Végső búcsú Dráfi Mátyástól: virágok, dalok és emlékek a Jókai Színházban Károly Beáta2025. 10. 27., h – 13:47
Ma kísérik utolsó útjára Dráfi Mátyást, a Kossuth-díjas színművészt, akit október 20-án, 83 éves korában veszített el a felvidéki magyar közösség és a színházi világ.
A Komáromi Jókai Színház saját halottjaként búcsúzik a legendás művésztől, aki csaknem hat évtizeden át volt a társulat meghatározó tagja, igazgatója és lelke. A színház színpadán, ahol oly sok felejthetetlen alakítást nyújtott, ma tisztelői és kollégái hajtanak fejet emléke előtt. Közben Dráfi Mátyás fotói és hangja töltötte be a termet – szavai, dalai még egyszer visszacsengtek a falak között, amelyek között oly sok felejthetetlen alakítást nyújtott. A búcsúztatást Fazekas László emeritus püspök végezte református szertartás szerint. Beszédet mondott Keszegh Béla, Komárom polgármestere, valamint Gál Tamás, a Jókai Színház igazgatója.
A színházi ravatalozást követően Dráfi Mátyást a komáromi katolikus temetőben helyezik örök nyugalomra.
Életműve a szlovákiai magyar színjátszás egyik legfényesebb fejezete: hangja, jelenléte és elhivatottsága generációkat inspirált. 2023-ban Kossuth-díjjal ismerték el művészi pályáját, amely során mindvégig a közönségnek „csak adni” akart – ahogy ő maga fogalmazta.
Színészként, rendezőként és színházvezetőként nemcsak Komáromban, hanem az egész Kárpát-medencében ismerték és szerették. Ahogy kollégái fogalmaztak:
ő volt a szlovákiai magyar színjátszás fáklyája, akinek lángja most már az emlékezetben él tovább.
Kapcsolódó cikkünk
Október 20-án hosszantartó betegség után, életének 83. életévében elhunyt Dráfi Mátyás Kossuth-díjas színművész.
A sziakomarom.sk közleményében az is olvasható, hogy a temetés részleteiről a gyászoló család később ad tájékoztatást.
Dráfi Mátyás 1942. november 17. született Galántán. Kossuth- (2023) és Jászai Mari-díjas (2001) szlovákiai magyar színész, színigazgató, érdemes művész.
1965-ben végzett a Pozsonyi Színművészeti Főiskolán. 1959–1960 között a Magyar Területi Színház színésze volt. 1965–1980 között illetve 1982 óta a komáromi Magyar Területi Színház, illetve a Komáromi Jókai Színház tagja. 1969–1971 között a Magyar Területi Színház igazgatója volt.
Kapcsolódó cikkünk
Lovaggá ütötték Dráfi Mátyást, a Komáromi Jókai Színház egykor vezető tagját, ma a Teátrum Színházi Polgári Társulás vezetőjét. Budapesten zajlott a ceremónia. Az elismerést a magyar kultúra és színházművészet határokon átívelő műveléséért és terjesztéséért kapta.
Jászai Mari-, Sinkovits Imre-díja és a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje mellett ez a negyedik rangos magyarországi kitüntetése, amelyet a Falvak Kultúrájáért Alapítvány adományoz az arra méltó személy művészi teljesítményéért. Dráfi Mátyás boldogan és megilletődve vett részt az ünnepélyes szertartáson, amelynek helyszíne az egykori Stefánia-palotában működő Honvéd Kulturális Központ volt.
„Annak rendje és módja szerint lovaggá avattak – büszkélkedik a 80. évéhez közeledő művész. – Bal vállamra tették a kardot, nyakamba az érmét, majd elvonultam a szent korona előtt, meghajoltam, kezet fogtam a jelen levő lovagokkal, beírtam a nevem az emlékkönyvükbe, és átvettem az oklevelet.”
Mindennapjain semmit sem változtatott a friss elismerés. Magán-emberként eddig is lovagiasan viselkedett.
„Megvagyunk magunknak szépen, lassacskán – mondja felesége társaságában. – Várjuk, mikor lesz vége ennek a szörnyű időszaknak, hogy ismét szabadon járhassam az országot, mehessek iskolákba, művelődési házakba. Őrzők, vigyázzatok a strázsán címmel még a járvány előtt versekből állítottam össze irodalmi estet határon túli magyar költők alkotásaiból. Itthoniak, kárpátaljaiak, vajdaságiak verseit adom elő Zsákovics László társaságában, aki a saját megzenésítésében szólaltat meg jó párat a költeményekből. Attól vagyok szomorú, hogy a Covid gátat szab a kulturális rendezvényeknek. Gyurcsó István verse például, amely a más nyelvű unokákról szól, mindig nagy hatással van a közönségre, hiszen nem egy családban unokák és nagyszülők nem értik egymást. Hiába mondja a nagymama vagy a nagypapa a kisgyereknek, hogy kincsem, virágom, nem talál értő fülekre. A legutóbbi népszámlálás meg is mutatta az eredményt.”
Dráfi Mátyásnak hat unokája van, és mind a hat beszél magyarul. Pedig van egy lengyel vő is a családban. Gdyniából költözött Komáromba. Moszkvai egyetemistaként ismerkedett meg a művész szintén ott végzett lányával, s azóta mindketten megtanulták egymás nyelvét.
„Emőkéék egy utcával laknak odébb tőlünk. A vőm egy német cégnél dolgozik, több nyelven beszél, és rengeteget utazik a világban. A gyerekek természetesen lengyelül is értenek. Anikó lányunk, a két legkisebb unokánkkal itt lakik velünk, Emese, a középső lányunk most lett nagymama, Borika, a feleségem pedig nagy örömére dédmama.”
Két szlovák tévésorozatban kapott szerepet az elmúlt hónapokban az itthoni rendezők által is gyakran foglalkoztatott színművész. Mindkét sorozat kórházi környezetben játszódik.
„Sántán, bénán mi mást is kezdhetnének velem, mint hogy ágyba fektetnek – tréfálkozik az »örökös nagy beteg«. – A kórház című sorozatban egy idős holokauszttúlélőt játszottam, aki történelmi leckét adott a fiataloknak, nehogy azt képzeljék, csak egy nagy kirándulás volt a koncentrációs tábor. Erkölcsileg formáltam őket, ma is fájó dolgokra nyitottam fel a szemüket. A Második esélyben egy haldokló öreget formáltam meg, akinek idős felesége az utolsó pillanatig szerelemmel fogja a kezét. Philemon és Baucis egy modern kórház falai között.”
Élményaga van éppen elég az ilyen szerepekhez. Az elmúlt években ő maga is gyakran szorult orvosi segítségre. Tele a csípője titánnal, műforgóval. Hét műtét után már csak bottal tud közlekedni.
„Az egyik műtét során már a medencecsontomból is le kellett faragni egy kicsit. Néha hallom, hogy kattog a műforgó. Olyankor mindig megijedek, hogy mi jöhet még? Először Brünnben műtöttek. Az egyik lábam két centivel rövidebb lett. Próbáltuk A csókos asszonyt Iglódi Istvánnal. Én voltam a sánta hentes. De hogy fogsz te sántítani? – kérdezte Iglódi. Majd megmutatom, mondtam. Kimentem az öltözőbe, kivettem a cipőmből a betétet, és visszabicegtem a színpadra. Tíz évet ígértek, tizenkét évig bírták az első műforgóim, aztán egy színpadi próbán megtörtént a baj. Le kellett rántanom a földre a partneremet, neki semmi baja nem történt, én rosszul estem, és elrepedt a medencecsontom. Újabb komplikációk, újabb műtétek, de már Érsekújvárban. Volt, hogy nem használhattam egyik lábamat sem. Olyankor Pozsonyba vitt a mentő. Meglátott a főnővér, és mosolyogva fogadott, hogy újra nálunk, Dráfi úr? Igen, leltári számba vehetnek, mondtam nevetve. Szögek és drótok vannak mindkét lábamban. Mentem a múltkor kontrollra, nézte a röntgenfelvételt a doki és csak ámuldozott, hogy ő még ilyet nem látott.”
Magyar játékfilmben is feltűnt nemrég. Eperjes Károly rendezésében, a Magyar Passióban. A vén bakancsos és fia, a huszár című darab hozta össze őket a Jókai Színházban.
„Szép szerep, jó darab, vén is vagyok, bakancsos is, a botot nem kellett letennem, úgyhogy megértettük egymást a próbákon. Eddig sajnos csak ötször került közönség elé a darab, a Covid többször közbeszólt. A Háry Jánost is szeretnénk tovább játszani, a Teátrummal. A Magyar Passióban egy idős szerzetes vagyok. A többiek is öregek körülöttem, de úgy látszik, kellett még egy vénember a filmbe.”
Hogy most, immár lovagként mivel telnek a napjai Dráfi Mátyásnak? Egy fényképalbum összeállításával bíbelődik.
„Földközi-tengeri hajókiránduláson vettünk részt több mint öt éve. Most rendezgetem a képeket, hogy azok között is rend legyen. Borikával már megbeszéltük, hogy legközelebb Sajógömörre megyünk. Ott a házunk, hatalmas kerttel, mögötte heggyel és erdővel. Komáromhoz is erősen köt a szívem, de a legszívesebben odaköltöznék.”
A szerző a Vasárnap munkatársa
Kapcsolódó cikkünk
„Nem lesz könnyebb az életem. Semmi esetre sem” – állítja a friss Kossuth-díjas Dráfi Mátyás, a szlovákiai magyar színjátszás nyolcvanéves bárdja, Svejk, Lucifer, Kolhaas Mihály, Othello, Magellán, Coriolanus, Tiborc, Tevje, Báthori István, Görgey Artúr és mások színpadi megformálója. És nincs még vége. Nem kopik a játékkedve. Épp ellenkezőleg. Rá akar szolgálni a most kapott, rangos elismerésre.
Kivételesen értékes művészi pályafutás, a magyar nyelv és kultúra elkötelezett szolgálata, a magyar színházművészet határokon átívelő népszerűsítése – ez hangzott el vele kapcsolatban 2023. március 14-én, a Parlament falai között. Dráfi Mátyás zavarban volt. Olyan zavarban, mint akkor és ott – talán még soha.
Soha, de soha nem pályázott díjakra, hangsúlyozza. A közönség elismerése, szeretete mindennél fontosabb számára. De ha kitüntették, jólesett a szívének. Be is gyűjtött egy tucat rangos díjat. Tavaly például A Magyar Kultúra Lovagjává avatták.
E-mailben értesítették a miniszterelnöki hivatalból, hogy tudjon róla: a magyar kultúra műveléséért és ápolásáért felterjesztették a legmagasabb magyar állami kitüntetésre. Néhány nappal később már ott volt a levél a postaládájában, hogy Kossuth-díjban részesül. Délelőtti sétája után bontotta fel a küldeményt.
„Megírták, mikor és hol vehetem át, ott volt a részletes program március 14-re és 15-re, sőt még a parkolási lehetőséget is feltüntették. Annyira ledöbbentem, hogy azóta sem dolgoztam fel magamban a történteket. De tényleg!”
Nem titkolja, öt centivel a föld felett járt. De úgy, hogy senki se lássa rajta.
„Annyi emlék feltolul bennem…! Kistárkányban, ahogy mondani szoktuk, Távol-Keleten jártunk a hatvanas években. Negyed hétkor elkiáltotta magát a kocsmáros: Zárok! Színházba megyek. Menjetek ti is! Előadás után nyitok. A lelkemet balzsamozta ezekkel a szavakkal. Évekkel ezelőtt Budapesten, a Szlovák Kulturális Intézet épületében próbáltunk a Vertigo Színházzal. Szünetben kimentem az utcára, rágyújtani. Ott álltam a bejárat előtt, és feltűnt, hogy egy idősebb hölgy közeledik felém. Már messziről láttam, hogy kiszúrt magának. Végig, ahogy jött, a szemembe nézett.
Aztán lelassított, hozzám lépett, rám mutatott, és azt mondta: Magát szereti az Isten! Mire felocsúdtam, továbbment. Elnyelte az utca forgataga. Meghűlt bennem a vér. Ott álltam hosszú percekig megrökönyödve, és azon töprengtem, ki küldte vajon hozzám ezt a nőt?
És még egy történet. Életem egyik legszebb köszönetnyilvánítása. Pajzsmiriggyel műtöttek a komáromi kórházban. Minden reggel mentem le friss lapokért. A kórház kapujában lehetett újságot venni. Kék köpenyben, pizsamában, papucsban ballagtam végig az udvaron, már fordultam volna vissza, amikor megszólított egy kalapos, falusi bácsika. Megállt előttem, és elkezdett a színházról beszélni. Érdeklődött, hogy vagyok, mit játszom, mire készülök, majd a végén azzal búcsúzott: A magyarok Istene áldja meg a művész urat! Ez egy életre megmaradt az agyamban, de a szívemben is. Gyönyörű szavak. Az Isten mindig velem volt. Ha gödörbe kerültem, kihúzott. Segítő kezet nyújtott. Talán ezért is tudtam maradéktalanul megvalósítani az álmaimat. Olyan nagy zenei produkciókat létrehozni, mint a Bánk bán vagy a Háry János. Az Isten tudja, hogy őt szolgálom, és amíg élek, szolgálni akarom.”
A parlamenti díjátadásra két kocsival mentek Komáromból. Az elsőben ült Matyi bácsi, a „kiválasztott” művész úr és hű társa, Borika, a feleségek felesége, a másikban pedig három lányuk, Emőke, Emese és Anikó.
„Mi ketten, Borika és én Bocskai-viseletet öltöttünk. Nálunk ez természetes. Március 15-én, függetlenül attól, hogy hová megyünk, előkerül az ünnepi magyar öltözet. Komáromban így járunk koszorúzni. Abban megyünk a Jókai-, a Klapka- és a Lehár-szoborhoz. Ezt vesszük fel. Dél-Komáromban varrattuk. Nekem van kék is, fekete is, Borikáé piros. A nyakamban turulmadár lógott, Borika a Kossuth-címert tűzte ki.”
A hírt, hogy Kossuth-díjat kap, csak a szűk családban mondta el. A lányai és az unokái tudtak róla, senki más.
„Addig, míg át nem vettem, a kezembe nem adták, nem akartam beszélni róla. Az egyik unokám, a legidősebb lányom, Emőke fia Pesten lakik. Ott dolgozik. A nyáron nősült. Az első utunk hozzá vezetett. A lányok ott le is parkoltak, és taxival jöttek utánunk. Én vezettem végig. Borika nem ül volán mögé ilyen nagy úton. Főleg nem Pesten. A lábammal minden rendben. Az működik. A csípőm mondta fel a szolgálatot. Az vacakol évek óta. Megkeseríti rendesen az életemet. Szerencsére beengedtek bennünket a Parlament mélygarázsába. Nem kellett valahol kint, egy távoli utcában parkolni, és onnan két bottal botorkálni. Le volt adva mind az ötünk neve, felírták egy listára, és szabaddá vált a bemenetelünk. A garázsból sem kellett lépcsőket megmásznom. Felvitt a lift. Az ünnepi díjátadásra a férjével vagy a feleségével, plusz két vendéggel érkezhet a kitüntetett személy. Ez így négy ember. De mi öten voltunk. A szent koronával akartunk lefényképezkedni, az egész család. Eggyel többen vannak? Nem baj. Nyugodtan jöjjenek, mondták. Kivételt kaptunk.”
Lelkesen közli: nem először járt a Parlamentben. Kétszer is megtekintette már belülről. Egyszer március 15-e, másodszorra augusztus 20-a alkalmából. Mind a kétszer lenyűgözte a látvány. De hogy most, harmadszorra otthonosan mozgott volna a pompázatos falak között, azt egyáltalán nem állítja.
„Rettenetes feszültség volt bennem egész idő alatt. Duba Gyula lánya ült mellettem, ő vette át édesapja helyett a Kossuth-díjat. Egymás mellett kapott helyet a két D betűs. Dráfi, Duba. Mondtam is, hogy ejha! Mi ugyanis egykor Pozsonyban majdnem egymás mellett laktunk.”
Másnap a Vigadóban díszvacsorán találkoztak a régi és friss Kossuth-díjasok.
„Nem tudom, hogy csinálták, de egy asztalnál ültünk az elnök asszonnyal, Novák Katalinnal és a férjével, Adamis Annával és a párjával, és Kutas László szobrászművésszel, akit a lánya kísért el. Mint kiderült, ő is képzőművész, és ismeri a Prágában élő húgomat, Lőrincz Zsuzsát. Adamis Annáról tudtam, hogy Gútán született, és azt is elmondtam neki, hogy hallottam, róla fogják elnevezni az ottani művelődési házat. Fel is ajánlottam neki, hogy szívesen elmegyek majd verset mondani. Bizsergető helyzet volt ez. Az egyik oldalamon Borika ült, a másikon az elnök asszony férje. A díszvacsora főleg díszfalatkákból állt. Töltött káposzta nuku. Ilyen-olyan apró kockák, mindenféle pöttyökkel a tányéron. Jól nem laktunk, az biztos. Még jó, hogy előtte való napon, a díjátvétel után elmentünk egy kiadós vacsorára, az egész család. A pesti kollégák közül is váltottam szót párral. Ott volt Oberfrank Pali, akivel egykor a vígszínházi West Side Storyban játszottam, és Eperjes Karcsi is, aki rendezett már Komáromban meg filmben is. A West Side Story régi történet. Eszenyi Enikő rendezte a darabot, ő hívott meg vendégként az előadásba. Ott parkoltam mindig a Vígszínház mögött. Az egyik napon Fradi–Slovan meccs volt Budapesten. A hazaiak nyertek, s ennek örömére a lelkes Fradi-szurkolók, látva a kocsimon az SK jelzést, kilyukasztották mind a négy kerekemet. Nem tudtam hazajönni.
Versengtek a kollégák, hívtak, hogy aludjak náluk, de bulizni sem szoktam ott maradni soha.
Szerettem éjfélre hazaérni, a saját ágyamban lepihenni, és másnap tízkor már ott lenni a próbán. Ha nem muszáj, nem szívesen töltöm idegen helyen az éjszakát. De akkor, azon a napon, a bosszú napján nem tudtam hazajönni. Az egyik szobában csináltak fekvőhelyet a színházban, és ott hajtottam le a fejemet. Másnap aztán megjavították a kocsit, és előadás után már indultam is haza.”
Hogy szebbek-e a napjai, amióta Kossuth-díjas művész? Dráfi Mátyás élete egyik legfényesebb eseményeként könyvelte el, ami most vele történt. De azt mondja, minden megy tovább, pontosan úgy, ahogy eddig.
„Eget verő terveim nincsenek már. Mindig hívő ember voltam. Amióta viszem a Teátrum Polgári Színházi Társulást, még inkább megerősödött a hitem. Amikor a Bánk bánt Búcson játszottuk a református templomban, megengedték, hogy letakarjuk az Úr asztalát. Volt pódium és trón is. Vége lett az előadásnak, és az utolsó kórista is azzal jött hozzám, hogy itt volt velünk az Isten. Most is libabőrös vagyok, hogy ezt mondom. Mert az ő segítsége nélkül Teátrum sem volna, az biztos. Egy diákelőadást szeretnék még megcsinálni a Háry Jánosból. Úgy kezdődne az előadás, hogy a karmester egyenként bemutatná a hangszereket, mert a fiatalok a szintetizátoron kívül semmit nem ismernek. Oboa? Vadászkürt? Gordonka? Azt sem tudják, mi fán terem. És ha találnak egy nekem való szerepet a színházban, arra boldogan igent mondok. Csak fizikailag ne legyen megterhelő. Az már fékezne a játékban.”
Kapcsolódó cikkünk
„Nem lesz könnyebb az életem. Semmi esetre sem” – állítja a friss Kossuth-díjas Dráfi Mátyás, a szlovákiai magyar színjátszás nyolcvanéves bárdja, Svejk, Lucifer, Kolhaas Mihály, Othello, Magellán, Coriolanus, Tiborc, Tevje, Báthori István, Görgey Artúr és mások színpadi megformálója.
És nincs még vége. Nem kopik a játékkedve. Épp ellenkezőleg. Rá akar szolgálni a most kapott, rangos elismerésre.
Kivételesen értékes művészi pályafutás, a magyar nyelv és kultúra elkötelezett szolgálata, a magyar színházművészet határokon átívelő népszerűsítése – ez hangzott el vele kapcsolatban 2023. március 14-én, a Parlament falai között. Dráfi Mátyás zavarban volt. Olyan zavarban, mint akkor és ott – talán még soha.
Miként értesítették a miniszterelnöki hivatalból, hogy tudjon róla: a magyar kultúra műveléséért és ápolásáért felterjesztették a legmagasabb magyar állami kitüntetésre? Kikkel érkezett a díjátadóra? Kivel találkozott a vigadóbeli díszvacsorán? Szebbek-e a napjai, amióta Kossuth-díjas művész?
Szabó G. László interjúja elolvasható a már megvásárolható Vasárnapban.
Kapcsolódó cikkünk
„Itt Matyi bácsi!” Mély, rekedtes hangján mindig így köszönt be a telefonba, és ebben a hangnemben is folyt a beszélgetésünk.
Matyi bácsit, Dráfi Mátyást akkor is szeretni lehetett, ha éppen dohogott, dühöngött, vagy csak szimplán paprikás kedve volt. Őt ugyanis nem lehetett nem szeretni. Művészként is, magánemberként is pillanatok alatt képes volt belopni magát az ember szívébe. Különleges adottsága volt ez. Engedte szeretni magát, és ő is éreztetni tudta a szeretetét.
Nyitott lélek volt. Kitárulkozó. A színpadon lefegyverző erejű, az életben lebilincselő. Millió-egy történettel, humorral, öniróniával szórakoztató, nagy mesélő. Jó volt hallgatni őt, játszani látni, szerepe szerint átlényegülni, hősként nemes célokért küzdeni, kisemberként tűrni, szenvedni, fájni, vagy épp az öröm, a boldogság megannyi hőfokát megélni.
Színésznek született, ezt nem kérdőjelez(het)te meg senki. Még fel sem vették a pozsonyi Színművészeti Főiskolára, amikor már a Magyar Területi Színház deszkáit koptatta, majd a társulat jogutódja, a Jókai Színház lett a munkahelye. Munkahelye? Játszótere! Hiszen a színház volt a mindene. A legnehezebb időkben is, amikor széles e tájon aranyat ért a magyar szó.
Rádiózott is, filmezett is sokat. Hívták csehszlovák, szlovák és magyar produkciókba. A legjelesebb szlovák rendezők kérték fel különböző szerepekre. Dušan Hanák (Szeretlek, szeress!), Juraj Jakubisko (Ezeréves méh), Miloslav Luther (Át a Dunán), Martin Šulík (Tájkép). Komoly feladatot kapott Tarr Bélától is a Werckmeister harmóniákban, Rudolf Pétertől a Kossuthkifliben, Eperjes Károlytól a Magyar passióban. Markáns arcvonásait a lehető legváltozatosabb karakterekben érvényesíthette. Eszenyi Enikő meghívására játszott a vígszínházi West Side Storyban is. Egyik nap Komárom, a másik nap Budapest, a harmadik nap valahol tájelőadásban. Utazott fáradhatatlanul. Tenyerében vitte a kultúrát. A magyar költészetet, a magyar drámairodalmat. Nagy lánggal égő fáklyája volt a szlovákiai magyar színjátszásnak. Vezéralakja. Bármikor hadra foghatója.
Igazgató is volt, művészeti vezető is Komáromban. Társulatalapító. Munkásságáért rangos elismerésekkel jutalmazták itthon is, Magyarországon is. Mind közül a legnagyobbat, a Kossuth-díjat 2023-ban vehette át. Élete egyik legboldogabb napja volt, amikor a Parlamentben kimondták a nevét. Előtte is, utána is többször elmondta: ő csak adni akar a közönségnek, mindig csak adni. Adott is élete során rengeteget.
Kollégái szemében példakép volt, és az is marad. Mokos Attila szerint színházi életünk egyik meghatározó egyénisége.
„Színpadon is, magánemberként is csodáltam őt. Szabad lélek volt. Határokat bontó. Művészi és államhatárokat. Játékával mindent feledtetni tudott, minden emberi gyarlóságot, kisebb-nagyobb bosszúságot. Istenáldotta tehetségével mindig hiteles tudott lenni. Sokszor nem is értettem, hogyan lehet ilyen szinten létezni a színpadon. Húsz-harminc évvel ezelőtti alakításait is őrzi az emlékezetem. Emberi hangon szólalt meg azokban a darabokban is, amelyek bemutatását egykor kötelező penzumként kapta a színház. Sokat játszottunk együtt. A Hegedűs a háztetőn maradandó élményem vele. Ma is borsózik a hátam, ha erre gondolok. Matyi bácsi pályáján ez lett a korona. Háromszor játszottuk telt ház előtt a pozsonyi Operaházban. Bécsből buszok hozták a nézőket. A komáromi piacon jegyüzérektől lehetett jegyet venni az előadásra. Matyi bácsi a világ egyik legjobb Tevjéje volt. A rádióban hallottam egyszer, hogy a nagy színészek haláluk után még hét évig élnek. Matyi bácsi örökre itt marad köztünk.”
Bandor Éva a legnagyobb szlovákiai magyar színészt látja Dráfi Mátyásban.
„Őstehetség volt, akire mindig felnéztem. Számomra ő jelentette a színpadon való természetes létezést. Ebben is utolérhetetlen volt. Szuperlatívuszokban tudok csak beszélni róla. A haláláig aktív maradt. Nem tudott leállni. Minden testi kínja, fájdalma ellenére folyamatosan dolgozott. A szabin nők elrablásában a takarásból néztem, ha éppen nem volt színpadon. Imádtam, ahogy komédiázott. A Háztűznézőben is lenyűgöző volt. Úgy karikírozta az egyik kérőt, olyan finom érzékkel, pontos színészi eszközökkel, sajátos humorral, hogy az maga volt a varázslat. Nagyon szerettem őt.”
Molnár Xénia pontosan harminc évvel ezelőtt ismerte meg Dráfi Mátyást.
„Kellékesként dolgoztam a Hegedűs a háztetőnben. Ott kerültünk mélyebb kapcsolatba. Rengeteget beszélgettünk. Aztán elvégeztem a főiskolát, bekerültem a Jókai Színházba, és több darabban játszottunk együtt. Az általa alapított Teátrum Polgári Társulásban a Görgey című darabban ő a címszerepet, az idős, elvonult hadvezért játszotta, én meg Terkát, a házvezetőnőjét, aki nagyon szerette őt. Nála, az ő házában és az udvarán olvasgattuk a darabot. Minden története beleégett az agyamba. A tájolásaink során is rengeteget nosztalgiázott, poént poénnal párosított. Kedvesen froclizott a palóc kiejtésem miatt, de tényleg mindig a legnagyobb szeretettel. Olyan volt ő nekem a színpadon, mint egy jó apa, nagyapa. Mindent meg lehetett kérdezni tőle, mert mindenre volt válasza. A jó szándék, a szív hangjai itatták át minden tanácsát. Behunyt szemmel hallgattam őt, ha verset mondott. Olyankor úgy éreztem, megállt az idő. Ne ugródeszka legyen a Jókai Színház, kért minden fiatalt, így annak idején engem is. Küldetéstudattal lépjél ki a színpadra, mondta. Itt legyél színész, neked itt van dolgod. De ezt sem erőszakosan közölte. Vendégszerepelni elmehetsz bárhová, csak gyere vissza, hogy évek múlva is legyen közönsége az itteni színháznak, kérlelte a fiatalokat. Én a piramis csúcsán látom őt ma is. Szívét-lelkét kitette a közönségért. Akkor is, ha csak harmincan nézték őt. Sok mindent megalapozott bennem emberileg és színészileg is.”
November közepén lett volna nyolcvanhárom éves. Kórházi ágyban lépett ki a földi létből. Imádott felesége ott volt mellette. Borika végig fogta a kezét. Nem vágyott soha moliére-i halálra. Nem a színpadon akart meghalni. Annál sokkal szerényebb ember volt.
Matyi bácsi, most éppen hol, merre?
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
