Isten barmai szinte egyszerre bődültek el ezúttal is. Hiába söpört végig lassan az egész kontinensen a parasztlázadás, s nézett farkasszemet Róma, Párizs, Berlin és Brüsszel a dühös gazdák rohamával, ugyan mit számít mindez! Mi ez ahhoz képest, hogy a Tucker Carlson! Mit képzel magáról ez az ember? Két éve olyan szépen háborúzgatunk a szomszédunknál, ez meg jön, és beleköp a levesünkbe?
A jobboldali ízlésvilágot képviselő riporter (a szlovák hírtelevízió által nemes egyszerűséggel összeesküvés-elméleteket gyártó újságíró) vette a bátorságot, és interjút készített Vlagyimir Putyinnal. Próbálkozott ő már ezzel korábban is, de akkori kenyéradója a végtelenül nyitott és demokratikus Amerikában megtiltotta neki. Mondjuk érdekes lenne tudni, mi volt ez az „engedékenység”, hogy két éve nem lehetett, most pedig igen? Hacsak az nem, mert Carlson akkor még a Fox News televízió sztárriportere volt, akinek adásait milliók nézték újvilágszerte, amióta azonban menesztették, saját oldalat nyitott (TCN), így kívül esik a liberálbolsevik mainstreammédia hatáskörén. Megjegyzendő, azóta a nézettsége még nagyobb lett. Az Orbán Viktorral készült interjúját több mint százmilliónyian, a Putyinnal készült interjúját pedig több mint 200 milliónyian érhették el a platformján.
Amikor kiszivárgott a hír, hogy Tucker Carlson Moszkvában van, és a Bolsoj színház balettelőadásáról posztolt az oldalán, azonnal beindult az igazsággyár kollektív rettegése: úristen, ez képes lesz interjút kérni az orosz elnöktől! Akivel nem szabad szóba állni, mert még megfertőzné az amerikai és a nyugat-európai elhülyített polgárok rózsaszín felhőbe burkolózó világképét! Putyint nem szabad kérdezni, őróla csak véleményt lehet mondani. Olyanokat, hogy rákos, egyszersmind alzheimeres, és fél lábbal már a sírban kalimpál, reszket a keze, és a lába vitustáncot jár az asztal alatt. Nem is őt látjuk a képernyőn, hanem az alteregóját.
De hogy mi az ő véleménye az általa indított háborúról (különleges hadműveletről) és általában a világot megrázó folyamatokról, azt az amerikai és a nyugat-európai népnek nem szabad megtudnia.
Ne adj´ isten még kiderülne, mire költi a kongresszus és a demokrata kormányzat az adófizetők pénzét.
Egyesek felháborodásukban még az Európai Unióból is szerették volna kitiltani a szólásszabadság még nagyobb dicsőségére. Emlékszünk még a képsorokra, amikor Soros Gyuri bácsi, a popperiánus világbolondító ideológia tévelygő spekulánsa az ötszázmillió ember érdekeit képviselő isiászos Juncker ölelgetései és államfőknek kijáró harsonák közepette bevonult az Európai Parlament épületébe egy kis elosztásra. Mintha legalábbis a nyugati világ egyik vezetőjéről lett volna szó (akit erre a szerepkörre soha senki nem kért fel és a kutya sem választott meg).
Dollármilliárdjai révén számára Davostól Brüsszelig minden ajtó sarkig nyitva, de a munkáját, a tájékoztatást végző újságíró előtt ezeket az ajtókat be kell csapni, nehogy valami is kiderüljön az igazság morzsáiból.
S miután a vén gazember lelépett, Ursula von der Leyen a fiacskájával, Alexszel vacsorázgat.
Mit is írt Carlson az interjút követően? Hogy Ukrajna további támogatása őrültség és kegyetlenség! És ettől retteg az újmarxista, neoliberális világsajtó, hogy valaki – akinek a szavára sokan hallgatnak – ki meri mondani: meztelen a király. Mert napjaink közvéleménye arra nem figyel oda, mit mond Őszentsége a római pápa, mit szorgalmaz immár két éve az egyik közép-európai ország miniszterelnöke, Orbán Viktor, a mi kis Európánkon kívüli világ hozzáállását nem is említve. Hogy mit óhajt minden békeszerető, a gyermekei, unokái sorsáért aggódni merészelő jóakartú ember. Az smafu. Orbán diktátor, a pápa meg bábfigura, akinek – Sztálin elvtárs után szabadon – nincsenek hadosztályai. Így a szava is szétfoszlik az atlanti ködben, legalábbis kevesebb decibellel szól, mint a háborús uszítók megafonjai.
Két éve hajtják a vágóhídra az ukrán és orosz embereket tőlünk keletre, és két éve tolják a képünkbe Nyugatról a hazugságot, hogy mindenki békét akar (főleg a fegyvergyárosok), kivéve Putyint. Miközben egyre emelik a tétet, akiknek semmi sem drága. Emlékszünk még, hányszor lépték át a vörös vonalat? Most már a bombázó repülőgépeknél és a nagy hatótávolságú rakétáknál tartunk. Mi jöhet ezek után? Nukleáris arzenál Zelenszkijnek?
És ha elfogynak az ukránok, majd megyünk mi? Nekiesünk egy atomfegyvereket birtokló birodalomnak? Amely hol gyenge, mint a tavaszi harmat, hol erős világhatalom, mindig aszerint, ahogyan a háborús propaganda pillanatnyi érdekei kívánják? És toljuk bele a világ összes pénzét ebbe a reménytelen vállalkozásba, miközben nem szabad meghallgatni a másik felet.
Két éve visszhangzik a Baerbock-féle hazugság, amely szerint „az önök támogatásával nem csupán területeket lehet visszafoglalni, de minden nap életeket is lehet menteni“.
És három évtizede nem hallgatjuk meg, mitől tart Oroszország. Végtelen arroganciánk és néhány milliárdos érdekei diktálják a tempót, milyen legyen a világ, miközben talán éppen a Carlson-féle nyilvános beszéd nyitja fel az emberek szemét, és menthet meg bennünket a még nagyobb bajtól.
Megjelent a Magyar7 2024/9. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
