Viszonyunk a hazaáruláshoz

A 2019-es EP-választás döntő jelentőségű lehet a magyar nemzet szempontjából.

Magyarországon hazaárulásért utoljára Szálasi Ferencéket büntették meg. Mert a „népi demokratikus államrend” elleni bűncselekményeket talán mégsem lehet ilyen címkével illetni. Nagy Imrét is akkor ítélték halálra, amikor éppen nem követett el hazaárulást. A Kádár-rendszer hazaárulói mind ágyban, párnák között haltak meg. Kádár azzal, hogy 1989-ben meghalt, szinte magával vitte rendszere minden bűnét, vagy legalábbis mindenki úgy tett a rendszerváltás után.

Valóságos tömeggyilkosok százai és kifinomultabb hazaárulók ezrei, talán tízezrei maradtak büntetlenek. És ez a büntetlenség pillanatok alatt bűntelenséggé, ártatlansággá, majd büszkeség tárgyává nemesedett. 1994-ben pedig az okos és erkölcsös magyar választók egyharmada, a megtévesztett SZDSZ-szavazókkal karöltve adott örökre szóló menlevelet gyilkosoknak, tolvajoknak, hülyéknek, ostobáknak, gyáváknak, minden undorító, gerinctelen köpönyegforgatónak.

A privatizáció egyetlen aktusa sem minősült hazaárulásnak, emlékeztetném rá a kedves olvasót, hogy a vizet már majdnem teljesen odaadtuk idegeneknek, és pillanatokra voltunk a termőföld teljes privatizációjától is, ami ebben az esetben is külföldi tulajdonost jelentett volna.

Ha marad a liberális kormányzás, biztos vagyok benne, hogy virágnyelven ugyan, de már a levegő privatizációjáról beszélgetnénk. A közművek rendkívül előnytelen eladása sem volt az, az előrejelzetten veszélyes lakossági devizahitelezés támogatása sem, nem tudott olyasmi történni, aminek szándékát vagy kártételét, legyen az bármekkora, tudatos hazaárulásnak lehetett volna minősíteni.

A liberális felfogás szerint ugyanis Hegedűs hadnagy árulása etikus és erkölcsös cselekedet. Megbüntetése viszont nem az. Nem érthető? Elmagyarázom: Hegedűs hadnagy árulásának következményeképpen kevesebb ember halt volna meg, mint az ostrom folytatódása esetén, még akkor is, ha a törökök lemészárolják az egész várőrséget (mint az nagyon valószínű egyébként). Semmilyen módon nem lehet különbséget tenni a magyar és a török áldozatok között, sőt igazából a magyar védők viselkedése erkölcstelen, hiszen miattuk halnak meg többen, és nem a törökök miatt. Az ő harcuk értelmetlen, hiszen a törökök sokkal többen vannak, úgyis ők győznek.

Ebben az esetben pedig nem is a támadók felelősek az áldozatokért, hiszen ők egy racionális és magától értetődő tényre hivatkoznak ugyanis, arra, hogy miután ők az erősebbek, úgyis ők győznek. Az, hogy végül a magyarok győztek, igazából merénylet a józan ész ellen, és így a hősiesség értéktelenné válik, az áruló „bátorsága” lesz az új hősiesség.

Hegedűs a „hős”, hiszen neki van mersze kimondani, hogy a harc értelmetlen, az önfeladás, a megadás a túlélés egyetlen útja, de ha a kipusztuláshoz is vezet, akkor is etikusabb, mint megölni a törököket, akik csak akkor halnak meg, ha mi harcolunk.

Nyakatekert marhaságnak hangzik? Azért, mert az is. Mégis eszerint él az ország liberális fele, nemhiába akarják kivenni a kötelező olvasmányok közül az Egri csillagokat (is).

Észrevétlenül, mint minden mást is, újradefiniálták a hazaárulás fogalmát. Pontosabban eltüntették a haza fogalmát, és így azt már nem is lehet elárulni többé. Már a kommunisták is azon a hiten voltak, hogy Magyarország nem élhet a maga kenyerén, nem akarhat jót magának, valami külső erő kell, hogy jóvá, értékessé tegye.

Hírdetés

Már a „nyugatosok” is azért jártak Párizsba, Bécsbe, mert meggyőződésük volt, hogy a hazaiak tudják rosszul, oktalan ragaszkodásuk a magyarhoz, tulajdonképpen saját magukhoz, értelmetlen, fölösleges ostobaság. Haladáraink mindig készek voltak arra, hogy akkora áldozatot hozassanak velünk a haladás érdekében, amekkorát ők szükségesnek tartanak. Az ő világukban a mi érdekeink, a mi értékeink, a mi hitünk, a mi identitásunk, a mi boldogságunk, a mi világunk nem esik az ő erkölcseik, az ő kényes etikájuk hatálya alá.

Teljesen jogos az a diskurzus, amelynek tárgya a hazaárulás fogalmának korszerű definiálása és büntethetőségének újbóli megteremtése. A jogosan elfelejtett egykori szocialista miniszterelnök, úgy emlékszem, talán Medgyessy Péternek hívták, azt javasolta, hogy az uniós csatlakozás utáni első európai parlamenti választásokra a pártok közös listát állítsanak.

Az SZDSZ és a Gyurcsány által szorongatott miniszterelnök (nehogy valaki részvétet érezzen) nyilván előre akart menekülni ezzel a gesztussal, mert ő pontosan tudta, hogy milyen gyengén érvelt a kormánya a csatlakozási tárgyalásokon, és vissza fog ütni az, ha a nemzeti érdekek mögé nem lesz képes a teljes magyar politikai elit felsorakozni az EP-ben. A haza és a nemzet elárulásának tehát vannak fokozatai, amelyek még az olyan francia becsületrendes exügynöknek (máig nem tudjuk, kinek az ügynöke volt valójában) is világosak, mint Medgyessy Péter.

A nemzeti minimum megteremtésének bágyadt kísérletére egyébként az MSZP–SZDSZ-konglomerátum válasza Gyurcsány Ferenc volt, ami mindent elmond arról, hogy most mivel kell szembenéznünk. A mai magyar liberálisok ugyanis mind, szocialistától, DK-stól, momentumostól, együttöstől, párbeszédestől, LMP-stől a Gyurcsány mögötti csoportok köpönyegéből bújtak elő. Aki internacionalista volt, az könnyen marad is az, legfeljebb nemzetek felettinek és Európa-pártinak hívja magát, de csak azért van „helyi kötődése”, mert egyelőre még helyi szinten választják az EP-képviselőit, és nem koop­tálják őket. De ez az idő sincs már messze, a reményeik szerint.

Nemzedékek növekedtek fel már úgy, hogy a haza csak a szolgáltatásokat, jogokat és a gyűlölhető, kinevethető, megvethető Mucsát jelenti, amelyet nemcsak el lehet hagyni, hanem el is kell, és legfőképpen el kell érni, hogy mindenki más is rosszul érezze magát ott. Mi pedig, akik itt lakunk, itt születtünk, és itt is akarunk meghalni, mi, akik arra tanítjuk a gyermekeinket, hogy a világ arra való, hogy valahol otthon legyünk benne, eddig eltűrtük ezt, mert azt hitették el velünk, hogy ez a világ rendje.

Itt az ideje felébrednünk. A tolerancia nem az elfogadhatatlan elfogadását jelenti. A szólásszabadság a szavakra vonatkozik, nem a szavakkal való cselekvésre. A képviselői szabadság a hazaárulásra nem vonatkozik. A magyar népnek bármikor jogában áll forradalmat csinálni, ha a jelenlegi kormányzat vagy a kétharmaddal megválasztott és kétszer kétharmaddal megerősített NER nem tetszik neki.

Ráadásul a magyar népnek ez szokása is, habár nem olyan rendszerszerűen, mint a franciáknak, de ha jól számolom, csak az elmúlt száz évben minimum háromszor kergettünk el baloldali, internacionalista söpredéket, akik el akarták rabolni az országunkat. És akkor Gyurcsány kirúgását nem is számolom. Nem nekünk, magyaroknak kell félni forradalomtól, zavargásoktól, hanem azoknak, akik újra ugyanazt a szemetet akarják ránk erőszakolni, mint már annyiszor, csak ezúttal szivárványos csomagolásban.

Nem lehetnénk rosszabb véleménnyel ezekről az emberekről, ennek ellenére hangsúlyoznunk kell, hogy olyan környezetben nőttek fel, ahol nem volt módjuk megismerkedni a nemzeti identitás alapjaival, sőt személyes sorsukat tekintve jól láthatóan más identitások sem találták meg őket. Olyan identitáskeresők ők, akiknek csak az a lehetőségük volt, természetesen a személyes gyengeségük okán is, hogy a számukra elérhető egyetlen identitásképző erőt válasszák, a liberalizmus univerzális képviseletét. Aminek részeként természetesen ellenünkben, velünk szemben, a mi létünk tagadásán keresztül tudják csak meghatározni magukat.

A jelenlegi demokratikus keretek között azonban csak a szavazóknak vannak eszközeik arra, hogy megszabadítsák az országot a hazaárulás ezen formájától. Hiába veszélyezteti nemcsak a nemzeti és az állami létünket az ilyesféle hazaárulók falkája, hanem már közvetlenül a mindennapi létezésünket, biztonságunkat, életünket is, szándékaikat nem kriminalizálhatja semmiféle büntető törvénykönyv, mert a szavazók egy jelentős, habár egyre kisebb csoportjától nyerik a felhatalmazásukat.

A DK-, MSZP-, Momentum-, LMP-, Párbeszéd-szavazók legitimálják azt a politikai ámokfutást, amit az Európai Parlamentben és a nyugati nyilvánosságban a liberális politikai elit művel. Ezeknek a szavazóknak nem gyanús, hogy olyan emberek képviselik őket Brüsszelben, akik inkább ott szeretnek élni és nem itthon?

A 2019-es EP-választás vízválasztó lehet a magyar nemzet szempontjából. Az ellenzéki szavazók újra megkapják a lehetőséget, hogy ne hagyják becsapni magukat. Megint módjuk lesz nem szavazni azokra, akik nem képviselik az ország érdekeit. Valaki beszélgessen már el velük!

Botond Bálint

A szerző szociológus


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »