A kilencvenes és a kétezres években elszoktunk attól, hogy a magyar fociválogatott tétmeccsét hátradőlve nézzük végig. A nem is olyan régmúltban izgalom még a kontinens törpéi ellen is akadt, Liechtensteinnel vagy Andorrával is sikerült megszenvednünk.
Igaz, ami igaz, az elmúlt években kezdjük megérezni a siker ízét, és megszokni a gondolatot, hogy a magyar válogatott komoly eséllyel vág neki egy selejtezősorozatnak. Ráadásul az esélyesség terhét is elviseli, ahogy az a hétfő esti Bulgária elleni találkozón nyilvánvalóvá vált.
A rendszerváltoztatás után két évtizedre volt szükség, hogy a sportfinanszírozás átalakítása megállítsa a magyar sport, ideértve a magyar futball, egyre látványosabb hanyatlását. Majd további évekre, hogy beérjenek a változtatások. Ahogy a 2008-as pekingi olimpia mélypontjáról nyilvánvaló az elmozdulás az utóbbi ötkarikás játékokon, legalább ennyire látványos a 2010-es évek második felében a magyar foci előrelépése az új évezred első évtizedének lélekölő bukdácsolásához képest.
A méltatlan infrastrukturális háttér megváltoztatása mellett a legnagyobb előrelépés valójában a címeres mezt magukra öltő játékosok lelkében történt. A kudarckerülést felváltotta a sikerorientáltság, a hitehagyottságot az önbizalom. Bár voltak, vannak kiváló egyéniségek a legutóbbi Európa-bajnokságon várakozáson felül szereplő, vagy a Nemzetek Ligája elitcsoportjában vitézkedő magyar válogatottban, valljuk be, jóval inkább a csapategységnek, mint az egyéni kvalitásoknak köszönhetően értünk el sikereket.
Szemléletes példa, hogy a Bulgária előtti meccsen a magyar válogatott utolsó tíz gólját tíz különböző játékos jegyezte.
Innen nézve nyithat új távlatokat a magyar csapat előtt, ha Szoboszlai Dominik valóban mérkőzésről mérkőzésre vezéregyéniségévé válik a válogatottnak, mi több Sallai Roland és Kerkez Milos fejlődése is egyenes vonalúnak bizonyul.
Az európai színtéren stabil középcsapatból, amilyenné mára érett a magyar válogatott, így juthatunk még feljebb. Mindez, szögezzük le gyorsan, reális várakozás, nem álmodozás.
Ha már lélektan, mára közhelyként emlegetjük, az öreg kontinensen a magyar csapatnak van az egyik legodaadóbb szurkótábora. Amely tábor kórusban harsogja az olasz mester, Marco Rossi nevét.
Vagyis, ahogy beérik a most oroszlánkörmeit próbáló generáció, még nagyobb célokat tűzhet maga elé a magyar válogatott, de az elkötelezett szurkoló hajlandó kevesebbel is beérni. Maradjon ugyanilyen szerethető a magyar csapat. Mert most végre van csapatunk!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
