Veszélyes képek

Veszélyes képek

Soha nem látott mennyiségű, az 1956-os forradalom által inspirált képzőművészeti emléket mutat be a Magyar Nemzeti Múzeumban november 13-áig látható tárlat.

Tíz éven át próbáltam kideríteni, ki van ezen a képen – mondja Sümegi György művészettörténész, amikor megállunk a Rejt/jel/képek, ’56 – A forradalom titkos művészete című időszaki kiállítás szimbólumává vált hatalmas fotó előtt, amely egy férfit ábrázol a romos pesti utcán. A férfi kis, összecsukható széken ül, lábán szandál, mellette rajzeszközei.

– Még igazságügyi szakértőt is bevontunk a munkába, de nem sikerült beazonosítanunk. Feltételeztük, hogy Amberg József lehet, akinek sok, a korabeli utcaképet dokumentáló rajza szerepel ezen a tárlaton is. Végül ki is írtuk a nevét a nagyítás alá. Aztán eljött a megnyitó napja. Amikor beléptünk az ajtón, egyszer csak izgatottan fut utánunk András Tibor fia, aki édesapja több alkotását is kölcsönadta a kiállításhoz: „Ezen a fotón az én apám van!” – kiabálja a tömegen át. Döbbenten álltunk előtte – meséli Sümegi György.

Futkos a hátunkon a hideg, ahogy hallgatjuk a tárlat anyagának fontos hányadát a nyolcvanas évektől szisztematikusan gyűjtő művészettörténészt, aki az elkövetkező másfél órában nem egy hasonló történettel gyarapítja a tárlatnézés önmagában is izgalmas élményét. Arról, hogy milyen körülmények között és legfőképp, hogy milyen felindulásból születtek a most kiállított művek, sokat elmond András Tibor története.

 Sümegi György a nyolcvanas évektől gyűjti a forradalom ihletésében született műveket, s a mai napig érzékel körülöttük némi óvatosságot
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

A festőművész, akit az ötvenhatos forradalmi események közepette a felesége – két kisgyermekükre hivatkozva – egyszerűen bezárt Ferenc körúti lakásukba, a cselédszoba ablakán szökött ki az utcára. Csak rajzeszközeit és azt az összecsukható széket vitte magával, amelyen végül megörökítette őt egy svéd tudósító, Anders Engman, aki azt hitte, talán egy svájci magazinillusztrátort kapott lencsevégre. Engman csak most, hatvan év elteltével tudta meg, kit fényképezett le.

– A megnyitó napján András Tibor fia elmondta: a családi ereklyék közt őrzik a képen látható kis széket, sőt még egy marék hamut is, amelyet a festő a Szabad Nép-székház előtt elégetett könyvek hamvai közül vett magához. A művész skiccen rögzítette az eseményeket, amelyeket otthon később megfestett – folytatja Sümegi György.

Ezek az akvarellek is itt függenek most annyi „veszélyes kép” között, amelyeket legyűrhetetlen belső kényszertől hajtva rögzítettek akkori képzőművészeink. Borsos Miklós virtuóz tankskiccei mellett tus- és ceruzarajzokon köszönnek vissza a jól ismert Bem téri felvételek; Marosán Gyula furcsán torz, vicsorgó figuráiban a Magyar Rádió ablakaiból harcoló fegyveresek csakúgy, mint a balkonról lyukas zászlót lógató nő alakja.

Kusztos Endre Szobordöntés című képe mellett elhaladva Sümegi György azt magyarázza, Kusztostól hallotta először, milyen rettenetes robajjal dőlt le a Sztálin-szobor. De ő mesélte el azt is, hogy a tankok kivasalták az embereket, akiken keresztülhajtottak. Testüknek egyszerűen megszűnt a plasztikájuk…

– A rendszerváltáskor úgy pattantak ki ezek az alkotások, mint lezárt palackból a dugó, bár bizonyos óvatosságot a mai napig érzékelek körülöttük – mondja Sümegi György, aki utal rá, a kérdés elég összetett, hiszen az ’56 mellett színt valló művészek között olyan is akad, aki korábban besúgó volt.

A művek a forradalom leverése után bizony komoly kockázati tényezőnek számítottak, igaz, a rendszer bosszúja nem mindenkit fenyegetett egyformán. Míg a gyűjtőszenvedélyéről híres népszerű színész, Pécsi Sándor antik kőedények és oszloptöredékek között haláláig a kertjében őrizhette a Sztálin-szobor levágott jobb kezét – amelyet a család a színész halála után, biztos, ami biztos, elásott –, addig Bényi Árpád három év börtönt kapott egy plakát megrajzolásáért. Azok a művészek, akik a szabadságharc zűrzavaros napjaiban nem éltek a távozás lehetőségével, jobbnak látták rejtegetni alkotásaikat. Szántó Piroska a forradalom ihlette műveit szentendrei kertjében ásta el, Görgényi István tatabányai festő hetven darab ötvenhatos festményéről pedig még a családja sem tudott. A szegény bányászcsaládból származó, nehéz körülmények között élő művész ugyanis elővigyázatosságból mindegyikre tájképet, csendéletet festett. Csak amikor unokája néhány éve túladott nagyapja pincében hányódó hagyatékán, és a képek restaurátorhoz kerültek, derült ki, mi minden lapul az idillt ábrázoló festékréteg alatt.

– „Életem legnagyobb, legmegrázóbb élménye volt” – írta naplójában a forradalmat Budapesten megélő Kós Károly, akinek pedig kijutott már addigra nem egy nagy megrázkódtatásból: átélte a világháborúkat, Trianont, Erdély Romániához csatolását, egyik gyermeke korai halálát. El lehet képzelni, milyen hatással voltak az események a művészekre – mondja Sümegi György. – Az ekkor sietve papírra vetett képek nem a magyar rajzművészet remekei, de történeti kontextusba helyezve kiválóan visszaadják az események lényegét.

A jól eltalált kiállítási installációban ma is élnek ezek a művek. Bár az ötletek – a célkeresztre szűkített képernyő, amelyen az Egmont-nyitányra peregnek a szabadságharc képkockái, a megtorlást szimbolizáló kihallgatószoba, Kádár billenő sakktáblára állított íróasztala, és még lehetne sorolni – sokat adnak az impressziókhoz, az alkotásokból ezek nélkül is nagy erő árad.

Nemcsak azért, mert a forradalmi pillanatot megélő, a tragédiák által személyesen is érintett szemtanúk keze nyomát hordozzák, de azért is, mert mindez még időben is nagyon közel van hozzánk. Igaz, ahogy bejárjuk a kiállítóteret, Sümegi György egyre több művész neve elé teszi oda a „nemrég megboldogult” jelzős szerkezetet, de akadnak még olyanok, akik köztünk vannak.

– 2006-ban készítettük az itt futó, Veszélyes képek című dokumentumfilmet Kecskeméti Kálmán rendezővel és Gulyás János operatőrrel – mutat az egyik teremben a monitorra vezetőm. – Nem sokan élnek már azok közül, akiket megszólaltattunk – teszi hozzá. Az egyik ilyen veterán, Ambrus Győző Angliában él. A forradalom leverésekor a képzőművészeti főiskola hallgatójaként szemtanúja volt annak, ahogy négy diáktársát négy kiskatonával együtt lemészárolták a bevonuló oroszok. A tőle kiállított négy kép körül most is forr a levegő. A halott fia fölé roskadó anya, a kézigránátot hajító fiú sötét, látnoki ábrázolásai átvezetnek minket a forradalmi tűzből a pesti utcán elveszített életek fölötti gyászig. A világ együttérzését egy Chagall-, két Kokoschka-litográfia és Franciszek Starowieyski legendás Síró galamb című plakátja jelzi, amelyek mind a magyar menekülteket támogató segélyalapok javára készültek.

– A Krakkó mellől, arisztokrata családból származó Starowieyski friss diplomás volt ’56-ban. A magyarországi események hatására a Varsói Képzőművészeti Főiskolán végzett diáktársaival együtt plakátokat készítettek, amelyeket az utcán árusítottak, bevételüket pedig a magyar segélyalapok javára ajánlották fel. Erről a képről annak idején azt mesélte nekem: a szovjetek a Szentlelket is kisajátították; 1955-ben, amikor a lengyel főváros adott otthont a Világifjúsági Találkozónak, Picasso derűt és optimizmust sugárzó békegalambja telerepülte Varsót. „Hányingerünk volt Picasso békegalambjától” – mondta, és a forradalom hírére lefejezte ezt a madarat, a könnyező galambfej pedig a lengyel Szolidaritás jelképe lett. Ő az egyetlen, akiről tudom, hogy miután ezt a plakátot megcsinálta, elindult Magyarországra, hogy harcoljon a forradalmárok mellett. A Csehszlovák határon feltartóztatták, és visszazsuppolták Lengyelországba – fejezi be a történetet Sümegi György.

 Sztálin keze. A szobor legnagyobb épen maradt részét Pécsi Sándor kapta meg azon az ominózus napon Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

 A tárlat nagy erénye, hogy a szabadságharcot a forradalmárok oldaláról bemutató anyagok mellett helyet kap benne a kádári ellenpropaganda termése is.

– A Kádár-rendszer a képzőművészet eszközeivel is elítélte az ötvenhatos eseményeket, nagyon jól megfizette azokat a művészeket, akik hajlandók voltak azokat ellenforradalomként beállítva ábrázolni. Ezeknek az alkotásoknak Magyarországi ellenforradalom, 1956. október 23. – november 4. címmel 1957 júliusában már kiállítást is rendeztek.

A szabadságharcot átélő művészek többsége olyannyira az események hatása alá került, hogy hosszú évekbe, évtizedekbe telt, amíg – műalkotásaikon keresztül – fel tudták dolgozni az életre szóló élményeket. De a vihar szele azokat is megérintette, akikhez csak a híreken keresztül jutottak el a forradalmi történések. Ennek hatása alatt született például egy teljes sorozat Szalay Lajos tollából a távoli Argentínában.

A termek falát végigszántó géppisztolylövések nyomai fölött, amelyek eredetijeivel a Budapesten élők ma is nap mint nap találkoznak, az egykori falfirkák is a korabeli hangulatot idézik. A forradalom leverése utáni propaganda igyekezett az emberek tudatára hatni, így kerültek a házfalakra az „Éljen Kádár!” feliratok is.

– Nem tudom, városi legenda-e vagy igaz, de állítólag utasításba adták annak idején, hogy ezt a falfirkát csak szorosan a saroktól szabad felírni a házfalakra, mert korábban gyakran előfordult, hogy a mondat elé egy F betűt illesztve az ellenállók egyetlen mozdulattal merőben megváltoztatták a felirat üzenetét – ezt már Gál Vilmos, a tárlat egyik kurátora meséli, miközben a látványért felelős Pintér Réka koncepciójához fűz érdekes információkat. A kurátor beszámol arról is, mennyi mindennel gyarapodott a tárlat a megnyitó óta, s hogy ez is bizonyítja, milyen közeli és fel nem dolgozott esemény a családok életében az ötvenhatos forradalom. A menekültek orosz lőszeres ládákban kiállított tárgyai, a nagy játékos, Kádár János sakktáblával megidézett dolgozószobájának sokféle szimbolikája mellett felhívja a figyelmet arra is: a nagyrészt Sümegi György gyűjteményéből származó grafikai képanyag mellé sikerült szinte teljesen ugyanazokból a beállításokból készített fotókat is válogatni, így lett a pesti utcán folyó harcokról kapott kép tökéletesen teljes.

Az utolsó teremből kivezető folyosó, amelyen a Nagy Imre-temetés egykori, Műcsarnok előtti exteriőrjét idézi az installáció, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek ’56-hoz kapcsolható reflexióit mutatja be. A szabadság felé vezető úton egyre táguló ablakok kilátásába ugyan még bezavarnak a vöröskatonákat jelképező piros rudak, de a tér végén már feldereng a híres ravatal, amelyen a fiatal Orbán Viktor élete egyik legjobb beszédét mondja a Hősök terén.

Az Egmont-nyitány torokszorító dallamaitól és a Sztálin-szobor borzalmas robajától így jutunk el az új rendszer hajnaláig.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »