Valéry Giscard d’Estaing, azaz VGE – a De Gaulle tábornok által életre keltett V. köztársaság harmadik elnöke – vérbeli író és remek stiliszta. A matuzsálemi kor küszöbén is szüntelen jelen van a francia közéletben; megnyilatkozásai eligazítóak, sőt érdekfeszítőek – különösen a külföldiek számára. Ilyen volt a Frankfurter Allgemeine Zeitung és a Le Figaro napilapoknak adott november 23-i interjúja is, amelyben elhunyt barátjával, Helmut Schmidt kancellárral a hetvenes évek során megtett közös erőfeszítéseikre emlékezett. Válaszaiból megtudjuk: a hetvenes években Nyugat-Németországra még gyanakvóan tekintettek a nemzetközi porondon, és Schmidt kancellár érdeme, hogy bekerült hazája a „nagyok” közé. Ebben VGE is közreműködött, hiszen 1979-ben, Franciaország tengerentúli megyéjében, a guadeloupe-i konferencián tört meg a jég. Schmidt első volt abban is, hogy egyenlő félként tárgyalt az amerikai elnökökkel, és szüntelen küzdött a német baloldal pacifista kultúrájával, amely most húzza a vizes lepedőt Európára. Mégis, Giscard d’Estaing szerint az Európára leselkedő veszély ma nem olyan nagy, mint az ő és kancellár barátja idejében. Könyveiben, megnyilatkozásaiban különösen értékelendő, hogy nem kerüli meg a „mi lett volna, ha…” típusú kérdéseket. Sőt, víziót is épít rá. Egyik regényében Napóleon legyőzi az orosz hadsereget, majd békésen lemond a hatalomról. Aztán A hercegnő és az elnök címűben egy szentimentális viszonyról ír, amelynek szereplői Diana hercegnő – és jómaga. A Times szerint el akarta homályosítani örök jobboldali ellenfelének, Jacques Chirac elnök Emlékiratának sikerét.
Becsületére legyen mondva, már 2000-ben elítélte az unió sietős kiszélesítését tizenötről huszonnyolc államra. Az előkészületeket látva ezt akkor szóvá is tette Kohl kancellárnak, aki megnyugtatta: „A csehek, a lengyelek és a magyarok. Ennyi.” A kijelentés nem másokat fumigált, hanem arra vonatkozott, hogy jelen pillanatban csak ők teljesítették a belépés feltételeit. Aztán egészen más történt, amiről VGE már nem beszél, pedig ez lett volna a legfontosabb. Netalántán a háttérben meghúzódó erők gazdasági és stratégiai érdekei írták felül Európa vezető politikusainak akaratát? Azokét, akiknek erősebb érdekérvényesítő lehetőségük volt, mint a maiaknak? A De Gaulle és Pompidou elnökök stratégiáját – a nemzetek konföderációs Európája – megtagadó Giscard d’Estaing, a maastrichti szerződés egyik bábája most visszakozik: „Mi nem voltunk szó szerint Jean Monnet vonalán, aki az amerikai modell híve, és közös európai államot akart. Mi azt mondtuk, hogy csak a menedzsment legyen szövetségi: a piacok, a nemzetközi kereskedelem, a pénz stb.” Ma is az európai államok pénzügyi egyesítését tartja szem előtt, hogy Európa fel tudja venni a versenyt az Egyesült Államokkal, Kínával és másokkal, akiknek egységes irányítású a gazdaságuk.
Eszmefuttatása meggyőző lenne. Csakhogy – érdemes széttekinteni a történelemben – hány nemes eszmét sajátítottak ki önös hatalmi vagy gazdasági célokra? Kiknek a kezébe került az egységes Európa pénzügyi irányítása, és mi a garancia arra, hogy azt az európai választók érdekében használják fel? Fej vagy írás: bármely oldalára esik az érme a sárba – beszennyeződik. Az igaz, hogy a mostani állapot sem jó, de ellenkező esetben az örök alávetés réme fenyeget, hiszen amint a példa mutatja, Nyugaton az elit most sem konzultál a migránsügyben a választókkal. Ezek után hogy bízzon az ember a zárt ajtók mögé bújt tervkovácsokban? Ha elhagyjuk nyilatkozatai és könyvei mikrokozmoszát, és Giscard d’Estaing elnöki teljesítményét vizsgáljuk – a döbbenet költözik belénk. De Gaulle néhai pénzügyminisztere bizony az angolszász világ bálványozója és Kennedy utánzója volt. Része volt a francia közélet amerikanizálásában, hiszen hazáját maradi, konzervatív-keresztény országnak tartotta, a vidéki életet pedig prűdnek. Philippe de Villiers volt politikus és európai uniós képviselő októberben megjelent könyvében a bizonyítékok egész csokra – amiből más szerzők csak szálanként villantanak fel – olvasható VGE viselt dolgaiból. Hétéves (1974–1981) elnöksége kezdetén mindjárt az izgága ’68-asok után szaladt. Vagy meggyőződésből, vagy mert attól tartott, hogy egy újabb jóléti lázongás következik az elgazdagodott szülők elkényeztetett gyerekei részéről, akik hecckampányaikkal az amerikai életformának és az olcsó multinacionális árudömpingnek teremtettek bővülő lelki-szellemi piacot.
A lazítás volt tehát politikájának lényege. Elnöki megnyilvánulásainak stílusa is laza volt. Ezt a krédót olvasta ki az akkori széljárásból. Leszállította 21 évről 18-ra a szavazásra jogosultak korhatárát, beemelve a nonkonformizmust a választói világba. (Talán azt remélte, hogy e korosztály majd hálás lesz érte.) Elnöksége alatt törvény született a születésszabályozásról és a terhességmegszakításról. Következmény: évente durván kétszázezernyi magzathalál és hasonló méretű betelepülő honosítása. Némi sarkítással ez nevezhető a népességkicserélés és a párhuzamos társadalom alapjai lerakásának.
Konfucius volt a mestere. A francia történelmet nyomasztó, irracionális és hamis pátosszal teli örökségnek tartotta. Csoda-e, ha ő a fő ludas abban, hogy az európai alkotmányból hiányzik a keresztény alapokra való hivatkozás? Érthető, hogy miért nem akart emlékiratot írni, mint műfajteremtő elődje, Charles de Gaulle. Aki dekonstruál, azaz leépít, mint Derrida vagy Foucault, aki a nemzeti öngyűlöletet szajkózó Bernard-Henri Lévytől nem határolódik el, aki utcaseprővel reggelizve javítaná megtépett imázsát – az mit írjon magáról? Memoárnak, némi cinizmussal, az elnökségét dokumentáló ötszáznegyven méternyi polcot megtöltő iratanyagot tartotta. Gondolom, benne van a mértéktelen vadászszenvedélyének áldozatul esett ötven lepuffantott afrikai elefánt fényképe is. Hiába finomított az idézett interjúban, ismerői Monnet hívének tartják, hiszen elnökségét a nagy posztnacionális álomnak és államnak szentelte. Nem kívánunk minden bajt Giscard d’Estaing nyakába varrni, de a lazítás után – Hofi slágeréből tudjuk – sajnos, áramszünet következik.
A szerző politológus.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
