Egy vers és egy festmény állított meg, szinte elemi erővel. Elgondolkodásra és írásra kényszerítettek szelíden. A festményt a krétai származású, de Spanyolországban alkotó zseni, El Greco alkotta 1597 és 1599 között. Címe: Zivatar Toledo fölött. Ma is lélegzetelállítóan erős a kép összhatása. Ezek a zivataros, sötéten kavargó felhők az üde zöld mezők és fák fölött kit ne emlékeztetnének napjaink két megrettentő, digitális korszakbeli viharára: a török–szír földrengésre és a szomszédságunkban dúló küzdelmekre.
Ebben a kavargó történelmi, egzisztenciális viharban szólal meg Pál apostol üzenete: Amennyiben tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. Ne álljatok bosszút önmagatokért! (Róma 12,18-19)
A békétlenség, a háború és a természeti katasztrófa életfaló potenciálja megrendítő és megrettentő. Negatív értelemben. Ugyanígy lehetne pusztítást elrettentő, túlélési esélyeket sokszorozó inverze ennek a tényigazságnak, nevezetesen: potensnek, képesnek és készségesnek lenni arra, hogy minden emberrel békességben éljünk.
S bármennyire is jogos, mert hiszen minden szemben álló, egymással küzdő félnek vannak jogos sérelmei, megbosszulandó veszteségei, elégtételt követelő megalázottságai, mégis az evangéliumi logika, a szeretet bölcsessége, a megmaradás, az élet logikája mást diktál. Mást vár el mindenkitől.
Nem kell velük egyetérteni, de megpróbálni a legkevesebb közös többszöröst, túlélési többszöröst: azt, hogy próbálunk békességben élni velük. S ha újra és újra csorbát szenved is a békességes igyekezet, akkor sem a bosszúállás a megoldás. És nem szabad feladni a próbálkozást. Nem vitatkozhatnak csak a fegyverek – helyettünk.
Ne álljatok bosszút magatokért, hanem adjatok helyt Isten haragjának, mert övé a bosszúállás – ez az ethica pauli christiana – ez a páli keresztyén etika alapnormája. Pál Istene és a miénk képes ellenségünknek is túlélést biztosító módon állni bosszút.
Abszurdum? Jótékony bosszú? Igen, ahogyan Illyés Gyula írta kőkemény időkben: Minden ütésed, átkod/Hiába ellenem./Szörnyű a fegyverem:/Megbocsátok. Igen, ez a szemet-szemért, fogat-fogért soha véget nem érő véres, békétlenítő láncreakció megszakításának egyetlen eszköze.
Ez az, amiről ugyancsak Pál az idézett helyen tovább tanít, még ha roppant nehéz is megálljt parancsolni önmaguknak:
Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat (Róm 12,20-21). Irgalmatlanul nehéz? Igen. De nem lehetetlen. Győzni önmagunk felett a legnehezebb. De nem kizárt! Nem reménytelen, nem esélytelen.
A harc morálisan is folyik, egy életen át. A rossz győz le téged vagy a jó vesz győzelmet benned és rajtad keresztül másokon? Ez egyedül a tartós pax christiana, a keresztyén béke áldáshozó, egyénileg és közösségileg is megoldást ígérő útja-módja. Korunk egyik világszerte erkölcsi tekintélyként ismert és elismert, megnyilatkozásaival, könyveivel milliókat jóra indító lelkiségi kultúra hirdetője, Anselm Grün maga is elismeri: szinte lehetetlen minden emberrel békességben élni.
Ez olyan csúcsteljesítmény, amire az el grecoi viharokat és viharfelhőket kavaró emberek önmaguktól alig képesek. Egyetlen feltétel és mindent lehetőre fordító feltétel az a bizonyos HA, AMENNYIBEN. Az, HA Krisztus – valóban él bennünk. Akivel HA tele a szív, akkor Őt mondjuk, Őt éljük a legbékétlenebb körülmények és idők közepette is. Kierkegaard, a dán evangélikus filozófus e HA lehetővé válásának a módját, útját, módszerét egyszerűen fogalmazta meg: „Ha két lábon állva, mindent csak mi akarunk megmondani, megmagyarázni, elintézni, az úgy is fog kinézni. Amit viszont térden állva kérünk el Istentől, Krisztustól, az is úgy fog kinézni, mint – Ő”. Micsoda különbség!
45 éve adta kezembe Karlsruheban, az akkori NSZK-ban a fiatal református teológiai tanár ismerősöm, Erhard Domay azt a kétkötetes zsebkönyvet, aminek ez a címe: Hívás – Korunk vallási lírája. Abban a lelkészi szolgálatra felkészítő intézetben adta át, ahol már akkor úgy hívták fel az igehirdetés és a tanítás buktatóira a frissen diplomázott teológusok figyelmét, hogy tv-stúdió működött az intézetben.
Ott történt, hogy többen felolvastak ebből a kötetből. Ma, 45 év után is szívbe markoló visszaidézni az egyik fiatal hallgató előadásában többször is meghallgatott szabad verset.
A lelkészjelölt fiú NDK-beli disszidens volt a pfalzi Karlsruheban. A vers így hangzott: Énekeljetek az Úrnak,/Aki soha nem viselt uniformist/Aki nem vett fegyvert kezébe,/de a holtakat is életre támasztotta. – Énekeljetek az Úrnak,/Aki nem azt kéri,/bízzatok a lobogó zászlókban,/Sokkal inkább az élő Istenben./Aki nem jelszókkal táplál titeket,/Hanem megtartó Igével./Bízzatok az Úrban,/Aki az ellenségben is meglátja a testvért. – A vers (Soldatenchoral) szerzője pedig a berni svájci református lelkész, Kurt Marti volt, aki nemrég hunyt el közel 100 évesen.
Sokkal vadabbak, pusztítóbbak lettek. Vajon az emberi lényeg közben totálisan viharvertté, viharkárosulttá lett? Végzetesen? Nem hiszem. Ha így állna velünk a dolog, akkor Pál üzenetének is érvényét kellett volna veszítenie. Márpedig az Ige megáll: Ne álljatok bosszút magatokért. Ezt azonban csak akkor és csak azok képesek felismerni, elismerni, megvalósítani, a túlélés etikájaként, akik az idézett dán filozófus egyetemesen igaz imádságát szívvel-lélekkel utána tudják mondani: „Csendesülj el lelkem, hogy Isten munkába állhasson – benned! Csendesülj el lelkem, hogy Isten nyugalmat leljen benned. S békessége szétáradhasson balzsamként szívedben. Igen, mennyei Atyánk, hányszor tapasztaltuk már: a világ körülöttünk nem képes szemernyi békességet sem adni. Nálad viszont átéltük már, hogy Te megteremtheted bennünk a békességet. És ha ezt teremtő jóságoddal megteszed, a Te békességedet senki el nem veheti tőlünk”.
Az elvehetetlen béke imáit, zsoltárait add a Te népednek – itthon és szerte a nagyvilágban, Uram. Mindenütt, ahol a pusztulás viharai még nagyon dúlnak, s ott is, ahol akár a halál csendje, akár a félelem vagy a megbékélés csendje simítja ki a lelkek víztükrét ég ígérően nyugodttá…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
