Abban a komótos világban azért rend és nyugalom volt. A rendet a felsőbb hatalom regulázta, tán félelemből, a nyugalmat meg az emberek óhajtották, annyi őrült évtized után. Mi, gyerekek meg csak azt tudtuk, ideje van mindennek, kiszámítható a világunk.
December elején már hó ropogott a talpunk alatt, a Mikulás mínuszokat is hozott, és a karácsonynak sem volt más jelzője, csak a fehér. A Jézuska-várás három-négy hete annyi izgalommal járt, mint az év többi szakasza együttvéve sem. Karácsony titokzatossága nemcsak a szülői házban, de a nagyszülőknél is utolért bennünket, duplán is. Akkoriban nem volt nagy hajsza, mint mostanság, az öregek nem versenyeztek az idővel, csak tették a dolgukat, nem vettek drága ajándékokat, nekik a hasznosság volt a vezérlő elv. A titok másban volt. Az őszinte, hívságok és kérdések nélküli mély hitük volt benne, az tette varázslatossá az ünnepvárást.
Emberöltőnyi idő koptatja az emlékeket, de a hangulatokat, az illatokat, az érdes kezek simogatását, a szigort nem ismerő szeretet érzését máig őrizzük, ezek fogják össze a történetfoszlányokat.
A karácsonyi készülődés elképzelhetetlen lett volna disznóvágás nélkül, ami mindig adventben, a szentestéhez legközelebb eső szombaton volt. Igazi családi megmozdulás, a ház soha nem látott egyszerre annyi rokont, mint akkor, a sok munkának sok gazdája volt. Az egésznapos nyüzsgés ellenére a legizgalmasabbak mégis a vacsorák voltak, amikor nagyapám a hálás közönség kíváncsiságától, no meg a borától is megbátorodva az asztalfőről ontotta a történeteket, amikről máskor beszélni sem volt hajlandó.
Mi, kicsik meg azt gondoltuk, tényleg meséket mond, hisz olyan ízesen, váratlan fordulatokkal megtűzdelve regélt hihetetlennek tűnő dolgokról. Pedig az az élete volt, a fiatalsága, amit a háború rabolt el.
Lerongyolódott magyar bakákról, kíméletlen német tisztekről, fáradhatatlanul rohamozó, kegyetlen ruszki katonákról szóltak a történetei, meg arról, hogy társaival hogyan próbálta túlélni a harcterek poklát a rábízott tank védelmében, és a cimborájával – ahogy ő nevezte – milyen regényes körülmények között szöktek meg, amikor úgy érezték, ez már nem az ő háborújuk, vívják nélkülük. S hazaérve, az otthont még hosszú hónapokig a pajta mögötti szalmarakás búvóhelye jelentette. Élveztük a történeteit, még ha nem is értettük, ki kivel, és ki ki ellen, mint azt sem, hogyan lehet, szüntelen a ruszkikat szidja, holott mi másról sem hallunk, csak a hős szovjet katonákról. És miért mondja mindig, hogy az még a magyarok alatt volt, hiszen most is magyarok vagyunk. A kérdéseinkre soha nem kaptunk választ. Bolond beszéd! – intette le mama, amikor már a könnyek állták az egyre nehezebben formálódó szavak útját.
A mesemondó sok éve végleg elnémult, mi meg elraktuk jó mélyre emlékezetünkben a háborús történeteit, mint valami muzeális dolgot, ami akkor volt, és soha többé nem lesz.
Idén, miután elérhető közelségbe került a háborús fenyegetettség, sokszor eszembe jutnak a történetei. Mindig azt mondta, nincs az a rossz, amit az életért cserébe ne lehetne megszokni, mert nincs az embernél alkalmazkodóbb.
Most kárpátaljai barátaink szívósságát próbálgatja a sors, itt Európa huzatos szegletében, a 21. században. A háború az élet valósága lett.
Nagy társaságban, egy találkozón vagyunk, újságírók a Kárpát-medence minden tájékáról, amikor hirtelen felsikít egy telefonból a sziréna hangja. Mindenki megijed, összerezzen, csak ők nem, megszokták már, mondják, ha most otthon lennének Ungváron, Beregszászon, Munkácson, menni kellene le az óvóhelyre. Mi távoli személőkként is félünk, ők bizakodók, azt mondják, túlélik ezt is, ahogy annyi mindent már. Apáik, nagyapáik és dédapáik is túléltek két világháborút és az azt követő összes szörnyűséget, minden nemzedéknek megvolt a maga keresztje, és nem hajlottak meg. Ők sem adják fel, mondják erős meggyőződéssel, hozzátéve, hiszik „ha Isten segít, a falon is átugrom” ige igazát. Hiszik, a sok rossz csak elmúlik. A családok újra együtt lehetnek, a férfiak, a fiak végre hazatérhetnek, az otthonmaradottaknak nem kell bujkálniuk, a nőknek félniük, mindenki visszakapja régi életét. Ebben bíznak, adventben, a Megváltó születését várva, tán még erősebben, mint máskor.
A fényt remélik, a gyertya alig pislákoló lángja mellett.
Zord időket élünk. A járvány el sem hagyott bennünket, kirobbant a testvérháború, ami évtizedek óta nem látott válságot és létbizonytalanságot zúdított ránk is. Több volt a rosszból, mint a jóból. De most végre egy hosszú pillanatra megáll a világ. Most kell mindennél jobban várni a megbékélést és örömet hozót, mert az adventi várakozás ideje a remény ideje is. És ahol remélnek, ahol hisznek és szeretnek, legyen háború vagy béke, ott van jövő is. Ez a hitünk legyen vezérlőnk az új esztendőben is.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/51-52. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
