Nagypéntek és Krisztus sírba tétele után a Megváltó feltámadását ünnepeljük, húsvétkor pedig nem kizárólag a természet, de mi is megújulhatunk, ha van bennünk kellő akarat a pozitív változásokra. Pénteki írásomban azt taglaltam, hogy ez saját magunk nélkül nem sikerülhet, ráadásul évről évre nehezebb dolga van az össztársadalomnak és az egyénnek is egyaránt. A remélt testi-lelki feltöltődés, pihenés után (vagy alatt) érdemes elgondolkodni rajta, hogy társadalmi és civilizációs szinten milyen feladatokkal és nehézségekkel kell megküzdenünk az elkövetkezendő időszakban (ezt a "vizsgálatot" persze legalább olyan fontos, sőt, fontosabb elvégezni egyéni, magánéleti téren is, ám ezekre – mivel mindenkinek saját, másokéval nem összehasonlítható élete van – értelemszerűen nem tudok kitérni).
Húsvétkor általában – vagy lehet, hogy csak én akarom így látni – mintha kissé több optimizmus költözne a szívekbe, amely egyrészt az ünnepkör tematikájának, másrészt a anyatermészetben végbemenő változásoknak, a tavasz eljövetelének köszönhető. Az európai, keresztény civilizációnak évről évre nagyobb szüksége van erre a kivirágzásra és megújulásra, hiszen egyre nagyobb és súlyosabb problémákkal kell civilizációs szinten is megküzdenünk.
Számomra szinte hihetetlenül hangzik, hogy 2022-ből még csak három és fél hónap telt el, mégis annyi minden történt ebben a szűk időintervallumban, hogy a felét január 1-jén el sem hittem volna, ha előre elmondja valaki. Egy sor már meglévő, ám persze aktualitásából semmit sem vesztő problémához újak csatlakoztak, vagy éppen mások a felszín alatt szunnyadnak.
Utóbbira reflektálva, az elmúlt időszakban sokakkal beszélgettem a Covid-diktatúráról, jobban mondva annak látszólagos eltűnéséről. Nem tudok haragudni azokra, akik úgy gondolják, hogy a koronavírus körül zajló eseményeknek vége, azt viszont elmondhatom, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy tévednek. Az elmúlt bő két évnek, amikor az egész kontinens a Covid-19 témakörrel kelt és feküdt, oroszlánrésze van abban, hogy Európa jóval gyorsabban jutott a periféria, a marginalitás szintjére, mint egyébként tette volna. Hogy ez mennyire volt szándékos és mennyire volt kapóra jött "szerencsés" (nekünk szerencsétlen) véletlen, vita tárgyát képezheti, ám maguk a "mindent látó szakértők", vagy éppen a WHO mondta, hogy "a koronavírus velünk marad", jelentsen ez az ő olvasatukban bármit is. Jelen sorok írója ezt egyébként úgy értelmezi, hogy a betegség innentől kezdve egy bármikor a kalapból előhúzható jolly joker lesz, amit be tudnak vetni, ha az érdekeik éppen úgy kívánják (s ez még csak a "jobbik" eset, szemben Bill Gates, egy halálosabb járványról szóló "jóslataival"). Ne gondoljuk hát, hogy a koronavírus nem lesz többé aktualitás, vagy éppen bármikor megszűnt volna aktuálisnak lenni, s ha el is tűnik esetleg, vélhetően csak azért, hogy átadja helyét egy másik "rejtélyes eredetű" betegségnek, amelyek eredetével kapcsolatban valahogy mindig "elakad" a nyomozás.
Gazdasági téren sem Európa, sem konkrétan Magyarország kilátásai nem a legjobbak. Úgy gondolom, ennek mindennapi csapásait nem kell külön elemezni, mindenki érzi eléggé a saját bőrén így is. Ha valóban "hét szúk esztendő következik" – amelybe bele sem merek gondolni milyen lesz, ha az eddigiek számítottak "bőnek" – az tovább erősíti az egyén kiszolgáltatottságának érzését, amely amúgy is egyre inkább növekszik itt nem taglalandó, egészen más jellegű okok miatt. A nyugati világba a kiüresedettség, a folyamatos fogyasztást piedesztálra emelő vadkapitalizmus nem a "történelem végét" hozták el, hanem egy civilizációs összeomlást, melynek hatásait, a rohamléptekben átalakuló világunk sarokpontjait esélyünk nincs (még) tisztán látni. Ezek a negatív hatások, s a már fentebb taglalt bizonytalanságérzet és egyéni kiüresedés egy fáradt, egymással is bizalmatlan, lélektelen és elcsigázott társadalmat termel ki magából, amely szükségszerűen nem tud nagyot és erőset alkotni (itt szeretném zárójelben megjegyezni, hogy a nyugati világtól függetlenül a teljes emberiség egy lelki válságban szenved, de ez túlmutat jelen írás keretein).
A február végén kitört orosz-ukrán konfliktus pedig tovább mélyítette a válságot. Jelenleg megjósolhatatlan, hogy a háború hová vezet (emlékezzünk, hogy 1939 szeptember 1-jén sem világháborúról beszéltek, hanem német-lengyel háborúról), így a skála rendkívül széles mezsgyén mozog. Magyarország szempontjából esszenciális a háborúból való kimaradás, ám ezért sem a kormánypárt, sem a baloldal nem tesz érdemi lépéseket (a két oldal között annyi a "különbség", hogy a baloldal nyílt kommunikációval sodorna bele minket a háborúba, a kormánypártok viszont a színfalak mögött köteleződnek el a Nyugat és a NATO irányába). A kvázi "szomszédságunkban" ezekben a percekben is a valós szándékokból valószínűleg mit sem sejtő emberek halnak meg, esnek el a harcokban piszkos és sötét háttérhatalmi érdekek miatt, ami egyszerre ijesztő és szomorú.
Közben ezen pillérek mentén Magyarországon ismét kétharmaddal nyertek a kormánypártok, ami felett még most is értetlenül állok. Paradox módon éppen a háború és a kibontakozó gazdasági válság erősítette meg ennyire őket, ám lassan az ember tényleg elfelejti, hogy nemhogy kétharmad nem létezett mindig, de voltak olyan idők az ország fennállásának történetében, amikor nem a Fidesz volt hatalmon. Mindezek ellenére új tényezők kerültek be a magyar politikai életbe, amelyek szükségszerű változásokat hoznak majd magukkal.
Az egyre rohamosabban változó világ, mikro- és makroszinten egyaránt megerősíti azt, hogy mindennél nagyobb szükségünk van az állandóságra, a biztos pontokra az életünkben. Húsvét, Jézus Krisztus feltámadásának ünnepe is ilyen, melynek során minden egyénnek lehetősége nyílik számot vetni saját életével és tágabb környezete helyével ebben az óriási forgatagban. Joggal érezhetjük, hogy a bűneitől megváltott emberiség mindezek ellenére is eljátszotta már az utolsó esélyeit is, ám éppen az az időszaka zajlik az évnek, amikor egy szemernyit talán jobban tudunk hinni és remélni.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
