Vasból öntött emlékek Lovas Emőke2025. 05. 30., p – 22:58
Egy elsuhanó vonatablakban férfiak ülnek, és nézik, ahogy egy titokzatos nőalak áll egy megvilágított kripta-kápolna fényében, egy rég halott faluban, Dekadencia megyében. Egy leírhatatlan kék szemű lány heveny mieloid leukémiában hal meg, de előtte még örökül hagyja a betegséget a kislányának. Egy fényképészinas szerelmes lesz. Egy mester titkos képeket készít meztelen, a hidegtől borzongó női testekről. Egy bizonyos Pocakos a Keleti Metropoliszba utazik, hogy idegenvezetést tartson egy csapat ifjúnak, de felnéz egy ablakra, összeesik, és onnantól már csak fejben utazik – a Fővárosból Dekadencián át a Keleti Metropoliszba, tereken, városokon, országon, történeteken és idősíkokon át, befelé, magába, emlékekből emlékekbe.
„Csak óvatosan, kérem, a heves érzelmekkel! Ha így van, ahogy van, ha nem mozdulhat, akkor legyen neki ez az átértékelt mozgásigény, és jöjjön el a nyugodt élet és mint ajándék, a sors döntésének sztoikus elfogadása. Korlátozás. – Én istenem, adjál szállást, már meguntam a járkálást… Minek is lenne neki az a járkálás? – Jó már itt! Itt bent! – ezt morogta, ezt bizony. Sehol semmi gond. Jó ott bent, abban a fejben sétálgatni. Kipróbálta, tehát tudta, hogy jó! S ha kipróbálta, alkalmazta is új tudását. Így sikerült újra felfedeznie a régi várost! Az ő városát! Az imádott Metropoliszát! Nem kellett ehhez a felfedezéshez, újrafelfedezéshez sok. Csak kicsit hunyorogva becsukta a szemét, és máris ott volt, ahol kívánta. A városának már ezerszer bejárt utcáin termett ott pillanatok alatt. Ott várta őt a mások előtt rejtőzködő, csak keveseknek megjelenő és azon keveseket vezetni tudó Szellem, s kísérte őt végig a sétáján.” (119.)
Mióta mozogni már nem tud, fejben sétál, de annyiszor járt már ebben a városban, hogy pontosan ismeri a helyeket. A temetőt, az iparnegyedet, a városon átcsattogó villamos vonalát a fáradt gyári munkásokkal:
„Ilyen az élet, ilyen az! Megalkuvások és ellenségeskedések. Közben haladás volt. Robogott a piros kígyó, benne árnyképek, személyes történetek, emlékfoszlányok, gondolatok, vágyak, sóhajok, düh és megbékélés elegye vibrált az utasok közt, s ez az elegy a legemberibb fluidum; a legemberibb, mert sokféle. Aztán a végállomáson a piros kígyóból kilépve egy pillanat alatt a fegyelem vette át a parancsnokságot az elmékben. Alkoholteszt, átöltözés, mechanikus kézfogások, munkaelosztás, átadás, önműködő ráállása kéznek és agynak a munkafolyamatok, -fázisok sokszor begyakorolt mozdulataira. A vas olvad, folyik, hengerelődik, szikrázik, sziszeg, forr a levegő körötte. Folyamatos jelenben van az olvadt vas, amellett mindig észnél kell lenni. Felette minden délibáb, hullámzás, libegés.” (142.)
Szászi Zoltán legújabb, idén megjelent prózakötete, az Egy műhely megismerése nem csupán egy ember és egy város története, hanem korrajz, letűnt korok lenyomata, a polgári Kassáé és a pártház tetején pulzáló vörös csillagok korszakáé is.
1968. augusztus 21-ének hajnalán, a Főváros Vén hídjának város felőli oldalán egy csapat fiatal szembetalálja magát egy szovjet tankkal, és csatát nyernek pár üveg szesszel – „Még azt is mondták később mindenféle források, hogy ezzel állítólag a Szabad Európa Rádióba is bekerültünk. Ezt nem tudom bizonyítani. De bizonyos nyugati tudósítók szerint ez volt az egyetlen vérontás nélküli, ám mégis harci sikernek elkönyvelhető eset az országban 1968-ban.” (37.)
Aztán persze a bulinak véget vet az oroszok odaguruló katonai rendészete, és a Pocakosék villámgyorsan foglyok lesznek – ezen kívül nagyobb bajuk nem történik, leszámítva azt, hogy mindannyian munkanélküliként, azaz veszélyes munkakerülőként, a szocialista társadalom szégyenfoltjaiként lépnek ki a fogda ajtaján, „hogy új, ifjan elcseszett életünk a vadul tomboló normalizáció szocializmusában folytatódjon. Ki és miért intézte így a sorsunk?” (37.) Aztán a Pocakos egy napilap tudósítójaként a Keleti Metropoliszba kerül, hogy ott aztán a heti rendszerességgel szavakat, mondatokat, híreket szállító fiatal, naiv, áhítatteljes küldetéstudata csakhamar fehíguljon az idősebb kollégáktól eltanult panelmondatok írásával és (trendi kifejezéssel szólva:) kocsmatúrázással. Mindezt a rendszer sötét tudatlansága és a világ hatalmi harcai közepette. Hogy aztán évekkel később a Pocakos afféle Keleti Metropolisz-beli Szindbádként emlékezze végig fiatalkora evéseit, borait és szerelmeit.
A szerző mesteri módon ötvözi a valóságot és a fikciót, a regényben újságírók, kubikosok, szerkesztők, vasgyári munkások, színészek, a mindennapi élet szereplői, egy elszigetelt régió szereplői lavíroznak a sors és a vágyaik, ideák és a lecsupaszított valóság között.
A történet egy másik síkján egy fényképészinas szegődik egy titokzatos mesterhez, akinek lányai és egy beteges, gyenge kisfia van: „A kisfiú barátja lett az inasnak. Még a halálról is beszélgettek egyszer, egy esős, nyár végi délutánon, amikor az egyik történelemleckéhez kért némi segítő magyarázatot. Cézár halála volt a téma, az árulás, a hitvilág, valamint az a komoly kérdés, hogy ami egyszer elmúlt, az hová tűnik, s ami van, az éppen hogyan múlik, s ami lesz, mi módon lesz az is valakiknek egyszer majd múlttá. Mert minden azzá válik.” (104.)
S míg a kisfiú barátja lesz, s ő maga a mester cinkosa a titkos fotográfiák elkészítésében, addig a mester egyik lányába sikerül az inasnak beleszeretnie. De a lány meghal, és a gyilkos gének öröklődnek lányról lányra, egészen addig, míg a (nagyon) távoli jövőben egyszer csak születik egy fiú:
„Ő az, aki megszólalásig hasonlít a segédre. De sem ő maga, sem őse, a segéd, mit sem sejtenek már ezekről a hasonlóságokról. Egy a biztos, álmodnak egymásról, s a nők, akiket szeretnek, róluk álmodnak. Egy világot raknak össze a sok foszlányból. Képeket gyűjtünk Eufóriáról! Most lehet! Az emlékgyár már működik! Mekkora mennyiségű alapanyagot összehoztak a raktárosok! Hány évig kell majd ezt feldolgozni, uramatyám!” (118.)
Szászi emlékgyárosa régi fotókat nézeget. Régmúlt idők fényképeit, és senki, aki ezeken a képeken a kamerába mosolyog, vagy éppen a világ, a halál, a saját élete iránti haragból a lencsébe vicsorog, vagy zászlók mögött menetel díszszemléken vagy a halálba, nincs már. De valahányszor kinyílik egy könyv, s lapjai közül kiesik egy negatív, az emlékek, a színek életre kelnek. Kelhetnének. Bár olyanok lennénk ilyenkor, mint aprócska istenek – s ha csak pillanatokra is, de képesek lennénk legyőzni a halált.
Szászi Zoltán: Egy műhely megismerése, Kalligram, 2025.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
