Visegrád ereje

Mielőtt bármilyen eszmefuttatásba kezdenék, szeretném leszögezni, hogy boldog lennék, ha nem lenne igazam. Nagyon is örömömre szolgálna ugyanis, ha Közép-Európa reális alternatívát nyújtva a jelenlegi válságban a periferikus helyzetből az unió meghatározó erejévé válna. Szeretném elhinni Orbán Viktor helyzetértékelését, miszerint a visegrádi együttműködés sikertörténet, s az EU-ban ez a régió a gazdasági növekedés motorja. Elégedetten nyugtázom, hogy a pozsonyi csúcson a négyek közös programmal lépnek fel, igazából azonban akkor lennék boldog, ha ezt a térséget nemcsak a migránsválság és Brüsszel tehetetlensége, a mag-Európa arroganciája kovácsolná egybe, s a V4 nemcsak valami ellen, de valamiért is a jelenlegi hévvel tudna a jövőben fellépni. Ez az együttműködés a gazdasági potenciált tekintve ugyan még nem, a szavazati arányokat tekintve azonban valós erő, olyan platform, amely képes lehet érvényesíteni a regionális érdekeket az EU-n belül.

A visegrádiak most minden eddiginél jobban együtt vannak. Mutatja ezt a nyugati, mindenekelőtt a német sajtónak a varsói egyeztetés előtti írásaiból kiérezhető félelem is. Az újsütetű népvándorlás és az unió válsága, megoldásként pedig a nagyok által képviselt szorosabb együttműködés, Németország sokaknak nem tetszően megnövekedett aktivitása, valamint a közép-európaiak morgására a „régi Európa” által mutatott érzéketlenség a korábbiaknál sikeresebben söpri szőnyeg alá a potenciális belső konfliktusforrásokat, s domborítja ki Lengyelország régióhoz fűződő ambícióit. Sok dolog együtt áll tehát a sikerhez, mégsem szeretném a vágyakat valóságként beállítani, s a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani az együttműködésnek.

Már csak azért sem, mert nyilvánvalóak a négyeken belüli törésvonalak is. A mostani csúcstalálkozó kapcsán elhangzottakból is kiolvasható, hogy közös alap a menekültekkel szembeni kisebb-nagyobb távolságtartás és az idegenkedés az unió bürokráciájától, a félelem a föderális berendezkedés erősítésétől. A migrációs nyomás enyhülése azonban könnyen véget vethet a V4 virágzásának. Az EU-val szemben a hazai fogyasztásra szántnál érezhetően finomabbra hangolt bírálatokból is kiolvasható ugyanis az érdekek eltérő volta.

Míg Orbán a megszokottnál udvariasabban, de lényegében az Európai Unió teljes tehetetlenségéről beszélt, addig a szintén kemény lengyelek inkább Berlinre fókuszálva több nyitottságot kértek a számukra oly fontos biztonsági kérdésekben. A csehek a gazdasági fejlettség gyorsabb kiegyenlítését tartották fontosnak, Fico pedig inkább csak az EU intézményei és a tagállamok közötti kommunikáció megváltoztatásának szükségességére szorítkozott. Prága közép-európai aktivitása a V4-es elnökség leadásával érezhetően tovább fog lanyhulni, míg a régiós irányítást formálisan is átvevő Varsó minden bizonnyal ki fogja használni ezt a fél évet a visegrádi lobbin keresztül saját pozícióinak erősítésére, de aligha tart ki a mostani karakánsággal a régió mellett, ha a mag-Európa összezár, és Közép-Európa marginalizálódását érzi. Pozsony eddig is ügyesebben lavírozott, mint a Nyugat alkonyát hazai kommunikációja központi elemévé tevő Budapest, s uniós elnökként inkább a kompromisszumokra, semmint a szembenállásra helyezi a hangsúlyt. Ebben a helyzetben pedig sajnos inkább csak álom marad a V4-et első számú prioritássá tevő magyar külpolitika törekvése, hogy ezen az együttműködésen keresztül törjön ki az elszigeteltségből, és legyen meghatározó hatással Európa jövőjére.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 27.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »