Veres István: Majdnem vietnámi hurka Veres István2026. 02. 13., p – 07:52
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény, akit Dömötörnek hívtak, és bizony eltévedt az erdő mélyén, ahol a fák olyan sűrűn nőttek, hogy a nap fényét is alig látta. Dömötör bolyongott a mohával borított ösvényeken, hallgatta a madarak csicsergését és a patak csobogását, de a gyomra még hangosabban morajlott. Hirtelen egy kis tisztásra ért, ahol fura, ám csábító illatok csapták meg az orrát.
Az illatok keveréke édes és savanykás volt egyszerre, és vezette őt egy apró, színes piaci sátorhoz. Ott ült egy vietnámi bácsi, aki mosolyogva kínált egy tálat Dömötörnek.
Ez bizony a bún nem, fiam, mondta a bácsi, „egy vietnámi étel, ami a déli vidékekről származik, a hús és a friss zöldségek örök barátságából.”
Dömötör két dologtól rettegett: az Excel-táblázatoktól és a távol-keleti konyha fogásaitól, de most mégis helyet foglalt.
Kaptak a tálban hosszú, fehér rizstésztát, amit „bún”-nak hívnak, és a bácsi mesélte, hogy ez mindig főzve kerül a tálba, de hideg vízzel öblítve, hogy ne ragadjon össze.
A rizstészta mellett ott feküdtek a sült tavaszi tekercsek, a „nem rán”-ok, aranybarnára sütve, és a finom, húsos töltelékből illat szállt a levegőbe.
Dömötör kíváncsian nézte, hogy a tekercsekben darált sertéshús, üvegtészta, reszelt répa és gomba keveredik, sőt, egy tojás is belekerült, hogy az egész összeálljon.
És mindezt rizspapírba tekerik, magyarázta a bácsi, majd forró olajban aranyszínűre sütik, és úgy kerül a bún tetejére.
Dömötör izgatottan kanalazta a rizstésztát a tányérba, majd a sült tekercset is mellé tette. Ez hurka? – nézett a bácsira bambán.
A bácsi mosolyogva adott hozzá mentaleveleket, koriandert, uborkát és savanyított répát, hogy minden falat üde legyen. Nem hurka, de te hívhatod annak.
És most jön a lényeg, mondta a bácsi, a szósz. Mondta a nevét is, de Dömötör ebből csak annyit jegyzett meg, hogy „muroksárm”.
A szósz készítése egyszerűnek tűnt: halszósz, zöldcitrom leve, cukor, fokhagyma és csili, mind egy tálban, édes-savanyú-savanykás harmóniát alkotva. Dömötör óvatosan kanalazta a szószt a tészta és a tekercs mellé, majd elkeverte, hogy minden íz összeérjen.
Ahogy az első falat a szájába került, arcára mosoly ült. A bácsi közben mesélte, hogy a bún nem Dél-Vietnám vidékeiről származik, és eredetileg utcai étel volt, amely gyorsan táplálta a dolgozó embereket.
Dömötör elámult, mennyi apró részletből áll össze az étel, és mennyi szeretet van benne. Élvezte a friss menta illatát, a sült hús ropogását, a tészta lágyan simuló textúráját és a csili csípősségét.
A bácsi elmesélte, hogy a rizstésztát meg kell főzni, a tekercseket sütni, a zöldségeket frissen tartani és a szószt mindig frissen keverni.
Dömötör már nem is bánta, hogy eltévedt, mert a bún nem felülmúlta minden útvesztését.
A nap lement, de a tisztás világított Dömötör boldogságától, és az illatok még órákig táncoltak az erdőben. Mikor felállt, hogy hazafelé induljon, a bácsi egy utolsó tál bún nemet nyújtott feléje. Nem fér már több belém, köszönöm – hárította el az útravalót a fiú.
Dömötör hálásan intett, és ígérte, hogy otthon is elkészíti majd a bún nem csodáját.
Persze azóta egyszer sem főzte meg, mert rájött, hogy szinte bármelyik vietnámi büfében elkészítik neki, tizenöt perc alatt.
Kapcsolódó cikkünk
Rossz időben jobban ízlik a csülök, szokta mondogatni Pál, ezért néha szándékosan rossz időre időzítette a csülkeit. Volt olyan péntek, hogy délután kettőkor hívott: gyertek, fajankók, esőt mondanak, meg szelet, ma este csülköt eszünk!
Pál, miért hozol ilyen helyzetbe már megint, hát péntek estére mindenkinek van már programja, miért nem szóltál hamarabb… De Pál nem olyan ember, aki kifogásokkal foglalkozik, pontosan tudta ő, hogy ha csak egy ember akad, aki komolyan véghez akar vinni valamit, akkor az véghez is lesz véve. Így hát mentünk, ki hogy tudott. Én már csak az utolsó csülkökre értem oda, vagy csülökmaradványokra talán, de mivel Pál egy egész tepsi csülköt sütött, bőven jól tudott volna lakni még azokból is három ember. Pál már ismét egyedül volt, nézte a kandallóban pirosló akáctuskót, szívta a kék Szofit, és hellyel kínált, majd csülökkel. Nem kérek, csak beszélgetni jöttem, próbáltam elhárítani a csülökromokat, de Pál már szeletelte is a vastag bőrt, és pakolta a tányéromra az anyagot. Ne kéresd magad, úgyis a kutyák eszik meg – hümmögte higgadtan, majd a tányérom mellé rakott két szelet kenyeret. Ott a mustár, de mindjárt hozom a tormát is… Addig mesélj valamit! Nem muszáj, hogy igaz legyen…
Végül ő kezdett el ismét beszélni, mert Pál az a fajta ember, aki a saját történeteit szereti a legjobban hallgatni, ha pedig valaki esetleg előhúz egy nagyobb beszámolót, arra ő biztosan előhúz egy még nagyobbat. Most a Kaukázusról beszélt, meg arról, hogy amikor egyszer ott járt, a vendéglátói, magas beosztású emberek, kivitték őt egy szép helyre, elővettek egy élő pulykát, azt fejszével feldarabolták, majd száraz szőlőtőkéken megsütötték, és azzal kínálták. Én erre azt feleltem, hogy a csülök nekem olyan, mint a pulyka, egyiket sem igazán szeretem, de megeszem, ha jó a köret, vagy ha van hozzá valami nagyon csípős.
Erre a toleranciáról kezdett beszélni, hogy a csülök egy nagyon toleráns étel, hiszen fogyasztható magában, de megtalálja a helyét a bablevesben, a pacalban, a kocsonyában. A mákos tésztában is megtalálná a helyét, mert tényleg nagyon toleráns, de oda kevesen teszik, hisz a toleranciának is vannak azért határai mifelénk.
Határtalan toleranciát tanúsítok én is, mivel sosem sütöm kétszer ugyanúgy. Van, aki előtte főzi, más vizet önt alá, és ezüstfóliával takarja le, megint mások mindössze 80 Celsius-fokon sütik, de hosszan, akár 4-5 órán át.
Másféle történet a német Schweinshaxe. Őt először pácolják, aztán sörrel győzködik, majd újabb sörrel párolják, és a végén is sörrel locsolják. A lényeg, hogy a csülök végigjárja a személyiségfejlődés klasszikus ívét: először kételkedik, aztán enged, végül ropogósan és magabiztosan érzi, hogy megtalálta a helyét a világban.
Pál másik kedvenc témája a zen anekdotakincs szellemi hatásmechanizmusa. Szerinte a szerzetesek a tanulni vágyóknak azt mondanák, nem a csülök a lényeg, hanem a hozzá vezető út. A mester pedig leordítaná a szerzetesek fejét, hogy hülyeségeket beszélnek. Én pedig azt mondom: nem a csülök a lényeg, hanem az, mi kerül mellé, mert a csülök magányosan olyan lenne, mint egy bölcs, akit senki sem hallgat meg. Olyan bölcsekre pedig mi szükség, akiket senki nem lát, nem hall? Semmi, hisz olyan, mintha nem is lennének, ha legalább néhányan nem tudnak róluk. Amiről tehát nem tud senki, az nincs, ezt jól jegyezd meg. Pillanat – szóltam közbe. Akkor ez azt is jelenti, hogy nem is kell feltétlenül léteznie valaminek, mert hiszen elég, ha tudnak róla, és akkor már olyan, mintha lenne? Inkább egyél – toldotta meg a kenyéradagomat mosolyogva Pál.
A csülök tehát tanít. Például arra, hogy minden étel akkor egész, ha megtalálja a maga csendes társait.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
