Veres István: Sajtburger helyett pacal Veres István2025. 12. 31., sze – 15:18
Mínusz három fok volt, és kedd, amikor Tivadar nagy felismerésre jutott. Olyanra, amitől az ember egy pillanatra megáll a járdaszélen, és elfelejti, melyik zsebében van a kulcsa. Rájött ugyanis a McDonald’s titkára.
Nem arra, hogy mi van a szószban (arra sose fogunk), hanem arra, hogy ott mindig ugyanazt kapja az ember. A hús ugyanúgy lapos, a zsemle ugyanúgy puha, a savanyú uborka ugyanúgy két szelet, se több, se kevesebb. És hát ezt, mondja Tivadar, sokkal többen értékelik, mint gondolnánk.
Nem mindenki akarja ugyanis, hogy meglepetések érjék az életben. A számla így is durva lesz hó végén, a villamos így is akkor jön, amikor nem kéne, a munkahelyen így is kiderül, hogy valaki elfelejtette, mit ígért a múlt héten. Az ember legalább az ebédjében szeretne egy kis biztos pontot. Hogy lehessen azt mondani: „Legalább a sajtburger úgy sikerült, ahogy szokott.” Ez a stabilitás, mondja Tivadar, valójában pedig a modern lélek terápiája.
Hogy ez mennyire igaz, azt talán az ünnepek bizonyítják a legjobban. Mert karácsonykor is mi történik? Megvan, hogy mit kell, és megvan, hogy hogyan kell. Mi pedig újra igent mondunk, mert karácsonykor nemet mondani illetlenség és – valljuk be – felesleges is.
A hagyományos ünnepi menü, bár családonként különbözhet, maga a biztonság. Az év ezen pontján nem kívánunk sem gasztroforradalmat, sem trendi újdonságot. Ahogy Tivadar is belegondolt jobban, kénytelen volt belátni: december huszonnegyedikén vagy huszonötödikén furcsán érezné magát, ha mondjuk lecsót kellene főznie, vagy szilvás gombóchoz keresgélnie a szilvát. Ugyanakkor magát is meglepve döbbent rá, hogy egyáltalán nem érezné furcsán magát, ha ezen jeles napok valamelyikén a Tripes à la mode de Caen nevű étel világra segítése töltené ki a napját.
A normandiai pacal királyi rangra emelt változatáról van szó. A hagyomány szerint egy masszív cserépedényben (a híres „tripière de Caen”-ben) készül, amelyet rétegezve töltenek meg pacallal, marhalábbal, zöldségekkel (répa, póréhagyma, hagyma), babérlevéllel és fűszerekkel. Ezután almaborral és calvadosszal öntik fel, majd légmentesen lezárva legalább 12 órán át lassan, alacsony hőmérsékleten főzik.
Mindezektől akár még meg is nyugodhatott volna, ám szegény Tivadarnak pechjére eszébe jutott az a látogatás, amit a salgótarjáni McDonald´sban tett évekkel ezelőtt, július és augusztus fordulóján. Digitális tábláról rendelte az ételt, a digitális tábla pedig megkérdezte tőle, hogy milyen színű coca-colás poharat szeretne. Keservében Tivadar rábökött a zöldre, lila poharat mégsem kérünk… hát, mint kiderült, papírpohárból kellett innia mégis, a kiválasztandó színes üvegpohár ajándék volt, ami az ebédhez járt. Csak a gond van ezzel is – értékelte az élményt –, az ember betér egy lapos-sajtos burgerre, örül, hogy a digitális rendelőtáblának köszönhetően még a személyzettel sem kell interakcióba lépnie, erre a nyakába akasztanak egy színes ajándékpoharat, amit kidobni sajnál, úgyhogy erőlködhet azon, kinek ajándékozza.
Tivadar pedig már érti: a McDonald’s és a karácsony között roppant egyszerű a kapcsolat. Az ember néha csak annyit szeretne, hogy az élet ne lepje meg, hanem szolgálja ki: szelíden, ismerősen terüljön elé – tányéron, papírdobozban, tepsiben. Hogy tudjuk, mire számítsunk, és hogy amit kapunk, az pont olyan legyen, mint eddig. Ahogy ezt belátta, el is döntötte kapásból, hogy új világkorszakot nyit, és huszonhatodikán megfőzi azt a normandiai cserepes pacalt.
Kapcsolódó cikkünk
Hódít az ételvilágban egy különös szörnyeteg, amely nem leves, nem köret, nem húsétel, de mégis mindegyik egyszerre. Úgy hívják: popcorn chicken. Már a neve is oximoron, hiszen vagy pattogatjuk a kukoricát, vagy csirkét eszünk, de a kettőből egyszerre született fogásról beszélni olyan, mintha valaki egyszerre szeretne sakkozni és ugrókötelezni. Lehet, persze, de minek?
A popcorn chicken története állítólag valahol Amerikában kezdődött, ahol a csirke már rég elvesztett minden tiszteletet, és apró golyócskák formájában kezdte újraépíteni önazonosságát. Ezek a golyócskák forró olajban sülnek ki, és az ember azt hinné, hogy egy bizonyos szám után már nem tud többet megenni belőlük. De tud. A popcorn chicken titka ugyanis az, hogy mindig csak „még egyet” kíván az ember. Ez a „még egy” elvén alapuló gasztronómiai perpetuum mobile, amely egészen addig működik, amíg a papírdoboz alját el nem érjük.
Egyszer ismertem egy embert, hívjuk Lacinak, aki azt állította: a popcorn chicken a kapitalizmus legőszintébb étele. „Nincs benne semmi felesleges” – mondta. „Kicsi, gyors, olajos, és mire rájössz, hogy megetted, már vége is.” Laci szerint ez az étel pontosan ugyanúgy működik, mint egy átlagos életpálya: először kívánatos, aztán forró, majd megszokott, végül egyszer csak eltűnik a doboz, és az ember nem érti, hová lett.
Máskor viszont egy közgazdász barátom próbálta elmagyarázni, hogy a popcorn chicken az infláció metaforája. „Látod?” – kérdezte, miközben mohón rágott. – „Egyre kisebbek a falatok, és mégis ugyanannyiba kerülnek. Végül már csak a levegőt harapod, de az is drága.” Én meg közben azon gondolkodtam, hogy vajon mit szólna mindehhez egy igazi csirke, ha egyszer csak szembesülne vele, hogy az utóélete pattogva, apró falatokban folytatódik.
És persze ott van a nyelvi zavar is: popcorn chicken. Mondjuk ki szépen, magyarul: pattogatott csirke. Vagy inkább pattogatott tyúk. Egyelőre még csak a kísérletezőbb kedvű ázsiai gyorséttermekben terjed, de nyilvánvaló, hogy meg fogja hódítani az egész világot. Hiszen minden megvan benne, amit egy virális népételnek tudnia kell: ropogós, picike darabokból áll, és tulajdonképpen íztelen. Ami ugye előny, mert el lehet mellé adni a szószokat is. Köretet nem is igényel, hisz tulajdonképpen nassolunk. Így válhat egy nasi főétellé.
Ne legyünk negatívak, hanem ismerjük el: lehet ezt a pattogatott tyúkhúst szeretni is. Főleg moziban, ahol sötét van, és senki sem látja, hogy valójában nem a filmet nézzük, hanem azt számolgatjuk, vajon még hány apró, lisztbe és olajba burkolt életdarabka vár a doboz alján. Mert a popcorn chicken igazi lényege nem az íz, nem is a roppanás, hanem a keresés. Mint amikor valaki az élet értelmét keresi, és legfeljebb egy olajos morzsát talál. Az élet egy olajos morzsa – ennél haloványabb igazságokra is építettek már sikerfilmeket, sikerkönyveket, vagy épp győztes választási kampányokat.
A popcorn chicken tehát nem más, mint egy barátságos képtelenség. Egy falatnyi abszurdum, amelyet újra és újra a szánkba veszünk, hátha most az egyszer, végre kiderül belőle valami. De sosem derül ki. És pont ettől tökéletes.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
