Örökös küzdelem a magyar élete. Mindig, mindenhol valamiért harcolni kell, valamiért aláírást gyűjteni, valamit kivívni, megtartani. Nem tudom miért, de ez tény. És nem, nem hiszem, hogy minden nép kell ilyesmivel küzdjön.
Tényleg az látszik, sőt, nem csak látszik, hanem történik, hogy a magyarokat valamiért ki akarják szorítani még a térképről is. Természetesen nem ma kezdődött ez, de sajnos még ma sincs vége. Szétcincáltak bennünket, meghagytak egy tenyérnyi részt az országunkból. Aztán azóta is azon vannak, hogy egymást fojtsuk meg, egymást öljük, inkább több, mint kevesebb sikerrel. Mert mit tapasztalunk? Az anyaországiak lerománoznak, leszlovákoznak bennünket, határon túli magyarokat. Engem már ez is bánt: határon túli… Mert tény, kívül rekedtünk a határon, de minek örökkön örökké odabiggyeszteni a jelzőt eléje?
Szóval kinnragadtunk. Anno, az átkos rendszerben még a születendő gyermekek keresztnevét is úgy kellett megválasztani, hogy ne lehessen románra fordítani, mert ha lehetett, akkor úgy anyakönyvezték. Titokban énekeltük a himnuszunkat, félve, hogy ki hallja, ki jelent fel. Titokban tanultuk meg a Szózatot, titokban, bújkálva, félve… örökké, örökké. S lám, semmi nem változott. Hiába telt el annyi év, hiába tört ki a fényes, igazságos, felemelő ihaj-csuhaj demokrácia, megint tiltott a magyar himnusz, ezúttal Szlovákiában. Büntetendő. Azt mondják, nem ártó szándékkal hozták a törvényt. Értem én, persze. Csakhogy a pokolba vezető út is, mint tudjuk azt már régen, csupa jószándékkal van kikövezve.
Nem értem. Annyi megoldandó sürgős dolgok vannak az európai országokban, különösen keleten. Miért ilyesmi jut eszükbe mindig? Miért örökké a magyarokat sújtja az ostoruk? Honnan ez a gyűlölet irántunk? Miért nem engednek bennünket is élni? Jó, rendben, leszakadtunk, ottragadtunk, s bekebeleztek bennünket. De miért nem fogadják el, hogy van kultúránk, vannak nemzeti jelképeink, himnuszunk, melyet szívünkre tett kézzel énekelni szeretnénk a számunkra felemelő pillanatokban? Mitől félnek a szlovákok, románok? Attól, hogy ha kitesszük a székely vagy magyar zászlót, elénekeljük a himnuszunkat, akkor nekik eszükbe jut a bűnük, a tolvajlásuk? Hogy esetleg visszaköveteljük jogos tulajdonunkat? Ettől félnek? Hja, kérem… Ilyen ez a tolvaj, gazember élet! Az ember sose alhat nyugodtan, mindig félnie kell.
Csak felteszem a kérdést: azt gondoljátok, ti hatalmasok, ott a román s szlovák parlamentben, hogy velünk mindent lehet? Azt hiszitek a végtelenségig tűrjük sunyi, lapos „intézkedéseiteket”?
Hát NEM! Reszkessetek, mert közeleg az idő. A mi időnk.
Lakó Péterfi Tünde
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
