Talán két labdarúgó-világbajnokság előtt előzte meg a mostanihoz hasonló, politikai tartalmú tiltakozás a helyszínválasztást: 1934-ben és 1978-ban. Az olaszországi és az argentínai torna előtt. Mindkettőt megnyerte a rendező ország válogatottja – most nagy valószínűséggel nem fogja. De ettől még érdekes, mi is történt körülbelül négy és fél évtizede Argentínában.
1976. március 24-én a Magyar Rádió hírműsorában bejelentette – fogalmazási pongyolaság miatt némileg pikánsan tálalva a történteket –, hogy Argentínában megdöntötték Perón asszonyt. A hír magja persze megfelelt a valóságnak, illetve annak, amit a szerkesztő közölni akart: Buenos Airesben összeesküvő tisztek megbuktatták a 45 éves, táncosnőből lett elnökasszonyt, Isabel Perónt. Az 1974. július 1-jén megboldogult – s hosszú, spanyolországi emigrációja után éppen egy évvel korábban az ország élére visszatért – Juan Domingo Perón helyére álló özvegy elnöklése alatt Argentína, történelme egyik legsúlyosabb politikai válságába sodródott, a jobb- és baloldali terrorista csoportok szinte polgárháborút vívtak egymással. Az országban hatalmas méretű infláció tombolt. Ekkor hajtott végre puccsot a katonai vezérkar, amely egy pillanatig sem gondolkodott a politikai ellenfelek meggyőzésének mikéntjén: többségüket egész egyszerűen elraboltatta, majd eltűntnek nyilvánította.
Az ország különböző kormányai 1930, azaz az első világbajnokság óta sikertelenül próbálkoztak a rendezés jogának megszerzésével. Mégsem volt meglepő, hogy a világszervezet Argentína mellett döntött. Akkoriban Ázsia és Észak-Amerika még nem játszott fontos szerepet a világ labdarúgásában, nem szólva a még hátrább tartó Afrikáról. Így a rendező ország kiválasztása meglehetősen egyszerű metódus alapján történt: Dél-, illetve Közép-Amerika és Európa váltogatta egymást. Mivel az 1974-es tornát az NSZK-ban rendezték, Argentína szinte ellenfél nélkül nyerte el a következő rendezésének jogát. Tulajdonképpen bizonyos értelemben Argentínának valóban „járt” ez. A térségben Brazília, Uruguay, Chile és Mexikó már lehetett a világ legjelentősebb futballtornájának házigazdája. Argentína korábban még sohasem.
Az instabil politikai helyzet nem szólt az argentinok ellen – hozzászokott már ehhez a nagyvilág. A hatvanas-hetvenes években szinte maguk az argentinok sem tudták mindig pontosan, ki puccsol meg kit, egyik csoportosulás a másikat ütötte ki a hatalomból. Onganía tábornokot Levingston tábornok tetette le a „trónról”, őt viszont Lanusse tábornok mondatta le hónapokon belül.
Az új főnök Jorge Videla tábornok lett, aki kezdetben kormányzóként irányította az országot, majd 1978-ban államelnökké lépett elő, a junta élére pedig Roberto Viola tábornok, a hadsereg korábbi főparancsnoka állt. Megszokottá váltak a letartóztatások, a kivégzések, a jogtipró internálások, az elhurcoltak embertelen megkínzásai. Ellenlépésekként a kommunista brigádok pokolgépes merényleteket hajtottak végre, a generálisok kiszolgálóinak látványos, nem ritkán utcai likvidálásáról nem is beszélve. A frontokat még inkább összekuszálta a fegyveres testületek áldatlan rivalizálása: más volt a haditengerészet, a csendőrség, és megint más a szárazföldi erők vezérkarának elképzelése a jövőről.
Még bőven Isabel Perón volt hatalmon, amikor Európában már sokan kételkedtek abban, hogy Argentína valóban képes lesz-e megrendezni a tornát. 1974 végén, körülbelül akkoriban, amikor az elnökasszony a recesszió, a megszaporodó tüntetések és sztrájkok miatt rendkívüli állapotot hirdetett, Hollandia és Belgium szövetsége közösen jelezte a világszervezetnek, hogy együtt hajlandóak beugrani a rendező szerepére, ha esetleg a dél-amerikai ország önként, vagy éppen külső nyomásra kénytelen lenne visszalépni.
Ez volt az első jelzés az argentinok számára, hogy esetleg másra oszthatja a FIFA a házigazda szerepét. Szerencséjükre a csak néhány hónappal korábban megválasztott FIFA-elnök, João Havelange 1974 őszi látogatásakor megerősítette a világszervezet véleményét: Argentína meg tudja rendezni az 1978-as világbajnokságot. Isabel Perón kormánya néhány nappal – talán erre hálás választ adva – bejelentette: két további hatvanezres stadion felépítését tervezi Mendozában és Córdobában, s átépít Buenos Airesben, illetve vidéken további négyet. Havelange hitt Perón asszonynak, de azért 1976 márciusában alig leplezett örömmel fogadta, hogy a katonák átvették a hatalmat.
Havelange Brazíliában az argentinhoz hasonló katonai diktatúrákban élt. Az ő számára egy erőskezű katonai kormány sokkal szimpatikusabb volt minden másnál, így aztán nem volt meglepő, hogy az argentin junta vezetője, Jorge Videla tábornok a maga oldalán érezhette a FIFA első emberét.
Az 1974-es és az 1978-as világbajnokság közötti „félidőben”, 1976. augusztus 16-án Omar Actis, a helyi szervezőbizottság elnöke, szigorú mérnökemberként az alacsony költségvetésű Mundial elkötelezett híve Chevroletjében ülve géppisztolyos merénylet áldozata lett. A teste mellett talált röplapokon az állt, hogy a gyilkosságot egy baloldali terroristaszervezet, a Monteneros hajtotta végre. Mindmáig fennáll azonban a gyanú, hogy inkább a haditengerészet akart megszabadulni Actistól. Alighogy eltemették, Carlos Alberto Lacostát, a haditengerészet tábornokát, minisztert nevezték ki utódjául. A szervezőbizottság, az Ente Autarquico Mundial új első embere nagy lendülettel látott munkához, hamarosan több olyan törvényt is elfogadtatott a kormányban, amelyek elősegítették grandiózus terveinek megvalósítását. Okkal érezhette egyre erősebbnek magát, miután egyre szorosabb barátságot ápolt a FIFA elnökével, sőt João Havelange támogatásával még a nemzetközi szervezet egyik alelnökének is megválasztották.
Adolfo Pérez Esquivel, a neves szobrász és későbbi Nobel-békedíjas emberjogi harcos ugyanakkor igyekezett feltárni a világ előtt, hogy mennyit kell szenvednie az argentinoknak a világbajnokság megrendezéséért. Írt és beszélt arról, hogyan bontatta le a kormány buldózerekkel a nyomornegyedeket, hogyan kényszerítette szegények százezreit vidékre, távol a kamerák kereszttüzétől. A Rosárióba vezető autópálya mellett a kormány egy hatalmas falat épített, amelyre házak homlokzatát festették, hogy így rejtsék el a megmaradt nyomornegyedek egyikét. Esquivel ezt a szenvedések falának nevezte. Máshol a rabokat kivitték a börtönökből, lelőtték és jeltelen sírba temették őket. Az Amnesty International tiltakozásától és vizsgálódásától megijedve több koncentrációs tábort is felszámoltak időlegesen, hogy elkerüljék felfedezésüket. Az egész ország területén szigorú biztonsági intézkedéseket hoztak, hogy megakadályozzák egy esetleges terrorista akció kitörését a világbajnokság alatt.
A katonaság szóvivője, Omar Riveros tábornok például cinikusan a következőket nyilatkozta az újságíróknak: „Az, hogy a börtönökben megkínoznánk és megölnénk a rabokat, egyáltalán nem igaz. Ők követnek el öngyilkosságot, mielőtt bárki egy ujjal is hozzájuk érne.”
1978. június 1-jén a címvédő NSZK, s az előző torna bronzérmese, Lengyelország játszotta a XI. világbajnokság nyitó mérkőzését. A River Plate stadionjában, a Monumentalban a katonai vezetés három tagja, Videla tábornok, Massera admirális és a légierő dandártábornoka, Héctor Agosti a FIFA elnökével, João Havelange-zsal együtt ünnepelte a dísztribünön, hogy Argentína világbajnokságot rendezhet. A lelátókon 80 ezer ember nézte a megnyitót, az országban argentinok milliói tapadtak az új színes televíziójuk képernyőjére – a katonai junta egyik nagy újítása volt a torna előtt a színes közvetítés bevezetése, illetve a színes televíziók piacra dobása –, miközben csak pár kilométernyire a stadiontól, Plaza Mayóban, az elnöki rezidencia előtt fehér sálakba és fátylakba burkolózott idős hölgyek csoportja vonult fel. Ahogy az 1976 márciusa óta minden kedden, most is a rezsim emberi jogok ellen elkövetetett bűnei miatt tiltakoztak. „Hol vannak a férjeink? Hol vannak a gyermekeink?” – skandálták, emlékeztetve arra, hogy az eltűntek nem lehettek szemtanúi a világbajnokságnak. Két eltűnt argentin diák édesanyja, Hebe Bonafini úgy fogalmazott: „Az 1978-as vébé olyan volt, mint a későbbi Falkland-szigeteki háború. Zászlók, ivás, Argentína-kórusok, a tömeg számára az egész egy nagy parti volt. Számunkra, az eltűntek családtagjai számára viszont egy szörnyű tragédia.”
Noha a junta mindent megtett annak érdekében, hogy a torna a rend, a fegyelem és az össznemzeti lelkesedés képét sugározza a világ felé, az 1978-as világbajnokság mégsem volt mentes a botrányoktól. Nem kellett sokáig várni arra, hogy például egy, a „feladatát tudó” játékvezető segítsen a hazai csapaton. Az argentinok június 2-án a magyar válogatott ellen kezdték meg szereplésüket. A házigazdák döbbenetére a vendég meggypiros mezes gárdának reális esélye volt akár a győzelemre is, csak éppen a portugál Garrido bíró ezt másként gondolta. Hogy ne érhessen minket az elfogultság vádja, idézzünk külföldi forrásokat. A Mondial című francia magazin például így írt: „Az argentin válogatott csak óriási nehézségek árán tudta legyőzni a tökéletesen szervezett magyar csapatot, amely az ellentámadásokra és egy kivételes képességű középcsatárra, Törőcsik Andrásra alapozott. A két gól után a nagyszerűen játszó középpályások, Zombori és Pintér érdeméből sokáig tartotta a döntetlent a magyar válogatott, s csak kevéssel a mérkőzés vége előtt bukott el, miután Bertoni belőtte a hazaiak által annyira várt gólt. Addig sem Housemann, sem Kempes cselei nem tudtak kifogni a magyar védelmen. A mérkőzés legvégén a portugál Garrido kiállította Törőcsiket, akit addig össze-vissza rugdaltak az argentinok, majd Nyilasit is, aki elégtételt akart venni a barátján esett sérelmekért.”
Még egyértelműbb a mérkőzés alakulásával és a bíró működésével kapcsolatban Francis Le Goulven írása a Miroir du Footballban. A szerző a „Győzelem közérdekből” címet adta beszámolójának. Az írásban Garrido kapcsán megemlíti, hogy bevonult azon játékvezetők sorába, akik kétes értelemben meghatározó szerepet játszottak egy-egy világbajnoki mérkőzésen.
A következő találkozón, a franciák ellen egy svájci bíró, bizonyos Jean Dubach volt a „titkos tizenkettedik” az argentinok oldalán. Nem adott meg egy nyilvánvaló tizenegyest a franciáknak, majd befújt egy olyat, amin talán még az argentinok is mosolyogtak. Körülbelül a felezővonalnál kocoghatott, amikor Luque lövésébe belevetődött a tizenegyespont magasságában Marius Tresor, a franciák védője. A svájci bíró tizenegyest ítélt, mindenki azt gondolta, hogy azért, mert szándékosnak ítélte a torna egyik legjobb középhátvédjének kezezését.
Ám utóbb kanadai partjelzője azt mesélte, hogy Dubach kiment hozzá, s azt kérdezte, belül volt-e az eset, vagy kívül. Winsemann partjelző gondolkodás nélkül felelte azt, amit mindenki látott: persze, hogy a tizenhatoson belül történt az eset. De hogy hogyan lehetett negyven méteres távolságból megítélni a büntetőt? Daniel Alberto Passarellát ez nem foglalkoztatta, gólra váltotta az ajándékot. A harmadik csoporttalálkozón, az olaszoktól kikapott a már az első két győzelemmel a középdöntőbe jutott argentin válogatott – ugyanakkor ijesztő volt hívei számára, hogy bírói segédlet nélkül egyetlen meccsét sem tudta volna megnyerni.
Menotti csapata a második körben 2-0-ra legyőzte a lengyeleket – akik közül a századik válogatottságát ünneplő csapatkapitány, Kazimierz Deyna kihagyott egy tizenegyest –, majd brutális 90 percben gól nélküli döntetlenre végzett az örök rivális brazilokkal. Hogy nem fulladt a rugdosódás végül botrányba, abban nagy része volt, a FIFA vezérkarának legforróbb gratulációját kiérdemlő játékvezetőnek, Palotai Károlynak.
A két legénység ugyanis rendesen aprította egymást. Néha azért a focival is törődtek: az elején Menotti, a vége felé Coutinho együttese játszott jobban, gól azonban nem esett. Megjegyzendő, a brazilok a szervezőkre, azaz az argentinokra is haragudtak. Nem tartották a véletlen művének, hogy ameddig a torna addigi szakaszában a házigazda mindössze egyszer utazott (309 kilométert Buenos Aires és Rosario között), ők Mar del Platából Mendozába, onnan pedig Rosárióba mentek, kétszer is keresztben átszelve az országot. De ez a panaszáradat semmi sem volt ahhoz képest, amit a középdöntő után zúdítottak a nagyvilágra. Miután a brazilok 3-1-re nyertek a lengyelek ellen, a hazaiaknak a döntőbe jutáshoz legalább négy góllal kellett legyőzniük Perut. A mérkőzés végeredménye 6-0 lett. „Természetesen”, a mai szokásokkal ellentétben, a két mérkőzés nem kezdődött azonos időben.
1986 júniusában egy argentin újságírónő, Maria Laura Avignolo az angol Sunday Timesban publikált egy cikket, amely szerint a mérkőzést az argentinok azért nyerték meg ilyen különbséggel, mert előzetesen lefizették a perui válogatott játékosait. Hipotézisét egy korabeli argentin miniszterrel, egy tábornokkal és az Argentin Labdarúgó-szövetségben dolgozó két tisztségviselővel folytatott beszélgetésére alapozta, természetesen mindannyian nevük elhallgatását kérték. Szerintük a mérkőzés végeredményét a két kormány titkos megbeszélésein határozták meg, az argentin katonai diktatúra szigorú parancsára. Avignolót Argentínában hazaárulással vádolták meg, honfitársai ellene fordultak, és az argentin titkosszolgálat kiszivárogtatta, hogy a brit Intelligence Service-nek dolgozik. A Londonban élő Avignolo azonban kitart egykori állításai mellett. „Tökéletesen meg vagyok róla győződve, hogy minden úgy történt, ahogy azt a cikkemben leírtam. Természetesen nem nevezhetem meg a forrásaimat, mert megígértem nekik, hogy megvédem őket. Argentínában még mindig rendkívül érzékenyek az ügyre, hiszen a maffia, amely akkoriban irányította az argentin labdarúgást, még mindig működik” – állította.
A vádakat hivatalosan sohasem bizonyították be, mint ahogyan nincsenek dokumentumok a perui játékosoknak állítólagosan fizetett összegekről sem. Az argentin katonai diktatúra bármi áron győzni akart, a peruiaknak viszont nem volt veszítenivalójuk, hiszen semmi esélyük nem volt a továbbjutásra. Ugyanakkor a két ország között erős diplomáciai és katonai kapcsolatok léteztek és léteznek mind a mai napig. Bármi is történt, a meccset inkább Peru veszítette el, mint Argentína nyerte meg, de ez semmit sem számított. Mint ahogy az sem, hogy az addig a tornán remekül védő Ramón Quiroga enyhén szólva is védhető gólokat kapott – fel is emlegették neki, hogy Argentínában született, tulajdonképpen csak honosított perui. Persze sem ő, sem a perui válogatott többi futballistája sem ismerte később be, hogy lefizették volna.
A döntőben Mario Kempes két góljával az argentinok valóra váltották az álmukat, megszerezték a világbajnoki címet. De nem volt könnyű szülés. Artemio Franchi, a játékvezetői bizottság olasz elnöke – egyben az UEFA első embere – honfitársát, Sergio Gonellát jelölte az utolsó mérkőzésre. A hollandok ijedten fogadták a döntést, tartottak attól, hogy az erélytelennek tartott játékvezetőt túlságosan is befolyásolják majd a körülmények. Gonella nem vezette jól a mérkőzést, lehetett volna szigorúbb is – például a meccs elején, a René van der Kerkhof gipszmandzsettájával kapcsolatos vitánál, vagy akkor, amikor az argentinok késve jöttek ki a döntő előtt az öltözőből, s főleg amikor Daniel Alberto Passarella arcba könyökölte Johan Neeskenst –, de nem miatta nyertek a házigazdák.
A hollandok nem futballoztak olyan jól, mint 1974-ben – nem volt köztük Johan Cruyff –, Robby Rensenbrink 1-1-nél, a 90. percben a bal kapufára lőtte a labdát. Az Anderlecht holland világklasszisa felnézett az égre, ezt tette Fillol is, de amíg a balszélső arcára kövült fájdalommal kémlelte a kegyetlen mennyeket, addig a kapus térdre rogyva (fel sem állt az akciót követően), kereszteket szórva, hálától könnyes tekintettel köszönte meg az égi segítséget.
1978. június 25-én az egész sportszerető világ láthatta a televízión keresztül a Monumental-stadionban végbement csodát, hisz nem bírói részrehajlás történt (mint ellenünk), nem vették meg az ellenfelet (mint a peruiak ellen), nem a közönség ellenfeleket szinte megbénító jelenléte, buzdítása hatott, hanem a Mindenható segített. Nem kellett sírnia Argentínának.
A nép ünnepelt, Videla tábornok pedig engedte, hogy ünnepeljék. A győzelmi mámor hetekre feledtette a sokat szenvedő lakossággal a nyomort. A diktatúra hamarjában igyekezett profitálni, tőkét kovácsolni a bravúr kínálta propagandisztikus lehetőségekből, a nagyrészt külföldre kényszerült ellenzék azonban fáradhatatlanul kritizálta a kormányzatot a túlköltekezés miatt. A főként baloldali és centrista kritikusok joggal kérték számon a vezetéstől az egyre fojtogatóbb inflációt, a növekvő mérleghiányt, a jóléti intézkedésekre szánt összegek megkurtítását, a világbajnokságtól – elsősorban az idegenforgalomból, a szurkolók érkezésétől – remélt bevételek elmaradását.
Mire négy évvel később az argentin válogatott harcba szállt világbajnoki címe megvédéséért, Videla tábornok már átadta az államfői tisztet Viola tábornoknak, akit alig kilenc hónappal később, 1981 decemberében Bignone tábornok követett. No, nem hosszú időre, mert miután a következő év áprilisában háborút indított a Falkland-szigetek visszaszerzéséért a britek ellen, s vereséget szenvedett, át kellett adnia a helyét a szűk másfél éven belüli negyedik államfőnek, Galtieri tábornoknak. 1982 nyarán Argentína kettős vereséget szenvedett: elbukta a Falkland-háborút, s csak a tizenegyedik (!) lett a spanyolországi Mundialon. Nem könnyű kimozdulni otthonról.
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
