakánként a Tisza-parton a sötét erdőben libatenyésztésre tanítom a diákokat. Az okos kijavította: nem libatenyésztésre, hanem liberalizmusra tanítja a diákokat! – kiabálta, majd megkérdezte, mit tudok a mentségemre felhozni, mielőtt máglyára küldenének engem is. Töredelmesen bevallottam, hogy ez igaz, tanítom a liberális gondolkodók tanait, de nem meggyőződésből, csak pénzért. A teremben felharsanó nevetés igazolta, hogy a történész diákok tudták, hogy csak ügyetlenül védekezni próbálok, nagyon is komolyan, meggyőződéssel tanítottam.
Szakács sem, Tóth Gy. László sem érti, hogy Raffay (ellentétben Tóth állításával) igenis azt hiszi- terjeszti, hogy mindenről (az I. világháborúról, a monarchiák összeomlásáról, Trianonról stb.) a szabadkőműves (zsidó-liberális-kommunista) világösszeesküvők tehetnek. Különösen szórakoztató volt olvasni, hogy a már ma sem idézett, nemzetközi szinten nem ismert Raffayról Tóth azt hiszi, hogy évszázadok múlva is ismerni fogják a nevét.
Szakács téved: Ungváry Krisztián nem egy tézist adott elő, hanem 224 oldalas könyvének 275 lábjegyzete közül az egyikben az egyik mondatot rosszul fogalmazta meg. Ezzel szemben Szakály Sándor jó hat évvel ezelőtt kifejtette, hogy az 1941-es zsidó deportálás tulajdonképpen „idegenrendészeti eljárás” volt. Sokan, alaposan megbírálták ezért, és ő semmiféle érvet nem tudott álláspontja védelmében előadni. Ideje tehát lett volna arra, hogy alaptalan, holokauszt-relativizáló gondolatficamát visszavonja, eddig nem tette.
A magam részéről Szakáccsal a vitát befejeztem, talán kicsit későn, de rájöttem, hogy erre a polémiára is áll, amit Esterházy Péter mondott: „… bizonyos szint fölött az ember nem megy bizonyos szint alá…”
Karsai László
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
