Az Állatkertben (!) ünnepelték a napokban a Pa-Dö-Dő lányok együtt éneklésük harmincadik évfordulóját. Bizony, már három évtizede boldogít minket a két lány, ha ez a boldogság… A siófoki Interpop fesztiválon tűnt fel a duó. Feltűnt. Laár András írt nekik dalt, valami poénos-tengerészest. A produkció szürreális volt, groteszk, a két testes hölgy előadói stílusának köszönhetően. Belőle bármi kinőhetett volna. Formabontó mivoltánál fogva akár nemzetközi siker is. Aztán fájdalmasan hazai lett.
Laár – egyébként tiszteletet parancsoló módon – hátat fordított a lehetséges sikernek, mert buddhista kolostorban való meditálásra érzett belső késztetést. Helyét Pa-Dö-Dő vonatkozásban más szerzők vették át. A lányok be-besegítettek a szövegírásba, így született meg a nagy áttörés Szása személyében.
Két apró hiba került a történetbe: az egyik, hogy ezt a témát, hasonló iróniával de sokkal humorosabban feldolgozta már néhány évvel azelőtt az Aurora nevű punk együttes.
A másik, hogy a győri undergrund banda Viszlát, Iván című kazettáját még pult alól, kartondobozból lehetett vásárolni, addig a két hölgyike már a konkrét kivonulás idején, az új demokrácia alapzajába üvöltötte bele Szása búcsúztatóját.
Kicsit olyanná váltak ezáltal a hölgyek, mint az állatkertben plexiüveget döngölő komisz gyermekek, akik látszatra harci helyzetben állnak a fenevaddal…mely már egy ideje kimúlt.
Ezzel akaratlanul is kihangsúlyozták a győri punkok dzsungeljáró-veszélyvadász mivoltát, akik „hálából” nem annyira dicsérő kontextusban megemlítették a lányokat később Táncdalfesztivál című dalukban.
Csordogáltak is a Pa-Dö-Dő slágerek, de sajnos tényleg csak csordogáltak. Igaz, egy időben az ország velük kereste Szabó Jánost, és jópofa egynyáriként virágzott az Úszkálunk, de a többi, innen a hangszóró túlsó oldaláról erőltetett image dalnak tűnt.
A Szása-búcsúztatásnál egy fokkal bátrabb cselekedetnek bizonyult 2002-ben, a Terror Háza megnyitóünnepségének tőszomszédságában vidám SZDSZ-bulit „tolni”, de szerencséjük volt a provokációt kulturáltan viselő tömeggel…, vagy szerencsétlenségük, attól függ, mi lehetett a cél.
A CD-kereskedelem behalása és a fellépések kutya vacsorája mivolta miatt fix állas kellett a csajoknak. Na jó, azért ott volt a színház, meg néhány alkalmi összeállás más muzsikusokkal. Vagy X előadó tollaival ékeskedtek valamely zsidó művészeti fesztiválon, független attól, hogy az adott művész megéli, megélte-e zsidóságát, vagy sem. Külföldi rókáról érdemes lehúzni a magyar bőrt is, nemdebár?
Havi fixet azonban csak a Klub Rádió-fanatikus öregasszonyok ezreseiből remélhettek, hullottak azok Fenyőgyöngyén Bulvár György V.I.P. lakóparkos otthonára is, miért ne jutna nekik egy kis morzsika? (Bár rosszmájúan megjegyezhetnénk: nem úgy tűnik, hogy hősnőink morzsákon élnének.)
Mindenekelőtt azzal hálálták meg az apanázst, hogy külön szignált vezettek be (vetettek be?) a szerda délelőtti adássávban esedékes beszélgetős (vagy inkább beszélős) műsorukhoz. „Volt egyszer egy rádió” – kezdődött Mosonyi Alíz magyar meséiből kölcsönzött lélekemelő idézet, melyet az övékével azonos akolból származó vendégeikkel olvastattak fel. Megjegyeznénk: az öregedvén egyre szimpatikusabb Korda György megtagadta a felolvasásra irányuló kérést.
Nem idézek tovább, ha már az Aurorát sem idéztem, de ha valaki el akarja rontani a napját, keressen rá a „mesére” a fentiek alapján! Remélve, hogy minél kevesebben ismerik a szóban forgó, „csodálatos” irodalmi művet, elárulom, hogy a konklúzió az: a magyarok szégyelljék magukat! Így.
De például, hogy nekünk, a mindössze egy vértelen rendszerváltásnyi történelmet (azt is talán gyerekfejjel) átélt generációnak miért kellene szégyellnie magát, arról nem szól a fáma. Ráadásul még két szívünk hölgye sem adott rá soha magyarázatot.
Friderikusz óta tudjuk, hogy „farizeus magatartás” valami olyat nézni/hallgatni, ami nem tetszik. Ha pedig még véleményt is alkotunk róla, elképzelni is nehéz, az milyen kategóriába tartozhat. De ha nem nézzük/hallgatjuk, amivel nem értünk egyet, akkor „egy oldalról tájékozódunk”, persze, hogy hülyék vagyunk. Én inkább azt választom: amiatt kapjak, hogy van rajtam sapka. Nem szemellenzős. Például képes vagyok örülni annak, hogy ez a nyomorult Mosonyi-szöveg már a múlté. Talán kifogytak a lelkes felolvasók, nem tudom.
Van persze, ami pótolja. Közvetlen a csajoké után kezdődik egy visszaemlékezős műsor. „Az idővágányon tolatást végzünk” – hirdeti egy „vasutas” valami elképesztően tahó, furkó hangon. Hiszen tudjuk: rendőr, postás, vasutas… Köszönöm nagyapám nevében a szignált, aki vasutassá kényszerült, miután a mai klubrádiósok egy-két generációval ezelőtt regnáló elvtársai elkommunizálták restijét, és a kicsiny faluban más lehetőség híján helyben kellett maradnia az állomáson.
Amikor készültem erre a cikkre, belehallgattam a múlt heti adás online mentett verziójába. Ekkor már csupán „nemzeti majmok bolygója” voltunk. Ugyanis Magyarországon a demokrácia nyista. Nyilván a derék lányok a következő adást „technikai okok” miatt már nem vezethették le, hiszen véres diktatúra van, vagy ha nincs akkora diktatúra, akkor mégis.
Sajnos a további eszmefuttatásokat már nem élvezhettem. Valami nagyon érdektelen művésznő volt a vendég. Ugyanis a meghívások – kívülről ez a benyomás – inkább a kölcsönös támogatás elvén alapszanak, mintsem a hallgató szempontjait vennék figyelembe. Nem illik, de leírom őszintén, hogy hallgatás közben bealudtam, így valósítva meg a friderikuszi álmot, nem lettem tehát farizeus. Ha be nem aludtam volna, az én (magyar) mesém is tovább tartott volna.
The post Villax Richárd: „Fáj a fejem” – néhány gondolat a pa-dö-dő jelenségről jubileumuk kapcsán appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
