Mondhatnám, boldog napokat, heteket élünk, esküvőre készülünk, ami nagy esemény minden család életében. Olyan nagy, hogy lehetne akár stresszes is, de nekünk nem az, mert ez a mai esküvőre érett generáció már mindent a saját kezébe vesz, semmi dolgunk, csak várni a nagy napot, mint a többi vendégnek.
Torták, rózsák, égő gyertyák, pap, tanúk, menük intézve, értesítők szétküldve, épp csak egy ruhapróba, az is gardedámként csupán, hogy ne érezze magát egyedül a menyasszony, aki a minap még ott csipkedte mellettem a konyhában a bababútorához tartozó kis zöld vájdlingjába a csipetkét, hogy ne érezzem magam egyedül. Mert dolgom ott sincsen, csak nézni, hogy alakul rá a menyasszonyi ruha, itt, kérem, határozott elképzelések és vélemények vannak. Hát, így könnyű szülőnek lenni, gondolom, és mosolygok, remélem, génjeimmel örökölten nem csak befelé, s látja ő is a boldogságom.
Állok a dunaszerdahelyi vásárban, a Vasárnap vásáros sátrában, amikor üzenetet kapok tőle: Nagy bánatunk van, hirtelen elhunyt a barátnőm, a kismama, akinek pár napja vittük személyesen a meghívót, és örült velünk…
Elsötétül előttem a világ, a sátor ponyvájának dőlni nem lehet, mégsem roskaszthatom rá a többiekre, leülni nincs mire, fekete felhőket látok, kibotorkálok hátul, ott egy furgon, annak támaszkodva kapkodok levegő után. És látom azt a kedves, mosolygós csöpp kislányt, ahogy áll előttem a nagy lányom promócióján, őszinte rajongás a szemében, hogy mi most így együtt milyen büszkék lehetünk rá. Örül velünk. Kicsordul a könnyem, hagyom.
Arra már nem is emlékszem, hogy jutottam vissza a sátorba, azt még föl sem fogtam, hogy ők tulajdonképpen ketten haltak meg, az a kedves, mosolygós csöpp kislány és az ő még meg sem született kislánya, a szüleire gondoltam, a férjére, aki pár nappal előtte állította össze a kiságyat, s arra, hogyan lehet ilyet kibírni. S bár a mostani Témánk szerint az összeesküvés-elméletek sugalmazzák azt, hogy semmi sem történik véletlenül, semmi sem az, aminek látszik, és minden mindennel összefügg, én mindenféle kétes és kétséges indíttatás nélkül hiszem ezt. Attól még, hogy képtelen vagyok átlátni az egész világmindenséget, ott bizony szerintem minden mindennel összefügghet, csak éppen én nem értem itt, de ilyen pillanatokban ez cseppet sem vigasztal. Mert mit lehet mondani az itt maradottaknak? Milyen vigaszt lehet ilyenkor nyújtani? Mire mennek vele fájdalmukban, ha összefügg is minden mindennel? A második ruhapróbára a menyasszony már feketében érkezik, kisírt, bedagadt a szeme, a szalon készséges, empatikus tulajdonosa tapintatosan félrenéz.
Alig telik el egy hét, vasárnap van, a születésnapom, mondhatnám, boldog órákat élünk, kollégák, barátok gondolnak rám, együtt vagyunk, a család, a fiunk is hazajött, torták, rózsák, égő gyertyák, a szívem ismét megtelik hálával, de leginkább az esküvő a témám, mert engem most az izgat, arra készülök tétlenül, várom mint meglepetést, én, az örömanya. Istenem, csak minden úgy sikerüljön, ahogy szeretnék ők, az ifjú pár, gondolom este tíz után, miközben pakolom a nem is olyan rég még pici két kéz sütötte tortát, pontosabban a maradékát a hűtőbe, mit sem sejtve még arról, hogy közben a Zoch utcai megállónál, nem messze a helytől, ahol nem is olyan rég született ez a mai menyasszony, s ahol majd negyven éve magam is gyakran vártam a buszom a kollégiumba menet vasárnap esténként sok kortársammal a Párkány felől érkező vonatról leszállva (látják, csak csűröm-csavarom a szót, a mondatot, hogy ne kelljen leírnom azt a borzalmat, amivel a másnap reggel várt), mert mit sem sejt az ember, az ember már csak ilyen szerencséjére, de ekkora borzalmat, minthogy egy felelőtlen, ittas alak lesöpörjön egy másodperc alatt a föld színéről ennyi ártatlan fiatalt, akik akár a jövőnk letéteményesei is lehettek, akik talán megoldhatták volna az égető gondokat, akiket boldogan és büszkén bocsátottak útjukra a szüleik, viseld jól magad, fiam, becsüld meg magad, lányom, és soha többé nem láthatják viszont, nem várhatnak a diplomaosztóra, az esküvőre, nem várhatják, hogy a vonat, ami elvitte, haza is hozza őket. Hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akarata nélkül! De miért? Hogy egy hétig eszébe se jusson senkinek, hogy a télen megfagy, éhen hal, hogy az ukrán elnök bohóc, az orosz beteg-e, a szlovák pénzügyminiszter maradt? Gyászolt az ország. Gyászol minden ember, ki embert szült. Áll az ész. Vár az esküvő, mondhatnám…
Mi lesz még?
VASÁRNAP elment, hogy találkozzon az apjával, és nem tért haza.
Ljudmila Ulickaja: Az utolsó hét
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
