Vége a liberális demokráciának

Vége a liberális demokráciának

„Újra a régi magyar tradíciót kell felvennünk, szóval nem a múlt század demokratikus liberalizmusának, vagy ha úgy tetszik, liberális demokráciájának tradícióit kell folytatnunk, hanem vissza kell térnünk a 900 éves magyar tradíciókhoz, természetesen azokban a mai formákban, amelyeket az emberek mai műveltsége, mai politikai, gazdasági és társadalmi szervezettsége megkíván.”

Magyar Menedék - Ősmagyar

Gróf Teleki Pál miniszterelnököt idéztem 1939-ből. Látó volt, próféta a javából. Nagy kár, hogy politikai gondolatait ma már olyan kevesen ismerik. Második miniszterelnöksége (1939. február 16-1941. április 3.) kezdetén tartott beszédeinek karcsú kötete pedig valóságos tárháza a magyar észjárás szülte gondolatoknak.

Itt van mindjárt képviselőházi miniszterelnöki bemutatkozó beszéde (1939. február 22.). Ebben tisztázza a mindmáig annyira félreértett, a magyar átlag előtt a liberális demokrácia szerint értelmezett közvélemény fogalmát. Mit is értett rajta Teleki?

„Mi a közvélemény? Nem az utca! Nem a hangosság! A közvélemény, amelyet én számba veszek, a magyar keresztény társadalomnak széles, komoly rétegei, sok megfontolt, hivatalt viselt ősz férfiú és sok feladatára kötelességtudóan készülő ifjú.”

(Beszédek 1939. Budapest, 1939. Stádium Sajtóvállalat Rt. 8. old.)

Költői a kérdés nyilván, hol vannak ma ezek a „komoly rétegek” – már ha vannak egyáltalán. Akárcsak, miért gondolják oly sokan, hogy a második Teleki-kormány alatt született zsidótörvények idegen (elsősorban német) eredetűek. Holott nem azok:

„Ne gondolja azt senki sem idebenn, sem külföldön, ahol ilyeneket írtak, hogy ez a törvény német, vagy bármilyen más mintára készült, vagy éppenséggel valami nyomás alatt keletkezett. A nemzet évszázadokig a maga lábán járt. Járjon a maga lábán ezután is.” (U. ott, 12. old.)

Aki csak egy fél órát szán arra, hogy utánanézzen középkori törvényhozásunknak, már az is tudni fogja, miről beszélt itt Teleki, s nem lesz számára talány többé, miért támogatta aktívan maga is e törvényeket? Azért, mert a zsidóság „átszőtte a nemzet élő testét idegen anyaggal, nagyrészt friss, idegen anyaggal, s itt nem is annyira a vérre, mint a lelkiségre célzok. Ez a helyzet, a keleti zsidóságnak ez a folytonos beözönlése és még egy másik körülmény, az a körülmény, hogy ez az elkeveredés a társadalomnak csak bizonyos csoportjaiban – nevezzük osztálynak, vagy nevezzük rétegnek, ahogy tetszik – folyt le, ezt a processzust még veszedelmesebbé teszi. Ez veszedelmet rejt magában a nemzet jellegének, jellemvonásai épen tartásának szempontjából. Mindenki tudja, hogy én ezt a nézetet nem most vallom először, nem is akkor vallottam először, amikor Európában kezdtek erre felfigyelni. Vallottam régen, már nagyon régen önmagamban és nyilvánosan is vallottam mindjárt a háború után és kértem akkor azt is, hogy a zsidóság maga vessen gátat a folytonos keleti beözönlésnek. Ez nem történt meg és ma a nemzeti akarat olyan erősen nyilatkozik meg, hogy ezt a javaslatot aligha lehetne mérsékelni.” (U. ott, 13. old.)

Ugyanez a magyar józanság jellemzi a két világháború közti Magyarország szociálpolitikájával kapcsolatos, a balliberális történelemszemlélet képviselői által ellenérvek nélkül kárhoztatott nézeteit is – különösen a földkérdéssel- és reformmal foglalkozókat. Mint egykor gróf Mikó Imre, összeszorult a szíve neki is, amikor a magyar föld eladásáról volt szó:

„Nem tűrném azt, hogy valaki földjét éppenséggel ott adja el, ahol arra a nemzetnek különösen szüksége van, vagy ahol azt, mint a nemzet őre bírja, csak azért, hogy máshol jobb, több vagy pláne ingyen földhöz jusson. Az ilyen ember nem érdemel földet és erre gondom lesz.” (U. ott, 15. old.)

Teleki beszédeiben gyakran emlegette, hogy elérkezett végre az „új országépítés korszaka”. Az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga 1939. március 24-én tartott közgyűlésén elhangzott elnöki megnyitó beszédében így fogalmazott:

„Újra a régi magyar tradíciót kell felvennünk, szóval nem a múlt század demokratikus liberalizmusának, vagy ha úgy tetszik, liberális demokráciájának tradícióit kell folytatnunk, hanem vissza kell térnünk a 900 éves magyar tradíciókhoz, természetesen azokban a mai formákban, amelyeket az emberek mai műveltsége, mai politikai, gazdasági és társadalmi szervezettsége megkíván.” (U. ott, 41. old.)

Ijesztően időszerű sorok. Úgy tűnik, 1939-ben is világválságban éltünk. A nem is olyan régen szintén miniszterelnöki szinten elutasított „liberális demokrácia” ugyanis már akkor sem volt ismeretlen fogalom nálunk.

Teleki, amint tudjuk, nemcsak politikus volt, hanem tudós és nevelő is. A legnagyobb magyar geográfusok egyike olyanok mellett, mint Bél Mátyás, Cholnoky Jenő vagy Fodor Ferenc. És ugyanígy a legjelesebb magyar nevelők közé tartozott, mint a „magyar cserkészek atyja”. Különösen is 2004. december 5-éjének szégyene után aligha lehet megrendülés nélkül újraolvasnunk ezen – tudósi és nevelői minőségében fogant – sorait:

„Amikor országunkba visszatértek magyarok és részben közöttük más nemzetiségűek is, azután pedig más nemzetiségűek nagyobb tömbben, nem az az érzésem, és azt hiszem, senkinek sem az az érzése, hogy idegen jön vissza: a hazának a fiai jönnek vissza! Amint nem vagyunk mindnyájan mindenben egyformás és amint vannak különböző lelkiségek, amelyek egybefonódóan, de különbözően csiszolódtak ki, amint van alföldi, dunántúli és fővárosi lelkiség, s amint van délvidéki és tovább mehetnénk, van somogyi lelkiség, mert a somogyiak önmaguk közt Somogyországról beszélnek, úgy van felvidéki lelkiség is, és ezek a lelkiségek egymásba kapcsolódnak és gazdagítják egymást. Van kárpátaljai lelkiség is, amely a magyar és a ruszin lelkiségből együtt alakult ki és hogy ez mit jelent, az idegenek talán abból fogják megérteni, hogy kevés olyan ország van, ahol az ország népességének nem az állam nyelvét beszélő része viselte a „leghívebb nép” címét – és joggal.” (U. ott, 41. old.)

Szintén vérbeli nevelőre valló tapasztalatgazdagságára és egyben izzó nemzetszeretetére vallanak e kötetben a fegyelem egyre növekvőbb hiányára panaszkodó megjegyzései. Szegedi beszédében (1939. május 7.) elmondta:

„Tessék megnézni, hogy a legtöbb felnőtt ember és az ifjúságunk nagy része is hogyan megy el egy zászló előtt, az Országzászló előtt, vagy amely Budán a vártán áll. Ezzel szemben egy lengyel cserkésztáborban láttam egy patakban gyermekeket fürödni s amikor az útvonalon egy csapat zászlóval elhaladt, ezek a gyerekek felálltak a vízben, amely mellükig ért és tisztelegtek. Ez a külsősége a fegyelemnek. Mi jelvényeket viselünk össze-vissza, de az a tapasztalatom, hogy alig akad ember, meg is becsüli a jelvényt, amelyet visel. Ez fegyelmetlenség. Külső fegyelmetlenség az is, hogy nálunk, kivéve azokat, akiknek szigorú előírásuk van, mint katonák, rendőrök stb., hogyan viselik az egyenruhát. Ez ismét a fegyelmetlenség egyik jele, amely visszatükrözi azt, hogy az illető hogyan gondolkodik. Úgy gondolkodik, ahogyan az egyenruhát és annak részeit viseli. Ezek csekély kis külsőségek, amit megfigyelni nem is volt érdektelen, csak egy kicsit szomorú, mert a fegyelem a kötelességteljesítés formájának a tükre.” (U. ott, 49. old.)

Ismét csak lényeglátásáról tanúskodik az a felismerése is, hogy a sajtó nem egyszerűen egy jól-rosszul kifizetődő gazdasági vállalkozás, hanem egyenesen nevelőintézmény. A Pesti Vigadóban 1939. május 11-én kijelentette:

„A sajtót éppen olyan nevelőintézménynek tekintem, mint az iskolát, tehát a sajtónak, amely felnőtteket és – néha túl korán – gyermekeket is nevel, kötelességei vannak. Kötelességeire pedig barátságos vagy keményebb eszközökkel, olyannal, amilyenre szükség lesz, rá fogjuk szorítani.” (U. ott, 79. old.)

Végül, de nem utolsósorban megszívlelendőek oktatásról vallott elgondolásai is. Ezek tengelyében a felsőoktatás színvonalának emelése és ezáltal tekintélyének növelése áll. Szombathelyi beszédében (1939. május 14.) például párhuzamot vont a gazdasági és a szellemi élet között:

„Akié a föld, azé az ország. Ez azonban megint nemcsak azt jelenti, hogy azé a föld, aki megműveli, hanem azt is, hogy nekünk magunknak kell feltárnunk, kutatnunk, megismernünk földünket, bányászati, növénytermelési, talajismereti, éghajlati és ebből következőleg termelési vonatkozásokban egyaránt. Ezért kell istápolnunk a magyar tudományt, amely erre irányul, s ezért kell a nemzeti élet egészen kis részletmunkásának, a kisbirtokosnak, a mezőgazdasági munkásnak, a bányásznak is követelni az egyetemek fejlesztését és növelését. Találkoztam az országgyűlésen is olyan nem nagyon nagy látókörű megjegyzéssel – hogy udvariasan fejezzem ki magamat – amely azt mondotta, hogy a kultuszminiszteri költségvetésnek túl nagy a felső oktatásra szánt része, szemben a népiskolával, és ez nem népi politika. Pedig sokkal népibb, mint sokan gondolják, mert ez termelésünk megalapításának érdekeit szolgálja és ha ezt nem csinálnánk magunk, akkor nem szabad ember, de szolga fogja felszántani a magyar földet.” (U. ott, 87. old.)

Bizony nem lehet eleget tanulnunk Telekitől éppen ma, amikor látjuk, vége a liberális demokráciának.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »