Bogár László: A globális hatalmi átrendeződés nyomán megkezdődött az egész emberiség ellen viselt utolsó identitásháború, amelynek fegyverei a család, a nemzet és a nagykultúra mint az emberi önazonosság legfőbb hordozói ellen irányulnak, totális megtorló hadműveletté változtatva az Európai Unió egész intézményrendszerét.
Bezzeggyerekből fekete bárány és ehhez hasonló címekkel egyre gyakrabban találkozhattunk a globális médiában az elmúlt évtized során
Az ilyen metaforák arra utalnak, hogy Magyarország, Lengyelország mellett a kelet- és közép-európai térség „éltanulója” volt a rendszerváltás hajnalán.
Annyira, hogy az európai integráció, amelyet akkor még Európai Közösségnek hívtak, elégedettsége jeléül egy olyan támogatási programot hozott létre, amely kifejezetten e két ország „demokratikus átmenetének” támogatását tűzte ki célul. Ez volt a PHARE-segély, ami egy olyan rövidítés, amely önálló jelentéssel bír.
A phare szó a világítótorony kifejezésre utal, a rövidítésben a „P” (Poland) Lengyelország, a „H” (Hungary) Magyarország. Ma már világosan látjuk, amit azért akkoriban is sejtettünk, hogy a velünk való elégedettség alapvető oka az volt, hogy minden garancia és ellenszolgáltatás nélkül, „önként” szolgáltattuk ki értéktereinket a nyugat-európai, pontosabban annak látszó globális tőkestruktúráknak.
Erre válaszul „nagylelkűen” a PHARE-segélyprogram keretében a tőlünk kiszivattyúzott erőforrásokért „cserébe” néhány ehhez képest jelentéktelen „morzsával” jutalmaztak minket, mintegy jelezve ezzel a térség sorstárs országainak is, hogy ahol készséges kollaboránsok önként, sőt őszinte lelkesedéssel szolgáltatják ki az ország javait, ott nem marad el a jutalom.
Mindez tízezermilliárd forintokban mérhető anyagi és ennél is nagyobb lelki, erkölcsi, szellemi lepusztulásban, népesedési és egészségvagyonunk megroppanásában máig is a legújabb kori magyar társadalomtörténet egyik leginkább degeneratív tényezőjeként van jelen. Ebből a szemszögből teljesen érthető, hogy a 2010 óta fennálló magyar politikai berendezkedés azzal a verbális fordulattal indult útjára, hogy „területi követeléseink vannak, visszaköveteljük a saját hazánkat”, az pedig még inkább érthető, hogy mindez nem váltott ki osztatlan lelkesedést az Európai Unió uralmi struktúráiból.
Ráadásul közben a globális hatalmi átrendeződés nyomán megkezdődött az egész emberiség ellen viselt utolsó identitásháború, amelynek fegyverei a család, a nemzet és a nagykultúra mint az emberi önazonosság legfőbb hordozói ellen irányulnak, totális megtorló hadműveletté változtatva az Európai Unió egész intézményrendszerét.
Azon belül is főként az Európai Parlamentnek nevezett, kezdetben jelentéktelen vitaklubként működő, mára azonban a jakobinus és bolsevik terrorgépezet intézményévé váló komplexumot.
Teljesen érthető tehát, hogy egyre többször vetődik fel a logikus kérdés: látva ezeket a tendenciákat, van-e bármilyen értelme annak, hogy Magyarország az európai integráció tagja. Érdemes eltöprengeni azon, egyáltalán miként is tekintsünk erre a kérdésre. Először is nem árt rögzíteni, hogy a magyar társadalom döntő többsége csalódottsága ellenére ragaszkodik az európai uniós tagsághoz, ami akkor is kiindulópont kell hogy legyen, ha nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy a magyar társadalom téved.
A leggyakrabban felhozott érv az, hogy az elmúlt lassan két évtized során Magyarország jelentős anyagi támogatásban részesült az Európai Unió részéről.
Igaz, ehhez viszont azt kell azonnal hozzátennünk, hogy ezek a kétségkívül jelentős összegek csupán az egyhatodát jelentik annak a profit- és kamatmennyiségnek, ami a nyugat-európai transznacionális cégek magyarországi befektetéseiből, illetve az általuk nyújtott hitelekből adódik.
Ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy az általunk elnyert támogatások nagyobbik fele visszajut a nyugati országokba nyugati cégeknek juttatott megrendelésként, akkor különösen egyértelmű, hogy a teljes „transzferegyenleget” nézve összességében nem a Nyugat támogat minket, hanem inkább mi a Nyugatot.
Nincs ebben persze semmi új.
Hisz a Habsburg-birodalmi függés óta ez mindig így volt, ma is így van, és ahogy ez kinéz, így is marad még igen sokáig. Horribile dictu, így maradna akkor is, ha kilépnénk az Európai Unióból, hisz kilépésünkkel a globális erőforrások komplex „hidraulikus” rendszerében elfoglalt pozíciónk semmit sem változna, azzal a nem csekély különbséggel, hogy akkor a „támogatás” formájában legalább részben „visszacsorgatott” összegektől is elesnénk.
Fontos fejlemény az is, hogy éppen az Európai Unió adta közös intézményi keretek tették lehetővé a visegrádi országok olyan együttműködési rendszerét, amely Trianon óta először biztosít Magyarország számára a térségen belül új, minden eddiginél jelentősebb szerepet. És bár a német választások ebből a szempontból nem a legszerencsésebb irányba fordítják most Németországot, de ha sikerülne a legnagyobb német tőkestruktúrák uralmi elitjeivel megértetni, hogy Németország sorsa egyre inkább e „köztes Európának” nevezhető térség feletti ellenőrzésen és az ez által nyújtott globális előnyökön múlik, ez újabb jelentős érv lehetne az európai integráción belül maradás mellett.
És végül, de nem utolsósorban az imént említett globális identitásháborúban a hagyományos „normalitás” utolsó védőbástyája éppen ez a térség lehet.
Nemcsak Európában!
Bogár László
De egyre inkább az egész világon is, akkor meg kizárólag a belül maradás adhat esélyt arra, hogy Magyarország, nem először a történelme során, újra a „kereszténység védőpajzsa” legyen. És bár tény, hogy a Nyugat e gesztusunkat leginkább azzal honorálta, hogy brutális kegyetlenséggel felszámolta a Szent Korona szakrális történelmi Magyarországát, ennek szimbolikus helyreállítására paradox módon mégis a belül maradás ad jobb esélyeket.
Bogár László közgazdász
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
