Húsvét szent ünnepén talán megengedhető, hogy feltegyük a kérdést: lehetséges-e még keresztény újjászületés, megvalósítható a keresztény reneszánsz a nyugati világban? Ha a számokat és a demográfiai mutatókat böngésszük, akkor a helyzet reménytelennek látszik. Egy 2016-ban, az Európai Unió több tagállamában elvégzett felmérés szerint például a Cseh Köztársaságban a 16-29 éves fiatalok 91%-a semmiféle vallásos hithez nem kötődik. Észtországban, Svédországban és Hollandiában 70% és 80% között mozgott akkor a magukat vallástalannak nevező fiatalok aránya. Hat évvel ezelőtt – korántsem meglepő módon – Lengyelország volt a „legkeresztényibb” ország: itt ugyanis a 16-29 éves korosztály tagjainak csupán 17%-a mondta magát vallástalannak. Ezzel szemben Nagy-Britanniában a megkérdezett fiatalok 70%-a jelentette ki magáról, hogy nem hisz Istenben. A szigetországban a jelzett korosztály tagjainak 7%-a mondta azt, hogy az anglikán felekezethez kötődik, 9%-uk katolikusként, 6%-uk pedig muzulmánként jelölte meg magát. (A 2011-es brit népszámlálási adatok alapján a teljes népesség 59,3%-a tartozott valamely keresztény felekezethez, a muszlimok aránya 4,8%, az ateistáké pedig 25,1% volt.) Magyarországon 2016-ban a 16-29 esztendős fiatalok között 68%-on állt a magukat Istenben hívőknek nevezők aránya. Csakhogy ezeknek a hívő fiataloknak még a 10%-ot sem járt rendszeresen templomba!
Egy felmérés szerint 2010 és 2015 között 5,6 millióval csökkent a keresztények száma Európában. A 2018-ban végzett kutatás ugyancsak ijesztő (bár a libsiknek nyilván tetsző) következtetésekre jutott: a magyar lakosság 56%-a katolikus, 20%-a protestáns, 3%-a százaléka más felekezethez tartozik vagy nem tud válaszolni. Ezzel szemben négy évvel ezelőtt a megkérdezettek 21%-a vallotta magát vallástalannak. Ehhez képest csupán 14 százaléka állította, hogy a vallás fontos szerepet tölt be az életében, 17% járt vallásos szertartásra legalább havonta, és 16% imádkozott minden nap. Amikor pedig a felmérésben résztvevőktől azt kérdezték, hisznek-e Istenben, csupán 56% válaszolt igennel.
Bármilyen adatsort vizsgálunk is, a tendencia teljesen egyértelmű: Európa népei körében a kereszténység rohamos ütemben veszít befolyásából. Az Istenben hívők, illetve a templomba járók aránya évről-évre csökken, a fiatalok körében pedig fokozatosan nő a vallástalanok száma. Mindeközben pedig muzulmánok újabb és újabb tömegei lépnek a gyorsan „vénülő” kontinens földjére. Lehetséges-e még visszafordítani a kereszténység megsemmisülésének folyamatát egy olyan Európában, ahol az egykor keresztény fehér lakosság hihetetlen ütemben fogyatkozik? A fehér emberek demográfiai katasztrófáját és ezzel egyidejűleg a keresztény vallás eltűnését valószínűleg már akkor is csak heroikus erőfeszítések árán lehetne megakadályozni, ha egy forradalom elsöpörné a nyugati világ népei fölött uralmat gyakorló globális pénzügyi maffiát, és egy új, keresztény elit ragadná magához a hatalmat. Ilyesfajta radikális fordulatra azonban a legcsekélyebb esély sincsen. A fajilag immár alaposan kevert, konzumidiotizmusra nevelt, a „közösségi médiák” bűvköréből kiszabadulni képtelen tömegek csakis a globalogazdi elvárásai szerint képesek szeretni, gyűlölni és lelkesedni. De hát éppen a globalogazdit kellene kibillenteni a hatalomból. (Ahova már több száz – Bogár László szerint háromezer – éve jó alaposan beásta magát.)
Sok értelmes és a hitük jövőéért aggódó keresztény azzal vigasztalja magát, hogy a kereszténység visszaszorulása, az iszlám vallás előretörése és a liberális idiotizmus térnyerése aggasztó ugyan, de Jézus vallása nem szűnik – nem szűnhet – meg. Hiszen megmondatott: „A Pokol kapui sem vesznek erőt rajta.” Miképpen az ókeresztény korban is katakombákban, kis közösségekben, üldöztetések közepette létezett, mi több, virágzott a kereszténység, úgy most is – hallható az érvelés – hasonló helyzetbe fog kerülni. Sokak számára reményt nyújt az a tény is, hogy miközben Európában vészes ütemben veszít erejéből a kereszténység, más kontinenseken – elsősorban Afrikában – a keresztények számának lendületes emelkedése figyelhető meg. De Latin-Amerikában is viszonylag erősnek tűnik a kereszténység befolyása. Sajnos azonban az ellenérvek is nyomósak. Az ókeresztény korszak mélyen hívő, életüket is feláldozni kész keresztényei és a mai, a pusztító „modern” korszellemhez folytonosan alkalmazkodó, a háttérhatalom bábjai előtt meghunyászkodó keresztények között ég és föld a különbség! A globalizmus hatalmasságainak szekerét toló, a liberális-cionista elvárásoknak mindenben megfelelni kívánó Ferenc pápa vezette katolicizmus, vagy a „szexuális másságukkal” immár szinte kérkedő lelkészeket keblére ölelő, sőt vezető pozícióba helyező protestáns egyházak ugyan miképpen hasonlíthatók a vértanúk sokaságát felvonultató, hitükért üldöztetést, börtönt, kínhalált is hősiesen vállaló ókeresztényekhez? Akikre annak idején joggal mondhatták, hogy „teher alatt nő a pálma” – de ugyan miféle jövője lehet a közhelyeket és liberális, sőt immár genderista jelszavakat is pufogtató, semmiféle nemzeti vagy keresztény sorskérdésben állást foglalni nem merő, minden ördögi hatalmat kiszolgáló „modern” kereszténységnek? Latin-Amerikában sem nagyon bízhatunk – végtére is onnan érkezett a marxizmussal rokonszenvező „felszabadítási teológia” még az 1980-as években, miképpen Dél-Amerika mérgezett „ajándéka” a katolikus egyház élére állított Ferenc pápa is. Ami pedig az afrikai keresztények számának növekedését illeti, annak az oka a kontinens óriási ütemű népességnövekedésében keresendő. Érdemes megjegyezni továbbá azt is, hogy sajnos az iszlám sokkal erőteljesebben terjed Afrikában is, mint Jézus Krisztus követőinek a száma.
„Ez hát a sors, és nincs vég semmiben?” – tehetnénk fel a kínzó kérdést Vörösmarty Mihály szavaival. A kereszténység bukásra ítéltetett? Nos, úgy hiszem, nem elegendő pusztán a kereszténység megmaradására törekedni – sokkal nagyratörőbb célt kell kitűzni. Fel kell támasztani a „harcos kereszténység” eszményét! Mert aki a kereszténységért cselekszik – az emberiség jövőjét védelmezi, a természeti környezetet éppúgy, mint azokat a szellemi-lelki-erkölcsi alapokat, amelyeket az elmúlt évszázadok világhódító kapitalizmusa és liberalizmusa végzetesen meggyengített. Vallás, és kiemelten a legnagyszerűbb vallás, a kereszténység nélkül az emberiség élete pokollá változik. A századforduló korának és századunk első évtizedeiben kibontakozó keresztény megújulás vezéralakja, Prohászka Ottokár az alábbi sorokat vetette papírra 1919 októberében: „Hiszen háborúk, megalázó szenvedés s embertelenség, a nemzettestek eleven megnyúzása s keresztrefeszítése eddig is volt sokszor, de a népeknek volt hozzá hitük és lelkük, mely lehetővé tette nekik poklaikból való kiemelkedésüket. A háborúk s szenvedések útjain jártak szent királyok, istenfélő lovagok; Szent István s IX. Szent Lajos bizonyára szintén láttak sebeket; Hunyadi János s Szkander bég tudtak rabságra fűzött s kardélre hányt százezrekről; de azért Istent hittek, s az eszményeket meg nem tagadták. S ez volt erejük, hogy a feldúlt világra egy Istenben magát föltaláló lélekkel néztek, s a sötétségbe hitük fényét sugároztatták. Az ember mindent eltűr, s a pokol helyén mennyországot teremt, ha isteni hit s eszményiség vezeti; de viszont semmit sem tűr el s zűrzavarba meríti a világot, ha a hit alapjait kirúgja lábai alól, s ha az elvek s erkölcsök csillagos egét lerontani s leszakadni engedi.” (Prohászka Ottokár: Életföltételeink)
Gergely Bence
(A szerző olvasónk.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
