Különböző kommentek érkeztek, ami nem baj, jó az, ha egy kicsit felkavarodik az állóvíz. Volt, aki kis huligánoknak nevezte a rakoncátlankodó diákokat, akik inkább kerüljenek büntetőszobába, mintsem az utcán kószáljanak, ahonnan már szinte egyenes az út a bűnözésig. Aztán felmerült, hogy manapság a kölyköket (!) megrovó tanárokat a szülők akár be is perelhetik és a gyermeket az őt ért trauma miatt pszichoterápiára járatják.
Van abban igazság, hogy elég sok szülő „túllihegi” a gyermekével kapcsolatos iskolai vélt vagy valós sérelmeket, és rohan máris számonkérni. Gyakorló szülőként találkoztam már ilyen esettel, és szülői értekezleteken is láttam már magából túlzottan kikelt apukát, anyukát. Tény és való, hogy ilyen téren kicsit elszabadult a pokol, nincsenek meg az egészséges arányok. Védtem meg én is nagyobbik gyermekemet egy másik városban, amikor egyértelmű igazságtalanság érte, szó nélkül nem hagyhattam. De megpróbáltam civilizáltan, mi több, megszégyenítően elegánsan elintézni. Az illető tanár reményeim szerint pironkodva ment aznap haza. Szóval, nem futottam az igazgatóhoz jelentgetni, nem volt tanár elleni per. Megoldottam.
Amikor diákként én mentem haza panaszkodva, mindig el kellett mesélnem részletesen, hogy mi és hogyan is történt, aztán megpróbálták megtalálni a középarányost (vajon jól mondom mint „matekzseni”?), nem pofozkodtak, ha esetleg megérdemeltem volna, de nem is futottak az iskolába igazságtételt követelni, ha úgy találták, hogy nem én hibáztam. Megoldottuk.
És most elmesélem, mivel az említett írásban megígértem, hogy miért vonták le tizedikes koromban a magaviseleti jegyemet. Történt, hogy az osztályfőnök kikérte a véleményünket egy osztálytársunk magánéleti helyzetével kapcsolatban. Pontosabban arra várt, hogy ítéletet mondjunk. Egyenként behívatott minket és elbeszélgetett velünk. Én azt mertem mondani, hogy nem az én dolgom, semmi közöm hozzá, ezért nem mondok véleményt. (Ez már vélemény…) Amikor év végén megláttam a kilencest a magaviseletemnél és rákérdeztem az okára, az volt a válasz, hogy nem tetszik neki az életfelfogásom. Amikor otthon előálltam az értesítőmmel, a szüleim nemhogy megszidtak volna, megértéssel kezelték az „életfelfogásomat”. (Amit nekik köszönhetek, és amiért hálás vagyok.) A szidást a többi jegyért viszont megkaptam…
Rajtam kívül még négy osztálytársam járt ugyanígy, és nem egyszer rámoltak ki minket az osztályból is. Ha valamiért elkapott minket a röhögés, ott nem volt megállás. Így kerültünk ki folyosóra, utcára, mert nem volt akkor büntiszoba. De érdekes módon egyikünkből sem lett bűnöző, és ha találkozunk, ugyanúgy tudunk együtt röhögni szinte bármin.
Az osztályfőnökünk nagyon karakán volt, amikor egy érettségi találkozón beismerte, hogy sok évvel azelőtt tévedett, mert az élet a későbbiekben az ítéletre váró társunkat igazolta. Bocsánatot kért tőlünk, ezúton is tisztelettel köszönöm. És továbbra is van véleményem, elég gyakran el is mondom, vállalva a következményeket. Minap a telefonok megvonásával és a büntetőszobákkal kapcsoltban tettem. Én már csak ilyen vagyok.
Fotó: Háromszék
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
