Van-e köze a hazai és nemzetközi szabadkőműves mozgalmaknak a történelmi Magyarország szétveréséhez? – Úgy tudom, hogy a párizsi Grand Oriens Nagypáholy háború alatti Monarchia-ellenes törekvéseit sem tagadja senki.
Történelmi narratívák háborúja
A marxista-liberális emlőkön nevelkedett történészek kora lejár lassan.
Van-e köze a hazai és nemzetközi szabadkőműves mozgalmaknak a történelmi Magyarország szétveréséhez? A Szakács Árpád által a hazai közélet porondjára bedobott újabb „kézigránát” az eddigieknél is jóval nagyobbat szólt, és egyáltalán nem véletlenül. Korábbi sorozatában, melyben felhívta a figyelmet arra a bájos jelenségre, miszerint a jobboldali nemzeti kormányt lépten-nyomon pocskondiázó, fasisztázó liberális értelmiségi közeget voltaképpen a jobboldali, nemzeti kormány tartja el, élteti, táplálja, unisono hörgés és sikoltozás fogadta.
Most pedig itt van a XX. századi történelmünk talán legveszedelmesebb taposóaknája, az úgynevezett szabadkőműves-vita. Hogy azonban érthető legyen, milyen neuralgikus pontot találtak el Szakács Árpád sorai, és miért reagált a másik oldal olyan vehemens, kocsmai stílusban, érveket mellőzve, posztó tekintélyelvi alapon, ahhoz lépjünk hátrébb néhány lépést, hogy tisztán láthassuk a frontvonalakat, melyeknek a szabadkőműves-vita csupán egy látszólag jelentéktelen, ugyanakkor igencsak véráztatta szakasza.
Véleményem szerint ezekben a vitákban egyszerre vélhetjük meghallani egy réges-régi harc visszhangjait, és egy, még megvívandó küzdelem „rohamista” előcsatározásainak zajait.
A XX. századi magyar történelmet, illetve kissé kiterjesztettebb formában a kiegyezéstől a rendszerváltásig terjedő történelmünk eseményeit hosszú ideig ellentmondást nem tűrő módon a marxista történelmi narratíva határozta meg. Ez a szemlélet nyomta rá a traumáktól terhelt, pokoli XX. századunk szinte minden egyes fejezetére. E narratíva (noha bizonyos szabályt erősítő kivételek természetesen itt is voltak), lényege a következő: a korszak minden tragédiájáért, minden történelmi traumáért alapvetően a magyar nemzeti szellem, a magyar uralkodó körök „bűnös” politikája a hibás, sőt, a magyar nacionalizmus szinte minden rossz fertőmocsara.
Ezzel szemben a haladó, marxista gondolkodók erejüket megfeszítve próbáltak egy jobb, de mindenesetre internacionalistább igazságosabb Magyarországot kialakítani. Csupán emlékeztetőül, a marxista narratíva néhány sarokpontja: Az első világháborús vereséget a magyar úri körök bűnös, elnyomó politikájának, rövidlátásának köszönhetjük, Károlyi Mihály egy haladó, jó szándékú hős, aki megpróbált tenni valamit, Kun Béla kommunista tanácsköztársasága maga a megtestesült dicsőség, a társadalmi haladás fényes mérföldköve, amit a gonosz, magyar nacionalista fehérterror kegyetlenül vérbe fojtott, ártatlan kommunisták százait végezve ki bestiális módon.
Trianonért is a magyar elnyomás a felelős, Horthy kormányzása valójában a fasizmus térhódítása, az antiszemitizmus erősödése is a magyar úri körök, a nacionalizmus ténykedésének köszönhető. A második világháborús vereség is e bűnös politika következménye, végtére is mi támadtuk meg a Szovjetuniót. „Szerencsére” a „dicsőséges” vörös hadsereg megszabadította sokat szenvedett népünket a magyar és német fasiszták elnyomásától, és „végre” ránk köszöntött a várva várt szabadság.
A rendszerváltást követően természetesen a marxista dogmák a maguk formájában nem voltak fenntarthatóak. Ám ahelyett, hogy egészséges, kiegyensúlyozott nemzeti-polgári narratíva helyettesíthette volna lépésről-lépésre a többrétegű hazugságok, féligazságok és csúsztatások ingoványos talajára épült marxista narratívát, a liberális értelmiség dominanciájának, és a nemzeti érzelmű értelmiség izolációjának és szétforgácsoltságának köszönhetően a marxista történelmi narratívát agresszív, inkvizíciós gőggel váltotta fel az eleinte az SZDSZ szellemi holdudvarához köthető, manapság pedig több párt által is lelkesen fenntartott és támogatott internacionalista, globalista, liberális narratíva. Az az apró kis különbségtétel azért feltétlenül megjegyzendő, hogy a fény ezúttal nem Moszkvából jő, hogy bevilágítsa elmaradott, setét honunkat, hanem természetesen Brüsszelből, honnan máshonnan…
Na most, mit ad Isten, ez a liberális narratíva kilencven százalékban a marxista narratívára épül, ami ellen korábban oly hevesen csatasorba látszott állani. Miért? Lévén, közös ellenséget láttak és látnak a magyar nemzeti eszmében, a hazafi patriotizmusban, mely fogalmakról hallani sem akarnak, s mely fogalmakat nem ritkán gyorsított eljárásban nácizmusnak és fasizmusnak ítélnek. Ebben meglepően egységes a jogfolytonosság.
A liberális történelmi narratíva továbbra is a magyar úri körök bűnének is hibájának ró fel szinte minden megrázkódtatást, Trianonért a magyar elnyomást teszi felelőssé, és a Horthy-korszakkal kapcsolatban is zavarba ejtően hasonló álláspontra helyezkedik, mint marxista jogelődje. Elméletileg a kommunista diktatúrát nem fogadhatta el történelmi vívmányként, a gyakorlatban – a kisebb rossz elve alapján – mégis.
A liberális megmondóemberek sajátos pragmatizmusról tanúbizonyságot téve elárulták antikommunista gyökereiket, és ahogy mindig tették, „élcsapatként” a lomha, értékelhető szellemi teljesítményre többnyire képtelen magyar baloldal ideológiai gyarmatosítása révén átvették az irányító szerepet.
Na már most, véleményem szerint mind a marxista, mind a liberális történelmi narratíva egyoldalú, tendenciózus kinyilatkoztatásokra, politikailag determinált csúsztatásokra, valamint alkalmanként nyílt és egyértelmű hazugságokra épít. Sajátos módon, még harminc évvel a rendszerváltást követően is kijelenthetjük, hogy a két narratíva alapvető dogmái csaknem sértetlenek a meghatározó tudományos és értelmiségi körökben. Ha valaki mégis ellenvéleményt merészelt megfogalmazni a narratíva bármely toposzával kapcsolatban, annak azonnali és megfellebbezhetetlen következménye a már jól ismert, és unos-untalan alkalmazott fasisztázás, antiszemitázás, és a magyar szellemi életből való, inkvizíciós dühvel végrehajtott száműzetés.
Vagy fogalmazzunk inkább úgy, egészen mostanáig ez volt a helyzet.
Az erőviszonyok ugyanis az elmúlt tíz-egynéhány esztendőben megváltoztak. A magyar médiapiacot immár nem kizárólagosan a liberális/és vagy marxista narratíva emlőin nevelkedett megmondóemberei uralják. Az egyoldalú médiatúlsúly kiegyenlítődött. Hogy milyen mértékben, annak megítélése politikai beállítottság, ízlés, világnézet alapján eldönthető, és eldöntendő, az viszont bizonyos, hogy a médiajelenlét megszűnt egypólusúnak lenni. (Jellemző, hogy akik most jobboldali médiatúlsúly miatt jajveszékelnek, valahogy elfelejtettek akkor is jajveszékelni, amikor egyértelmű baloldali, liberális médiatúlsúly dominált az országban, lévén, mindig is azt az állapotot tartották a dolgok természetes rendjének, az eleve elrendelt, állapotnak.)
Az sem mellékes körülmény, hogy mind a marxista narratíva, mind a liberális narratíva szószólói bizonyos kérdésekben a kölcsönös érdekek alapján helyezkedtek közös platformra. Ilyen kérdésekből akad jó néhány, és nem járunk messze a valóságtól, ha hozzátesszük, ezek a kérdések hiperérzékeny területekre vezetnek minduntalan.
Ilyen kérdés a látszólag egy szűk időszakot érintő szabadkőműves vita is, melynek lényege – ellentétben az Ungváry Krisztián által tudatosan csúsztatva beállítottal, nem az, hogy vajh a szabadkőművesek tehetnek-e kizárólag Trianonról, hanem az, hogy ha volt a hazai és nemzetközi szabadkőműves társaságok radikális csoportjainak szerepe a történelmi Magyar Állam szétverésében, akkor az milyen mértékű volt. A vita nemcsak hogy legitim, de erősen indokolt is, úgy a korabeli források, mind az elmúlt években készült összegzések alapján.
A leginkább a liberális narratívához köthető vitapartnerek feltűnő módon kerülik az érveket, és zavarbaejtő személyeskedésekbe fúlva kelnek ki a dogmákat megkérdőjelezők ellen. Tegyük most félre azt a tényt, hogy önmagában ez az indulat is sokat elárul az ügy neuralgikus természetéről, és azt se vegyük figyelembe, hogy a legitim és indokolt vita végeredménye mi lehet, mi lesz majd.
Ezeknél talán majdhogynem fontosabb, hogy a vita rávilágít egy égető problémára: még mindig csak körvonalaiban látszik kibontakozni az, a marxista és az arra erősen rímelő, egyoldalú liberális narratíva helyébe léptethető és léptetendő, kiegyensúlyozott, korszerű, nemzeti szemléletű narratíva. Éppen ideje lenne, hogy a fiatal, felkészült történészek szisztematikus munkával nekigyürkőzzenek egy új szintézisnek, egy felvállaltan és hangsúlyosan magyar narratívának, amely megszabadítandó a marxista dogmák maradékaitól, az egyoldalú, a magyarság számára rendszerint dehonesztáló, tendenciózusan negatív látásmódtól. Persze máris hallom a másik oldalon felhördülők érveit: megint készül egy horthysta, múltba révedő, a magyar szupremáciát erősítő, nacionalista (ami ugye már csaknem náci) nemzeti mítosz-katyvasz.
Hát nem.
Csak épp lesz végre egy higgadt, és nemzeti szemléletű narratíva is, amely szembenéz azzal, amivel szembe kell nézni, és elismeri azt, amit el kell ismerni. De ami vállaltan és büszkén a nemzeti hagyományok továbbélésére épít, bátran feldolgozza az eddig szőnyeg alá söpört részleteket, és rávilágít az eddig tudatosan elleplezett összefüggésekre, ami nem faji, vagy világnézeti alapon osztja a világot bűnösökre és áldozatokra.
Ideje lenne, ha megszületne az a nemzeti narratíva, amely nem mindenért kizárólag a magyarságot teszi felelőssé, amely nyíltan, vagy látens módon nem a magyar nemzeti gondolat, a patriotizmus, a keresztény alapokon nyugvó, hagyományos értékrend lebecsülését, kigúnyolását tűzi ki célul, amely nem menteget aljas módon egy adott színű terrort, és csak a másik színű terrort tekinti kárhozatra méltónak, amely szembe mer nézni azzal is, amivel nehéz, de bátran, kihúzott derékkal mondja ki a feketéről, hogy fekete, a fehérről, hogy fehér, a vörösről, meg hogy vörös.
Erősen valószínű, hogy nem minden kérdésben lehet közmegegyezésre jutni az új, nemzeti narratíva kidolgozásakor. Nem baj, az új narratíva akkor is összehasonlíthatatlanul kiegyensúlyozottabb kell hogy legyen a most dominánsnak tekinthető liberálisnál.
Hogy volt-e a magyar és nemzetközi szabadkőművesek radikális szárnyának szerepe Magyarország szétverésében? Persze, hogy volt. Volt-e szerepe a magyar uralkodó réteg hibás döntéseinek? Persze, hogy volt. Mint ahogy Károlyiék idiotizmusba hajló naivságának, a nemzet megbocsájthatatlan lefegyverzésének, védtelenné és kiszolgáltatottá tételének, és a pusztulásba vezető defetizmus terjesztésének is volt. És még ki tudja, mi mindennek.
A marxista-liberális emlőkön nevelkedett, az előrehaladás, a pályán való érvényesülés egyetlen lehetőségét az idomulásban, alkalmazkodásban megtapasztaló történészek megkérdőjelezhetetlen dominanciájának kora lejár lassan. Felnőtt egy nemzedék. Ez a nemzedék dolgozik, kutat, kérdez és megkérdőjelez. Olyan dogmákat is, melyek eddig túléltek minden politikai fordulatot. Persze nem csak kutatók, szakemberek nyilvánítanak véleményt; az értelmiség „kívülálló” résztvevőit sem lehet lesöpörni, földbe döngölni tekintélyelvi alapon. Már csak azért sem, mert a tekintélyelvhez nélkülözhetetlen kellék a tekintély. Ami ugye vagy van, vagy nincs.
Tegyük hozzá: az új nemzedék sem tévedhetetlen, az új nemzedéknek is meg kell tanulnia még sok mindent, hogy elvégezhesse a rá váró munkát. A jó hír: ez a munka elkezdődött, és a liberális narratíva kizárólagosságát hirdető műhelyek ezt mind erőteljesebben érzékelik.
Mindig úgy véltem, kétféle emberrel nem érdemes ebben a kérdésben vitatkozni. Azzal, aki szerint minden minket ért és érő rosszért kizárólag mi, magyarok vagyunk a felelősek, és azzal, aki szerint mindenki más felelős, csak mi, magyarok nem. A nemzeti narratívának koherensnek és kiegyensúlyozottnak kell lennie. S ezzel együtt is, mindnek előtt: nemzetinek.
Tudom, sokak számára már önmagában ez gyanús. Nem baj. Majd hozzászoknak ők is.
Bán János
A szerző író
A szabadkőműves-páholyok törekvései
Ha valaki figyelemmel kíséri a szabadkőművesség ürügyén keletkezett „mese–nem mese” vitát, azt kénytelen tapasztalni, hogy az már jóval túllépte az érintett történész-akadémikusnak, Romsics Ignácnak az 1918–19 év eseményeivel, valamint Trianonnal kapcsolatos azon állítását, miszerint: „A nem várt és hatalmas sokk miatt évtizedekig burjánoztak a meseszerű és felelősségáthárító magyarázatok. Ezek egy része még ma is él. […] Újabban az is felmerült, hogy »hazánk szétzüllesztése két évtizedes államellenes összeesküvés eredménye volt, amelynek szálai a szabadkőműves páholyokba vezetnek«.”
Véleményem szerint a vita jelen szakaszában már többről van szó: a történészszakma becsületéről, illetve a történész etikai viszonyulásáról nemzetéhez, a tényekhez és az általa kutatott igazsághoz.
Jómagam nem vagyok a szabadkőműves téma kutatója, de a mások által felsorakoztatott, források megadásával is bizonyított tényeket, amennyiben azokat nem tudom a forráskritika módszereivel cáfolni, tiszteletben tartom és elfogadom hiteleseknek. Raffay Ernő szabadkőművességről írt könyveit mind figyelmesen elolvastam, és bevallom, egyetlen tényszerű állítását sem vagyok bátor mesének minősíteni, sőt a bemutatott folyamatok a reveláció erejével hatottak rám.
Persze a tények ellen is lehet küzdeni, de csakis újabb, meggyőzőbb tények, érvek felvonultatásával. Sajnos ennek nyomait, de még szándékait sem vagyok képes fellelni a Raffay ellen vonulóknál. Annál inkább riaszt egyes hozzászólók vitastílusa. Merre is van az a „szellemi alvilág”? – teszem fel a kérdést U. K. által inspirálva, és gondolkodom el a vitázó stílusán és persze jellemén. Nocsak, talán közelebbi kapcsolatokat ápol ezzel az infernóval? Nem tudom, de nem lepődnék meg, ha beigazolódna a feltevésem.
Térjünk azonban vissza a „meséhez”, amely szerint ugyebár 1918–19-ben Jászi Oszkár nagymesternek és csapatának – valamint szellemi elődeinek – szerepük volt a keresztény magyar állam módszeres gyengítésében, felforgatásában, majd megdöntésében. Raffay tényekkel alátámasztott állításai szerint ez nem mese, hanem a mindennapok szomorú és tragikus valósága. Nem vettem észre, hogy bármelyik ellendrukker cáfolta volna a szerző akár egyetlen állítását.
Úgy tudom, hogy a párizsi Grand Oriens Nagypáholy háború alatti Monarchia-ellenes törekvéseit sem tagadja senki. A Szövetséges és Semleges Országok Szabadkőműves Szövetségének a Grand Oriens Nagypáholy kezdeményezése alapján 1917. június 28–30-án ülésező kongresszusán miként is fogalmazott André Lebey, a Grand Oriens nagymestere, a befolyásos parlamenti képviselő a Monarchia szétzúzását konkrét politikai célként kitűző beszédében? A Habsburgok birodalmának pusztulnia kell, mivel annak politikai rendszere „makacsul semmibe veszi az emberi jogokat és a népek jogait”.
Az idézett Lebey szerint „Közép-Európa életre keltett, megtisztult, megmentett népei megmutatják majd, hogy milyen az a berendezkedés, amely elfogadható, jótékony és üdvös, mert szabad és független…” Lebey főleg a cseheket kezelte nagy megértéssel és szeretettel. „Az új Európában Prága a megbékélés csodálatos központja lesz” – vizionálta az idézett nagymester. Íme, a „mese” egyik további epizódja!
Az egyre terebélyesedő szabadkőműves „mese–nem mese” vita csupán egyik tünete és bizonyítéka a magyar történésztársadalomban évtizedek óta továbbélő volt marxista – most baloldali, balliberális – szellem meglétének. Nagy elismeréssel adózom Boross Péter volt miniszterelnökünk e témával kapcsolatos megállapításainak: „A jelenkori Magyar Tudományos Akadémia történész–filozófia tagozata a nyilvánosság előtt képviselt véleményei alapján nem a magyar nemzeti értékek és érdekek szolgálatában áll, hanem nagyon sok esetben annak ellenében. A múlt képleteit hordozzák magukkal, sőt egyes egyetemi katedrákon olyan természetű mondatok hangzanak el, némelykor alig leplezett nemzeti és kormányellenes megjegyzésekkel fűszerezve, hogy itt valami nincs rendben, az átalakítás a mai napig nem történt meg. […] Még egyszer mondom: az egyetemeken és az Akadémián még mindig nem lett uralkodó szellemiség az, ami az országban már igen. […] Ezek olyan helyek, ahol védelmet, sőt jövedelmet kapnak olyan személyek, akiknek egyértelműen ártó szándékaik vannak.” És vajon mire lenne szükség ahhoz, hogy újból erős és összetartó közösséggé válhasson a magyarság? Az exminiszterelnöknek erre is megvan a megszívlelendő receptje: „Ahhoz történelemismeretekre nevelés kellene, amely a mesék világától és a hagyományoktól kezdődik az óvodában, és olyan erőssé teszi a nemzettudatot, mint ahogyan azt Trianon után, a két háború között sikerült elérni. Ehhez személyiségek kellenek, nemzetnevelés kell, és egy óriási selejtezés, a kártékony szellem kiiktatása a magyar szellemi közforgalomból. Ha sikerül, akkor a nemzet átéli azt a boldogságot, hogy mégis csak magyarnak teremtett minket az Úristen, és az milyen nagyszerű dolog.” (Vö.: Mr. Nyugodt Erő. Boross Péter egykori miniszterelnökkel beszélget Koltay Gábor. Budapest 2019, 149., 201. old.)
Nos, drága felebarátaim, vitázzatok csak kedvetek szerint, de ne feledjétek: a tét nem a szabadkőműves „mese–nem mese”, hanem a nemzet!
Popély Gyula
A szerző történész, az MTA doktora, a Károli Gáspár Református Egyetem volt rektorhelyettese
Az idézettségfétis hátulütői
A magyar szabadkőműves-páholyok 1918–1920-as szerepéről szóló vita kapcsán azt vettem észre, hogy amit Ungváry Krisztián és Karsai László állít a tudományról és a tudományos világ szokásairól, az sajnos nem egészen igaz, illetve nagyon egyoldalú. Ungváry túl optimista, amikor azt írja: „A történelmi tények és a logikus érvelés rendkívül szigorú határokat szabnak a különféle narratíváknak és interpretációknak.” Bárcsak így lenne!
Szakács Árpád tulajdonképpen már jól válaszolt: a tudománymetriai adatok és a tudományos hivatkozások értékeléséhez sok mindenben igazat mondott. Például ezt: „A mai tudományos életnek nevezett hálózatrendszerben az idézettség a lényeg. Ha nem idéznek, senki vagy. A tényeket, az igazságot, egy dokumentum értékét nem annak valódisága dönti el, hanem hogy aki azt nyilvánosságra hozza, annak van-e elég idézettsége. Semmi más nem számít.” Ez a liberális ideológia következménye: csak az számít, amit meg lehet számolni. Mint a száj-és arcsebészet professzora, aki több mint 150 „peer reviewed” nemzetközi közleményt publikált, méghozzá a tíz legjobb orvosi szaklap között szereplő Journal of Clinical Oncologyban, tudom, hogy ez a számozásfétis nevetséges. A lapokban közölt közlemények egymás közötti idézettségét adják össze néhány statisztikai trükkel finomítva. Ha valaki, mint én, a regionális kemoterápiával foglalkozott, akkor nincsen sok idézettsége, mert ez a kezelési módszer még mindig kísérleti, és ezért nem gyakran használt. Ha ellenben a koronavírust kutatnám, akkor magas lenne az idézettségem, pláne mostanság. Ennek ellenére elég jó a szakmai rangsorolásom a ResearchGate vállalati hálózatnál, mert ott is számolgatnak, és azt mondják nekem, hogy a pontszámom (score) jobb, mint sok más kutatóé. Na és? Ez mit mond? Például lehet, hogy valaki nálam is sokkal jobb, ám nem tagja ennek a hálózatnak. Őt akkor hol és mennyiszer hivatkozzák? Aki egyedül ezekben a rangsorokban bízik, már elhagyta a minőség útját. Egy magyar tudós, akit nem idéznek, „pláne külföldön” (ahogyan Karsai fogalmaz, és itt a Nyugatra gondol, mintha a Nyugat még mindig mérce lenne, de nem az, már rég nem), mégis lehet jó szakmailag, mert „teljesen mindegy, hogy egy állítást hányan visszhangoznak, mennyi közpénzt költenek rá, ettől nem lesz valósabb. Egyetlen dolog számít: a tényekkel való bizonyíthatóság” (Ungváry).
Albert Einstein ma nem tudná megjelentetni a híres közleményét a relativitás teóriáról, mert akkor épp nem tartozott az egyetemi elithez és valamilyen svájci hivatalban dolgozott. Ma nem is olvasná el a bizottság a beküldött kéziratát, mert nem egy egyetemről érkezett meg. És pont a Karsai által dicsért „két független szakértő […] írásos véleménye” lehet az, ami megakadályozza egy fontos közlemény publikálását, mert a szakértők egy bizonyos tudományos mainstreamet támogatnak, és ezért visszautasítják az attól eltérő, beküldött írást.
Minden véleményt meg kell hallgatni, meg kell fontolni. És aztán keresni kell az igazságot. Ezt javasolnám ebben az esetben is.
dr. Kovács Adorján
A szerző száj- és arcsebész professzor
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
