Varga Csaba : Az egyiptomi és az eredeti magyar ábécé azonosságáról

Varga Csaba : Az egyiptomi és az eredeti magyar ábécé azonosságáról

Egyik ismerősöm 2002. március elején látott egy (magyar) tévéműsort, melyben valaki azt mondta: teljesen kizárt egyesek azon állítása, hogy az egyiptomi demotikus és a régi magyar (értsd: szkíta-hun-székely-magyar, röviden: a Kárpát-medencei magyar) ábécé egy és ugyanaz. Az “egyesek” a többes szám ellenére csakis én lehetek, egy szál magam, ugyanis ezt én állítottam, és oly sok más írástörténeti felfedezés mellett a 2001. december (második kiadás: 2002. január) havában megjelent JEL JEL JEL, avagy az ábécé 30 000 éves története című könyvemben tettem közzé. Ezt nyilván nagyon jól tudta a tv-beszélgetés résztvevője, hiszen lehetetlen, hogy ne nézte volna meg, ki írta azt a könyvet, amelyben az általa kizártnak vélt állítást olvasta.

Ehhez a tiltakozó és megfoghatatlanul általános kijelentéshez az alábbiakat fűzöm.
Annyit már jól tudok, hogy a múltra vonatkoztatott “teljesen kizárt” kijelentéssel igen óvatosan kell bánni, mert szinte egyszer sem “jött még be”. Sőt, azt is megfigyeltem, hogy a “teljesen kizárt” kifejezéssel akkor él valaki, amikor egyetlen ellenérve sincsen, de valamilyen okból nagyon kellemetlen lenne neki, ha történetesen igaz lenne az éppen szóban forgó “szokatlan” állítás. Mert egyébként — bizonyítanom sem kell — egyből előrántaná ellenbizonyítékainak teljes tárházát, és lesöpörné a Föld felszínéről az okvetetlenkedő sarlatánt. De ismerősöm állítja, hogy csak a tömör “teljesen kizárt” ítélet hangzott el, minden érv nélkül.

Betű ez egyáltalán — hogyan ismerjük fel a betűket?

Ha két ábécé azonos, akkor eléggé meghökkentő az az állítás, hogy nem azonos. Ugyanis két ábécé azonosságát egy szempillantás alatt el lehet dönteni. Ha ez nem így lenne, akkor az olvasó minden reggel aggodalomtól remegő kezekkel forgathatná kedvenc napilapját, hogy ez a friss szám a látszat ellenére valóban ugyanannak az ábécének a betűivel íródott-e, mint a tegnapi szám, azaz hogy nem valamilyen gaz varázslat miatt látja-e olvashatónak a mai híreket, avagy a tegnapi olvasat volt csak illúzió… Ugyanis, ha két ábécé nem lenne azonosítható egyetlen szempillantás alatt, akkor összeomlana a világ teljes írásbelisége. De nem így van. Ugyanígy a nem-azonosság is könnyen megállapítható! Vajon nem veszi-e észre az olvasó azonnal, ha török betűkkel írt újságot lát a standon, akár csak annyit is, hogy NEM az általa jól ismert “latin” ábécével íródott az az újság. Vajon bíbelődik-e akár csak egy másodpercet is a török újság betűivel, mert hátha csak a szeme csal? Nem teszi, mert egy pillanat alatt eldönti a kérdést. Sőt, előbb eldönti a kérdést, mintsem hogy befejeződhetne benne a kétkedés megfogalmazódása.

Az más kérdés, hogy például a török, az arab stb. ábécék (lehetne még jónéhányat sorolni) csak stilárisan különböznek a mi “kedvenc” (mai!) latin ábécénktől — bármily meglepő is ez. Valójában egyazon betűkből állnak, csakhogy a törökök és az arabok “szétírták” az eredeti, közös betűformákat, mialatt ezek Európában alig-alig változtak, s ha változtak, akkor viszont határozottan más irányban. Ezért tűnnek olyannyira különbözőeknek. (Hogy más példát is említsek: a gyönyörű egyiptomi hieroglif írásjelek alapcsoportjának igencsak sok köze van például az etruszk ábécéhez, habár egyáltalán nem közvetlenül, hanem eléggé zegzugos úton-módon.) Ebből az a tanulság, hogy a formai különbözőség nem jelenthet feltétlen lényegi különbözőséget, vagyis a (ma már) teljesen különbözőnek tűnő ábécék némelyikéről kiderülhet néha, hogy édes testvérei egymásnak. Két azonos ábécéről azonban sohasem derülhet ki az, hogy nem azonosak, mert láthatóan azonosak. Ez utóbbi szükséges és elégséges feltétele két ábécé azonosításának. A probléma két oldala tehát nem szimmetrikus: az azonosságban ugyanis nem kételkedhetünk, a különbözőség mögött azonban rejtőzhet egykori azonosság. Persze se szeri, se száma az olyan ábécéknek, amelyek grafikai ötletei olyannyira eltérőek, hogy kizárt a közös eredetük. Például aligha merülhet fel annak gyanúja, hogy a rém hóbortos (ám Indiában és a tőle tízezer kilométerre lévő Húsvét-szigeteken egykor egyaránt használt) rongo-rongo jelsornak bármi köze is lehetne például a maják más módon extra ábécéjéhez, vagy bármelyiküknek például a cirill ábécéhez.

Hogy az ábécék esetében a teljes formai hasonlóság miért jelent eleve teljes mértékű azonosságot? Erre kitérni szinte már szégyen, de azért mégis… az elhangzott kritika miatti szorongatottságomban…

A tárgyak sajátos tulajdonsága, hogy számtalan példányban létezhetnek, sőt, számuk akármeddig szaporítható. A szellem világa egészen más jellegű. Például a német nyelvet talán százmillió ember beszéli. Vajon mondható-e, hogy százmillió német nyelv van, s a németek szaporodtával akár kétszázmillió német nyelv létrejöttére is számíthatunk? Avagy talán ötmilliárd egyistenhívő van. Mondható-e, hogy emiatt ötmilliárd isten van? Egyetlen német nyelv van, egyetlen Isten van. (Most eltekinthetünk attól, hogy bármelyik nyelv elágazhat, mert ha lényegesen elágaztak, akkor az elágazott nyelv már egy másik nyelv, s beszélői számától ugyancsak függetlenül ez is szintén csak egyetlenegy nyelv lesz. Az is könnyen belátható, hogy egyetlen Isten csakis egyetlen, mégpedig egy és ugyanaz az Isten lehet.)

A fenti példákhoz hasonlatosan nem mondható, hogy tizenötmillió magyar ábécé van, mivel ennyien használják ugyanazt az ábécét. (Pontosabban: a latin ábécé magyar változatát.) Egyetlen ábécé ez a tizenötmillió agyban létező ábécé, mert bármelyik ábécé a szellemi világ része, független tehát attól, hogy hány emberi fejben van meg.
Az ábécé, ahogyan mindenféle írásjelkészlet, természetesen láthatóvá tehető. De ebben a pillanatban ugyancsak a fenti problémával nézünk szembe: ugyanis ha X. Y. könyve ötezer példányban jelenik meg, vajon mondhatjuk-e, hogy X. Y. ötezer könyvet írt? Nem, mert, ami benne van, az szellemi, tehát X. Y. csak egyetlenegy könyvet írt, viszont a nyomdász valóban ötezer könyvet állított elő, mert a könyv tárgy…


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »